Laetitia Colombani: La trenza

 ***SPOILER***    

Bár a könyv címe "fonat", egész a végéig nem jövünk rá, mi kapcsolja össze a regény három hősnőjét: az indiai érinthetetlen asszonyt, aki Visnu istennek áldozza hajfonatát, hogy jobb életért könyörögjön lánya számára; a szicíliai parókagyártó kisiparost, aki a csőd lehetőségével szembesülve elkezd indiai hajból dolgozni; és a rákbeteg kanadai ügyvédnőt, aki megveszi az elkészült parókát, és ettől új erőre kap a betegséggel szembeni küzdelemben. A regény kicsit azt sugallja, mintha a három nőt ezáltal valamiféle feminista testvériség kapcsolná össze. Csakhogy a globális hierarchiák itt is megmutatkoznak. Smita konkrétan fizet azért, hogy a templomban a haját leborotválják, és fogalma sincs, hogy azután valakik ugyanezt a hajat pénzért adják majd el Európába. Giulia és Sarah tisztában vannak azzal, hogy megmenekülésüket egy (illetve Giulia esetében több) indiai nőnek köszönhetik, de fogalmuk sincs, konkrétan mi zajlik Indiában. Giulia valószínűleg szívesen fizetne tisztességes árat az indiai nőknek, akiknek a hajából dolgozik, de nem tudja, hogy az anyagköltség valójában a templom fenntartóinak zsebébe megy.  Sarah meg nyilván azt nem tudja, hogy csak azért juthatott hozzá a kiváló minőségű, kézzel készített parókához, mert az olaszok túl rasszisták ahhoz, hogy indiai hajból készült terméket vásároljanak, ezért Giuliának tengerentúli piacot kellett keresnie. (Többet a hajjal kapcsolatos globális hierarchiákról itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/good-hair.html.)

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a vegetáriánusok között gyakoribb a depresszió, mint a húsevőknél (https://hvg.hu/tudomany/20221010_depresszio_vegetarianus_etrend). Ennek nem valamiféle hiánybetegség az oka, hanem elsősorban az, hogy aki a húsevéssel környezeti vagy etikai szempontok miatt hagy fel, az jobban tudatában van annak, milyen kegyetlenségeket művel az emberiség az állatokkal és/vagy a bolygóval. Hétköznapi életünkben számos más olyan dolog is van, amivel mi magunk is bűnrészesek leszünk a környezetszennyezésben, a globális hierarchiák vagy az elnyomás fenntartásában, és ezek nagy részét nem olyan könnyű kiküszöbölni, mint felhagyni a húsevéssel. Amikor blogbejegyzésekben vagy bármilyen más online üzenetben a környezetvédelemre és az emberi jogokra próbáljuk felhívni a nagyközönség figyelmét, ezeket olyan számítógépeken vagy mobiltelefonokon készítjük, amelyek alapanyagait súlyosan környezetromboló módokon bányásszák, alkatrészeit pedig valószínűleg napi 12 órás műszakban éhbérért dolgozó kínai munkások szerelték össze. Viszont ha nem használunk ilyen eszközöket, azzal nemcsak a társadalomból vonulunk ki teljesen, de az üzenetünket se tudjuk másokhoz eljuttatni. Nem túl szívderítő, de igaz: az, hogy Európába születtünk, automatikusan azzal jár, hogy hozzájárulunk a kevésbé jómódú kontinenseken élők elnyomásához, és ez akkor is igaz, ha empátiát vagy testvériséget érzünk irántuk.

Susan Sontag: Regarding the Pain of Others, valamint Humanitárius válság Gázában

 

Susan Sontag könyvesszéje arról beszél, hogyan jeleníti meg a film és a fénykép (és korábban a festészet) a háborút. Az emberek többsége (szerencsére) nem látja a dolgokat testközelből, csak ezeken a közvetítő médiumokon keresztül értesül a borzalmakról; ugyanakkor a fotósok és filmesek, nem is szólva a műveiket bemutató médiumok szerkesztőiről, megválogatják, mit jelenítenek meg. Ennek az igazságát könnyen ellenőrizhetjük, ha elmegyünk egy World Press Photo kiállításra: a nemzetközi zsűri által díjazott képek és képsorozatok egy része olyan háborúkról és más katasztrófákról számol be, amelyekről Európában nem is hallottunk. Ám amellett, mit mutat meg nekünk a média, a "hogyan" sem mindegy. 

