2016. március 25., péntek

A Dohány utcai seriff

Az előadás zsidóviccekkel kezdődik. Olyanokkal, amiket mostanában is hallani, ártatlanul mesélik őket társaságban. Később durvulnak a viccek, megjelenik bennük Hitler, azután jönnek a túlélők adaptált történetei, amelyek közben újra be-belöknek egy-egy viccet. De most már nem tudunk rajtuk nevetni, mert bekerültek egy olyan összefüggésrendszerbe, amely az antiszemitizmus lényegét mutatja meg.

Amikor a melegek tiltakoznak a buziviccek, a romák a cigányviccek vagy a feministák a szőke nős viccek ellen, gyakran kapják azt a választ, hogy ne legyenek már ilyen sótlanok, ez csak humor, nem árt senkinek. Az előadásban szereplő holokausztos viccek megmutatják, hogy ez nem így van. És azt is, hogy ezek és a "lájtosabb" viccek ugyanolyan veszélyesek, mert erősítik a zsidókkal (cigányokkal/nőkkel stb.) kapcsolatos sztereotípiákat. Attól függetlenül, hogy a zsidó közösségekben is mesélnek zsidóvicceket (erről kedves kollégám, Papp Richárd írt egy nagyszerű és nagyon vicces könyvet) és egyes viccek, mint az előadás címadó darabja, éppen az adott csoport tartását és ellenállását példázzák. Az olyan viccek azonban, amelyek a cigányokat tolvajoknak, a melegeket szexmániásoknak, a szőke nőket (és ennek kiterjesztéseként a nőket általában) butának és a zsidókat pénzéhesnek állítják be, kifejezetten károsak, mert az ábrázolt csoportot alacsonyabb szintre helyezik a viccmesélőhöz és közönségéhez képest, akik ezáltal becsületesnek, fegyelmezettnek, okosnak és kapzsiságtól mentesnek érezhetik magukat. Innen már csak egy lépés, hogy a csoportra a viccben ráhúzott és komolyan vett tulajdonságok alapján valódi diszkrimináció és durvább esetben üldözés alakuljon ki.

Igenis vannak olyan viccek, amelyekben a zsidók, a cigányok vagy a nők pozitívan jelennek meg. És olyanok is vannak, amelyek nem egy csoportot tipizálnak, hanem bizonyos emberi helyzeteket vagy viselkedéseket tesznek nevetségessé anélkül, hogy adott embercsoporthoz kapcsolnák őket. Ilyeneket tessék mesélni.

2016. március 24., csütörtök

Redvás Åmål - Viktoria

***SPOILER***

Viktoria és Agnes, a kerekesszékes és a leszbikus, az osztály számkivetettjei, így jobb híján egymással barátkoznak. Egy nap azonban Agnes kiakad és Viktoria szemébe vágja, hogy csak kényszerből a barátnője. Viktoria besértődik, és megpróbál bevágódni a többieknél azzal, hogy rémtörténeteket mesél, miszerint Agnes molesztálta. Azt reméli, így majd befogadják, de csalódnia kell: a lányok ugyanúgy "furá"-nak tekintik, mint azelőtt.

Amikor cigányozó zsidókkal, hajléktalanoktól undorodó romákkal vagy menekülteket szidó melegekkel találkozom, mindig felmerül bennem, nem így akarnak-e bevágódni a többségnél. Ideig-óráig még működhet is a stratégia, mint a holland Pim Fortuyn esete bizonyítja. Az a rossz hír azonban, hogy ha egy társadalom valóban elítél egy bizonyos csoportot, nem fogják megszeretni azért, mert találtak egy közös ellenséget. Legföljebb kicsit magasabbra kerül a ranglétrán, de amint a másik ellenség eltűnt (mondjuk kitiltották a hajléktalanokat a nyolckerből), ismét az addigi szövetséges válik bűnbakká. Az elnyomások összekapcsolódnak, és nem az a jó stratégia, ha a többséggel összeállva vadul támadjuk a többi kisebbségi csoportot, hanem ha összefogunk velük és kiállunk mellettük.

2016. március 14., hétfő

Emma Donoghue: Szoba

Ha egy ötéves kisfiú egész életét ugyanabban a szobában töltötte, az jelenti számára az egész világot. Hiába lát dolgokat a tévében, meggyőződése, hogy az nem valóság. Valóságos traumát jelent számára, mikor felfogja, hogy a Szobán kívül is létezik egy másik valóság, és nem is biztos benne, hogy meg akarja tapasztalni – pedig az jelenthetné számára a szabadságot.