A kiújult izraeli-palesztin konfliktus ékes példája annak, hogy az emberek fekete-fehérben látják a dolgokat és erre a média is rásegít. A közösségi médiában bárki bármelyik oldalon nyilvánít véleményt, a másik oldal azonnal megbélyegzi: ha empátiát mutat a palesztinok iránt, akkor antiszemita, ha nem, akkor egy genocídiumot támogat. Nyilván egyes esetekben a mélyen meghúzódó antiszemitizmus, illetve iszlamofóbia is belejátszik a történetbe, de az sem mindegy, ki milyen médiából vagy emberektől kapja az értesüléseit. Izrael polgárai például nyilván azt olvassák a sajtóban, hogy az ő országuk van a jó oldalon, a mainstream média az Egyesült Államokban is inkább Izraelt támogatja, viszont pont ennek hatására azok az amerikaiak, akik mindig kritikusan viszonyultak országuk politikájához, automatikusan Palesztína mellé állnak. 

Nemrég voltam egy orvosnő előadásán, aki Palesztínában egy kórházban dolgozott, amíg végül  evakuálták az ott dolgozó külföldieket is. Noha az általa bemutatott képek valóságtartalmát nincs okom megkérdőjelezni, sok olyasmi volt az előadásban, ami egyértelműen az elfogultság hatása. Az egészet a cionizmus történetével kezdte, hangsúlyozva, hogy az egy gyarmatosító ideológia - csak épp azt nem tette hozzá, hogy a 19. században, amikor a cionizmus megszületett, ez az ideológia volt a domináns a világban, akárcsak a nacionalizmus, amelynek a cionizmus az egyik változata. Ahogy a magyarok vagy a finnek, úgy a zsidók is saját országot akartak, csak nekik nem volt meg az az előnyük, hogy eleve meglett volna a helyszín. Az, hogy ez a nacionalizmus tovább él sok izraeli emberben, jogos kritika, de ugyanez elmondható számos más ország lakóiról, a "nem leszünk gyarmat!" jelszótól a "Canarias Libre!" mozgalomig.

Az előadó statisztikákat is hozott, amelyek igazolták, hogy korunkban ez az egyik legkegyetlenebb háború. Csakhogy a statisztikák is szelektívek. Az összehasonlításban csak azok a háborúk szerepeltek, amelyekről a világszerte értesült a nagyközönség, mint Szíria, Ukrajna stb. Számos más háború is zajlik azonban más kontinenseken, ahol ugyanilyen vagy még durvább kegyetlenségeket művelnek, csak épp nem tudunk róluk. Klasszikus példa erre a szelektivitásra az előadónak az a mondata, hogy "az izraeliek börtönbüntetésre ítélnek 14 éves palesztin gyerekeket, ilyen a világon nincs!" Nem tudom, hogy van-e, de a libériai polgárháborúban például a hadurak ilyen korú gyerekeket soroztak be a hadseregükbe, egy részüket pedig csata előtt feláldozták és megetették a többiekkel. Csak hogy összehasonlításban lássuk a dolgokat.

A palesztin háború - talán még jobban, mint bármelyik másik - arra ösztönzi az embereket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett vagy ellen. Pedig a valóság az, hogy minden háborút hatalmi érdekekből vívnak, és mindig mindkét félnek vannak hatalmi érdekei. Minden háborúban szenved a civil lakosság, és az agresszor vagy hódító sosem tartja be azt az etikai szabályt, hogy civilre nem lövünk (és nem fosztjuk ki, nem erőszakoljuk meg stb.). És természetesen a civil lakosságot sehol nem minősíti az, hogy a vezetői hogy viselkednek a háborúban. Az nyilván előfordul, hogy a média megvezeti őket és nem látják a fától az erdőt, ahogy az orosz (és magyar) médiát követők körében elterjedt nézet az ukrán háborúval kapcsolatban, hogy itt a hős Oroszország próbál leverni egy fasiszta rendszert, pedig nyilván Oroszország sem kevésbé fasiszta, sőt. A háborúkat mindig is politikai érdekekből vívták, mozgatórugójuk és/vagy indoklásuk pedig a 19. század óta rendszerint a nacionalizmus, ami elhiteti az emberekkel, hogy az ellenség országának polgárai en bloc gonoszak. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől a népmesei jók-rosszak felosztástól, és a háború borzalmait általánosságban elítélni, függetlenül attól, kik szenvedik el.

A magyar közélet megtért báránykái

 Március 15. után minden pesti ismerősöm Magyar Péter beszédéről áradozott. Egy csomóak számára hirtelen ő lett az ellenzékiség megtestesítője, és noha pár hónapja még hűen szolgálta a FIDESZ-t, most már saját pártot tervez alapítani:

https://magyarnemzet.hu/belfold/2024/03/baloldali-szereplok-es-nevtelen-adomanyozok-igy-nezett-ki-magyar-peter-marcius-15-ei-rendezvenye-video

Magyar Péter láthatóan sokkal több embert tud megmozgatni, mint pár évvel ezelőtt mondjuk Hadházy Ákos, aki azóta visszament állatorvosnak. Ami azért érdekes jelenség, mert Hadházy mindvégig hiteles, meggyőződéses ellenzéki volt (mármint gondolkodásmódjában nyilván most is az), Magyar Péter viszont csak akkor fordult szembe a rezsimmel, amikor kiderült számára, hogy feleségét csak könnyen eltávolítható bábnak használták. Pontosabban lehet, hogy ezt korábban is sejtette, csak akkor még szóban forgó feleséget nem távolították el a helyéről és ennek ő maga is élvezte az előnyeit. Azóta persze fent említett feleséggel közéleti szappanoperát kezdtek játszani, de erről majd egy másik posztban.

A magyar kultúrára erősen hatott a kereszténység, talán ezért is üt annyira az elveszett, majd megtért bárány története, amely kedvesebb, mint azok a bárányok, akik el sem vesztek. Másik, sok évvel ezelőtti példának említhetném Szegedi Csanádot, aki véresszájú fasiszta volt, míg fel nem fedezte, hogy zsidó ősöktől származik; innentől kezdve lelkesen küzdött az antiszemitizmus ellen, iskolai órákat tartott a zsidóságról és sokkal nagyobb hírverést kapott, mint az ilyen munkát akkor már évek óta sikerrel folytató Haver Alapítvány. Láthatóan a magyarokra sokkal nagyobb hatással van az, aki "megtér" a jó oldalra, mint aki eleve úgy kezdi a politikai karrierjét, hogy használja a fejét és mások hasznát nézi a sajátja helyett.

Merthogy egyébként azzal semmi bajom, ha valakinek változnak a politikai nézetei; pozitív példa a most 90 éves Gloria Steinem, aki fiatalabb korában nem volt éppen transzbarát, aztán transz emberekkel beszélgetve megváltoztatta a nézeteit. Az ő esetében nem arról volt szó, mi áll érdekében és mi nem, csupán több információ hatására rájött, hogy korábban nem jól gondolta. (Egyébként ez a feminista és az LMBT+ aktivizmusban nem ritka jelenség; egyszerűen a mozgalom korábbi szakaszaiban a nők, illetve LMBT+ emberek bizonyos csoportjai kevésbé voltak láthatóak még a számunkra is, ezért nem feltétlenül voltunk tudatában az érdekeiknek és szempontjaiknak.) Szegedi Csanád és Magyar Péter "megtérését" azonban közvetlenül megelőzte az a mozzanat, hogy szembesültek vele: az a politikai irányzat, amelyet eddig támogattak, mostantól őket is ellenségnek tekinti. És innentől kezdve nekem a sztori nem arról szól, hogy Magyar Péter "most hirtelen" szembesült a rezsim visszásságaival - elég nehéz elképzelni, hogy eddig ne látta volna őket, csak eddig nem állt érdekében lázadni ellenük. Valamiért a magyarokat mégis jobban megmozgatja egy saját érdekeit néző köpönyegforgató, aki most a megtért bárány toposzából próbál politikai tőkét kovácsolni, mint egy olyan politikus, aki évek óta kitartóan képviseli a demokratikus értékeket.