Jacket apja zárta be ebbe a szobába (bár nem érdemli meg ezt a nevet), sokan viszont magunkat zárjuk be hasonló szobákba. Azok, akik nem olvasnak híreket vagy dokumentumfilmeket, mert nem érdekli őket, mi történik a világban. Azok, akik valódi emberek problémáit nem hallgatják meg, viszont felkavarja őket, ha kedvenc szappanoperájukban valamelyik szereplőt bánat éri. Azok, akik legföljebb saját családjuknak hajlandóak segíteni, idegeneknek nem. Vagy az a meleg férfi, aki a közelmúltban közölte: nem szeretne beszélgetést hallani a feminizmusról, mert nem érinti személyesen a téma. Attól függetlenül, hogy szerintem ebben nagyon téved (mint már több bejegyzésemben kifejtettem, a homofóbia és a nőgyűlölet szorosan összefügg), ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy nem tekinti magát a világ részének, nem kívánja elhagyni a Szobát.

Az ilyen beszűkült mentalitásnak az egyik következménye az empátia hiánya: emberek hatalmas tragédiát csinálnak abból, hogy nem árulják a kedvenc csokijukat a boltban, miközben az ország más részein gyerekek éheznek. Persze erre jogos ellenvetés, hogy nem hordozhatja mindenki a világ összes nyomorát, de legalább perspektívába helyezheti a saját problémáit. Ami azonban még nagyobb baj, hogy ha nem vagyunk nyitottak mások problémáira, nem fogjuk megérteni az összefüggéseket és csak kis változásokat fogunk elérni anélkül, hogy a rendszerszintű igazságtalanságok megváltoznának. A nő, aki nem megy tüntetni a nők elleni erőszak ellen, nem érti, hogy ez ugyanannak az intézményesített szexizmusnak a megnyilvánulása, mint amikor őneki trágárságokat szólnak be az utcán. A pedagógusok nem érnek el semmit azzal, ha csak munkakörülményeiken akarnak javítani: azt kell átlátniuk, hogy ez csak része egy diktatúra stratégiájának, amely az emberek ostobaságban tartásával próbálja biztosítani saját jövőjét. És innentől a nők elleni erőszak nem a bántalmazott nők, az oktatás helyzete nem a pedagógusok ügye. Csak annyi kell, hogy megértsük: a Szobán kívüli világ valóságos, kiléphetünk oda és tehetünk azért, hogy jobb legyen.

2016. március 8., kedd

Barbara Kingsolver: Animal dreams

***SPOILER***

A festői arizonai kisváros vizét folyamatosan mérgezi a hegyoldalban működő bánya. Mikor a városka lakói tiltakozást nyújtanak be, a bányatársaság úgy dönt, hogy gátat épít a folyóra és eltereli. Ezáltal Grace lakói valóban nem kapnak majd mérgezett vizet: semmilyen vizet se kapnak, és túlélésük veszélybe kerül. A város asszonyai tanácskozni kezdenek, mit tehetnének. Felmerül a gát felrobbantása, de végül egy békésebb megoldás mellett döntenek. Nagy mennyiségben kezdik gyártani a városka speciális kézműves termékét, a pávatollal díszített ajándékkosárkákat, és ezeket a nagyvárosban adományokért cserébe osztogatják, ezáltal felhíva a figyelmet szomorú helyzetükre. Az akció nem várt sikerrel jár: az esetet felkapja a média, egy jószándékú műkereskedő pedig mentőötlettel áll elő: ha sikerülne Grace városát kézműipara miatt a nemzeti kulturális örökség részévé minősíttetni, a bánya nem merné megkockáztatni azt a felháborodást, amivel egy ilyen hely elpusztítása járna. Grace lakói tehát békés eszközökkel győznek. Igaz, nem borítják fel a kapitalista rendszert, amely a környezetet csak a profit (jelen esetben a turizmusból származó bevétel) érdekében hajlandó megvédeni, de sikerül azt saját javukra fordítaniuk.

Ismerek egy feministát, aki egyáltalán nem hajlandó a kompromisszumra. Vadul támad minden olyan feminista tevékenységet, amely nem veszi figyelembe a hátrányos helyzetű nők érdekeit és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmust mint rendszert; ezekkel még stratégiai szövetséget sem hajlandó kötni és egyenesen károsnak tartja őket a női egyenjogúság ügye számára. Arra azonban még ő se jött rá, hogyan lehetne megdönteni a kapitalizmust, ezért aztán a vitázáson kívül nem csinál semmit.