Ő itt a képen egy másik, számomra szimpatikusabb bárány. 

Kis magyar főzelékmentalitás

 https://nlc.hu/gasztro/20230215/mi-baja-a-vilagnak-a-lekvaros-buktankkal-a-10-legrosszabb-magyar-etel-kulfoldi-szemmel/?fbclid=IwAR3bgEMTVUsuWhxZfQNrtt0zMyItBxpodZHFONDneBQeMxzPCvCOBNS1AYI

(kép: FőzelékReceptek.hu)

Ez a cikk azt taglalja, melyik magyar ételektől undorodnak a külföldiek, és a senki számára nem meglepő pacal vagy mákos tészta mellett a főzelékek is előkelő helyet foglalnak el a listán. A főzelék valóban magyar specialitás, sehol máshol nincs ilyen a világon, kivéve talán Ausztria egyes részeit (ott sem pont olyan). Az, hogy a főzelék hogy maradhatott a magyar konyha egyik alapvető eleme, szerintem tanulságos és rávilágít mentalitásbeli kérdésekre.

Szóval a főzelék abban különbözik más népek zöldségköreteitől, hogy rántás van benne, amitől egyrészt kevéssé étvágygerjesztő szószban úszik, másrészt sokkal zsírosabb. A rántást a régi paraszti kultúrában azért tették bele, mert szükség volt energiára a mezőgazdasági munkához, húsra viszont csak ünnepnapokon tellett. Jobb híján tehát a főtt zöldségeket javították fel zsíros-lisztes mártással; ugyanezt a funkciót a Kanári-szigeteken a pirított liszt, a gofio töltötte be (egy vicces mondás szerint régen kétfajta étel volt: zöldség gofióval és zöldség gofio nélkül). Aztán kicsit javult az emberek anyagi helyzete, az átlag magyar ma már csaknem mindennap eszik húst, akár a főzelék mellé is. Ráadásul az emberek többsége nem végez nehéz fizikai munkát, tehát akár kevesebb kalóriával is ellenne. Mégis ragaszkodnak a hagyományos zsíros ételekhez, ami erősen hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek elterjedéséhez.

Gyakori jelenség, hogy embereknek vagy embercsoportoknak megváltozik az anyagi helyzete, de a szegénységből megőrzött szokásaik megmaradnak. Erre vezethető vissza például a gyakori elhízás olyan csoportoknál, akik régen kevés ennivalóhoz jutottak, és amikor ez már nem volt probléma, nem változtattak a táplálkozási szokásaikon. De nemcsak az ételre vonatkozhat ez, hanem egyéb szokásokra is, ez lehet az eredete például annak, hogy a magyarok igyekeznek elkerülni a fizetést, ha megtehetik (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/05/damon-galgut-promise.html) vagy olyasmiket is kikukáznak vagy megtartanak, amiket soha nem is szoktak használni, mert hátha egyszer valamire jó lesz (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html). Ezek a szokások a mai világban már éppúgy nem adaptívak, mint a zsíros fasírt mellé főzeléket enni, mégis megmaradtak ékes bizonyítékául, hogy a magyarok mennyire nem képesek változni. És hogy a politika terén ez mihez vezetett, azt látjuk.

A cukornádvarangy, a tenerifei muflon és az LMBT+ emberek jogai

 

Sok éve láttam ezt a zseniális dokumentumfilmet, amelynek plakátja pont arra hívja fel a figyelmet, mit ne csináljunk: ne engedjük, hogy kislányunk ölelgesse a cukornádvarangyot, ugyanis annak bőre mérgező és kisebb gyerekekre akár halálos is lehet. A cukornádvarangynak számos egyéb hátrányos tulajdonsága van, viszont nem rendelkezik azon előnyös tulajdonsággal, hogy elfogyasztaná a cukornádat károsító nádbogarat, amelynek kiirtására betelepítették Ausztráliába az 1930-as években. Szóval az ausztrálok utóbb rendkívül megbánták, hogy betelepítették a cukornádvarangyot, és ugyanez a helyzet a nyulakkal, amelyeknek kordában tartására hosszú kerítést húztak fel a teljes kontinensen keresztül.

Azt gondolnánk, hogy a világ tanult az ausztrálok tapasztalataiból és többé nem telepítettek be ész nélkül invazív fajokat mindenféle helyekre. Ehhez képest megdöbbenéssel hallottam, hogy Tenerifére a muflont az 1970-es években telepítették be, hogy legyen egy nagyvad, amire a turisták vadászhatnak. A muflon ugyan nem mérgező, sőt cuki, viszont rossz ötlet volt betelepíteni egy olyan szigetre, ahol túlszaporodva kiirthatja az őshonos növénytakarót, viszont nincsenek természetes ellenségei. Tenerifei betelepítésének időpontján nemcsak azért lepődtem meg, mert a cukornádvarangy-fiaskó igazán elgondolkoztathatta volna a döntéshozókat, hanem azért is, mert ekkorra már világszerte elkezdődtek a környezetvédő mozgalmak, a 60-as évek emberi jogi mozgalmaival karöltve. Hogyhogy mégsem jutott senkinek eszébe, hogy a különleges endemikus fajok megőrzése és az erózió elleni védelem fontosabb, mint hogy pénzes németek lövöldözhessenek a hegyen?

Valószínűleg úgy, hogy megvolt ugyan a környezetvédő szemlélet és az ennek alapjául szolgáló tudás és filozófia, ám korántsem volt olyan széles körben elterjedve, mint manapság. Még akik hallottak róla, azok sem feltétlenül voltak tudatában, mi minden járulhat hozzá a környezetvédelemhez, eszükbe sem jutott például szelektálni vagy újrahasznosítani a hulladékot, már akkor elégedettek voltak magukkal, ha nem dobálták el az utcán. Az, hogy egy adott ügy miért fontos és milyen vetületei vannak, csak fokozatosan válik ismertté a társadalomban, és ezáltal a hozzá kapcsolódó gyakorlatok elterjedtsége és elfogadottsága is változik. Pár évtized alatt is látványosan változott az emberek hozzáállása a húsmentes életmódhoz vagy a megújuló energiaforrások használatához; ami miatt a hetvenes években különcnek tartottak valakit, az mára széles körben elfogadottá vált. Kelet-Európa kicsit később csatlakozott be ebbe a folyamatba, de némi fáziskéséssel szintén ebbe az irányba tart, bár jóval kevesebb fajta vegán terméket kapni a boltokban és jóval kevesebb támogatást kapnak a polgárok a napelemek használatához, mint mondjuk Ausztriában vagy Spanyolországban.

Ugyanez a tendencia más elképzeléseknél és mozgalmaknál is megfigyelhető: amennyire magától értetődött a hatvanas években a rasszizmus, a homofóbia vagy a nők alacsonyabb rendűnek tekintése, olyan cikivé váltak mára ezek az ideológiák. Ahogy az átlag nyugat-európai polgárok nem fogják kijelenteni, hogy leszarják a környezetvédelmet, legföljebb eltérően vélekednek arról, hogyan tudnak és akarnak ők maguk hozzájárulni, úgy (a szélsőjobboldalt és egyes extrém vallási csoportokat leszámítva) az LMBT+ emberekkel szemben sem engednek meg maguknak olyan megnyilvánulásokat, mint mondjuk Magyarországon a vezető politikusok és közéleti szereplők. Míg 50 évvel ezelőtt sehol a világon nem tehették hivatalossá kapcsolatukat az azonos nemű párok és több országban volt törvény a homoszexualitás ábrázolásának korlátozására, addig ma már a legtöbb EU-tagállamban magától értető, hogy azonos nemű párok házasodhatnak és gyereket vállalhatnak, a transz emberek pedig megváltoztathatják hivatalos nemüket. Ha egy ember vagy ország nem teljes körűen támogatja az LMBT+ emberek jogegyenlőségét, az sokkal inkább olyan témákra vonatkozik, mint az, hogy megengedhető legyen-e a nem jogi megváltoztatása orvosi átmenet nélkül, az interszex vagy nem-bináris emberek bejegyeztethessék-e magukat harmadik vagy "egyéb" neműként, vagy hogy egy együtt élő leszbikus pár esetében a szülőanya párja automatikusan szülőnek tekintődjék-e, vagy végig kelljen mennie az örökbefogadás folyamatán.