Természetesen én sem gondolom szerencsésnek, ha a feminista mozgalom mint olyan semmi figyelmet nem szentel a színesbőrű vagy leszbikus nőknek, ahogyan a 70-es években Amerikában tette. Azonban nem várhatjuk, hogy mindenki mindennel foglalkozzon egyszerre, és ezáltal lesznek olyan emberek vagy csoportok, akik bizonyos fajta nőket kevésbé szólítanak meg (pl. a munkahelyi diszkriminációra fókuszáló aktivizmus jellemzően nem érinti a nyugdíjasokat). Több értelme van szövetségeket kötni, amelyekben minden érdekcsoport megjelenik, mint olyan programot kidolgozni, ami tényleg mindenkit egyformán képvisel, hiszen – ahogy professzorom, Francisca de Haan mondta habilitációs előadásában (na jó, nem ilyen szavakkal, de ez volt a lényeg) – akármennyire igyekszünk is inkluzívak lenni, tuti jön majd egy újabb csoport reklamálni, hogy őket kifelejtettük. Egy ilyen szövetségben nyilvánvalóan lesznek olyanok is, akik nem kritizálják a rendszert mint olyat, csak bizonyos aspektusait. Ők nem fognak gátakat robbantgatni, inkább olyan módszereket találnak ki, amikkel a jelenlegi rendszeren belül tehetünk lépéseket a női egyenjogúság felé. Azonban, hogy visszatérjünk Grace analógiájára, a gát felrobbantása csak egy újabb gát építéséhez vezetne, a bányatársaságot nem szüntetné meg (és ha netán mégis, jönne a helyébe egy újabb bányatársaság), ráadásul terroristákká minősítené a helyi lakosokat, akik így vajmi kevés támogatót találnának az ügyüknek. A kapitalizmus megdöntése, ha egyáltalán megvalósítható így alulról, nagyon messze van (és ugye az se mindegy, mi jönne helyette, bár a rendszerváltás utáni generáció erre ritkán szokott reflektálni). Grace lakóinak most kell a víz; a magyar nőknek (és mindenki másnak is) most van szüksége a feminizmusra. Értük többet teszünk, ha a mostani helyzet javításán dolgozunk, belülről bomlasztva a patriarchális rendszert, és olyan üzeneteket közvetítünk, amikkel sokan tudnak azonosulni.

2016. március 1., kedd

Gill Hornby: Méhkas

„Hű, de ciki, az én sütimet senki se veszi, csak azét a másikét!” „Juj, de boldog vagyok, a legnépszerűbb csaj beválogatott a csapatába!” „Bubba azt hiszi, ő a legmenőbb? Na majd én megmutatom! A barátnőim tudni fogják, hogy semmit se vegyenek tőle a bolhapiacon!” Nem, ezek a gondolatok nem általános iskolás kiscsajok fejében pörögnek, hanem az anyukákéban, akiknek felnőtt nő létére az a legfőbb gondjuk, hogy ki a legnépszerűbb, legtrendibb és legsikeresebb a pasiknál. Pedig ezek nem mind háziasszonyok, egy részüknek van kereső foglalkozása. Mégis, a puszta tény, hogy anyák, felülír minden mást. A társadalmi elvárás az, hogy egy gyerekes nő számára az anyaszerepnek kell a legfontosabbnak lennie, és bármi más (kereső munka, párkapcsolat, hobbi) mellékes és ennek alárendelt. Amint egyetlen gyereket is megszültek, többé nem szabadulnak ettől a szereptől: a kávéházi jelenetben a Rachel körül ülő idősebb nők is mind kizárólag gyerekeik és unokáik előremeneteléről beszélgetnek.

A könyv pedig nagyszerűen megmutatja, hogy mindennek milyen hatása van a nők énképére: mindegy, hogy valaki sikeres illusztrátor vagy egy tökéletes házasságban él, mégis az lesz a legfőbb gondja, hogy a Csapathoz tartozzon, mert ezzel igazolja, hogy ő tökéletes anya (hiszen a Csapat célja adományokat gyűjteni az iskolának), és mert a többi anyákból verbuválódott Csapat az egyetlen igazi referenciaközösség. A nemi szerepelvárás hatására tehát ezek az anyukák megrekednek a tinilány-szinten, és tovább erősítik azt a sztereotípiát, hogy a nőket csak a felszínes dolgok érdeklik. Pedig ha a társadalom nem tenne különbséget apák és anyák között a szerepek és elvárások tekintetében, lehetővé tenné ezeknek a nőknek is, hogy felnőjenek végre.