Ez a mai Magyarországról nézve szinte álomszerűnek tűnik. Ám akárcsak a környezetvédelemnél, a fáziskésés itt sem jelenti azt, hogy nem történik előrehaladás, még ha ez jelenleg a politikában annyira nem is látszik. De hiába propagálják a húskészítményeket és a vadászatot, mégis egyre több a vegán; a kormány gyűlöletpropagandája ellenére sokan állnak nyitottan az LMBT+ emberekhez. Bízom benne, hogy egy nap Magyarországon is magától értetődő lesz az a gondolkodásmód, ami ma még kisebbséginek számít.  

Csehov: Sirály - a Krétakör tapsrendje

 

Sajnos most nem fogok részletesen belemenni, mi mindentől fantasztikus ez a sok évvel ezelőtti előadás, ami azóta is életem egyik legnagyobb színházi élményének számít. Egyetlen elemet hozok csak most fel: a tapsrendet. Ez ugyanis nem a darab legvégén volt, mint szokott lenni, hanem a kellős közepén álltak ki és hajoltak meg a színészek. Amellett, hogy ezzel felhívták a figyelmet arra, hogy színházat látunk, azt is elkerülték, hogy egyes türelmetlen nézők a késői időpontra hivatkozva kislisszoljanak a tapsrendről.

Merthogy igen, vannak ilyen nézők. Olyanok meg még többen, akik nem nézik végig a filmek stáblistáját. (Sőt, találkoztam olyan filmfordítással, ahol láthatóan a fordító sem nézte végig, és a stáblista után szereplő lényeges szöveges információt  - pl. hogy mi lett a doku szereplőivel azután - már nem fordította le.) Az emberek arra törekszenek, hogy csak lényeges tartalmakat fogyasszanak; ezen kaszál például a Youtube és a Spotify, akik megfelelő pénzért megoldják, hogy ne kelljen reklámokat nézned/hallgatnod. A Facebooknak is van fizetős változata, de az emberek többsége persze nem hajlandó erre áldozni, cserébe viszont bosszankodnak azon, hogy reklámok vagy az ismerőseiknek érkezett szülinapi köszöntések jelennek meg a hírfolyamukban, mert ez nekik "nem lényeges tartalom". Attól eltekintve is, hogy esik ez a szülinapos ismerősnek, ezek az emberek bosszankodásukat természetesen kiírják a Facebookra, nem gondolva bele, hogy ez meg másoknak lehet "nem lényeges tartalom".

Klisé, hogy felgyorsult a világunk: régen több hónap volt Európából Amerikába eljutni, ma csak 6 óra repülőút. Ezért aztán türelmetlenebbek is lettünk: régen az utasok napokat várhattak egy megfelelő irányban közlekedő postakocsira vagy hajóra, míg ma az utasközönség háborog, ha pár perc késéssel indul a busz, és adott esetben lekommunistázzák a sofőrt emiatt (ennek magam voltam tanúja Budapesten, a 65-ös buszon; a háborgók nyugdíjasok voltak, az időpont pedig szombat délelőtt, tehát elég valószínűtlen, hogy munkába, időre kellett felérniük a Hármashatár-hegyre). Persze nem baj, ha valaki nem akarja vesztegetni az időt, és igyekszik élete minden percében valami hasznosat csinálni - csakhogy a türelmetlenkedők többsége amúgy meg "inspiráló" Coelho-idézeteket posztolgat a Facebookon és olyan sorozatokat néz egész estéken át, amelyeket tulajdonképpen nem is szeret; az én szememben ezek nem érnek annyit, hogy dührohamot kelljen kapniuk két perc reklám miatt. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenkinek töltse ki a teljes életét a munka, az ismeretszerzés és/vagy az aktivizmus, kell a szabadidő, különben kiég az ember. De esetleg érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon az, amivel eltöltjük üres óráinkat, tényleg annyira értékes, hogy bosszankodnunk kéne néhány reklám vagy kevéssé érdekes Facebook-poszt miatt? (Egy kicsit csatlakozva az előző bejegyzésemhez: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/tarja-kulho-az-igazsagoszto-avagy-finn.html)

Tarja Kulho, az igazságosztó, avagy finn specialitások-e a first world problems?

 

A szatirikus finn regény hősnője egy kisvárosi bolti pénztáros, aki egyfajta mai Robin Hoodként úgy dönt, hogy igazságot tesz: felad egy újsághirdetést, hogy ha valakit egy embertársában idegesít valami, szóljon neki és ő megoldja. Úgy tűnik, sikerült piaci rést találnia: sorra kapja a leveleket, és a kéréseknek megfelelően bosszút áll azokon, akik "rosszul" (nem a férjük rendszere szerint) pakolnak be a mosogatógépbe, rajta hagyják a felbontott margarinon a fóliát, túl hosszan beszélnek a munkahelyi értekezleteken, vagy - ó, minő borzalom! - bakancsban összejárják a sífutónyomot.

A regényt olvasva az első gondolatom az volt: lám, a finnek olyan jól élnek, hogy már csak ilyen "igazságtalanságok" érik őket. Ám aztán belegondoltam, hogy ez nem feltétlenül az általános jólétről, hanem a mentalitásról szól. Magyarországon kisvállalkozók mennek sorra csődbe, nyugdíjasok kénytelenek csirkefarháton élni, kutyák pusztulnak el felelőtlen embereik miatt és intézeti gyerekek szenvednek el szexuális bántalmazást - de a Facebookon egyesek mégis képesek azon berzenkedni, hogy a kerékpárút miatt lassabban jutnak be kocsival a munkahelyükre, egy ismerősük túl sok képet posztol a macskáiról, vagy az uszodában megkérte őket valaki, hogy menjenek át a lassabb sávba. Mindezzel két baj is van. Az egyik nyilván az, hogy ilyen fölösleges hülyeségek miatt hergelik fel magukat emberek, ami a mentális állapotuknak és az emberi kapcsolataiknak biztos nem tesz jót. A másik, hogy ezek a fajta berzenkedések nekem az empátia hiányáról is tanúskodnak - nem azt az elvet próbálom propagálni, hogy "tessék megenni a spenótot, akármilyen szar, Etiópiában gyerekek éheznek", mert lehet valakinek komoly probléma olyasmi, ami összehasonlíthatatlanul kevésbé fenyegeti a puszta túlélését, mint mondjuk egy árvíz vagy egy halálos betegség; ugyanakkor, ha valaki folyamatosan ezekkel az apró bosszúságokkal foglalkozik és sose gondol bele a nála kevésbé szerencsések helyzetébe, nos, az egy kevésbé szerencsés konstelláció. Másrészt a példáimban a feszültség forrása is az volt, hogy valaki nem igazán mutatott empátiát a másik fél (a kerékpáros, a gyorsabb úszó vagy a büszke macskaszolga) felé.

Tarjának az esetek nagy részében sikerül a "tettest" rávennie, hogy változtasson a viselkedésén, hiszen ezek annyira apróságok; ugyanakkor olykor kiderül, hogy nagyon is jó oka van úgy viselkedni, ahogy. Nyilván az lenne a legjobb, ha ezekben a konfliktusokban a felek nyíltan kommunikálnának, ahelyett, hogy a feleség titokban már a válási papírokat töltené férje sajtfogyasztási szokásai miatt. De még jobb lenne, ha megpróbálnák elviselni a másikat, vagy keresni egy alternatív megoldást, például máshol sífutni vagy nem menni rá annak az ismerősnek a falára, ahol meglátásunk szerint túl sok macskakép található. 

(Ez utóbbiak sorát én is bővítem most itt a mallorcai Valdemossa egyik lakójával.)