Abby Stein képei

Abby Stein a közelmúltban vált médiasztárrá (magyarul ld. https://www.identitas.co/single-post/2017/06/18/Rabbitol-a-transz-noig--Az-elso-25-ev). Ez nem meglepő, hiszen története két végletet tartalmaz (ultrakonzervatív zsidó közösség kontra nagyvárosi életforma és tranzíció), márpedig napjainkban ez a leghatásosabb médiatartalom. Ráadásul jól felhasználható például arra, hogy megkérdőjelezzük a „fejlett Nyugat” mítoszát, ahol az LMBTQ identitások már nem jelentenek problémát vagy legalábbis újdonságot (Abby eredeti közössége a világ egyik legmodernebbnek tekintett országában, ott is a nagyvárosokhoz viszonylag közel található), valamint azt a konzervatív vádat, hogy a melegség vagy a transzneműség mintakövetéssel terjed (ha valakinek, hát Abbynek nagyon nem volt mintája). Ráadásul fiatal és jól néz ki, nem meglepő tehát, hogy a fotósok számára is kedvelt téma.

A Pride keretében kezdődött, állítólag a londoni zsidó LMBTQ közösségről (valójában egy Londonban szervezett LMBTQ zsidó találkozóról) szóló fotókiállításon kettő is szerepel Eve Singer Abby Steinről készített fotói közül. A két kép meglehetősen ugyanolyan felépítésű: mindkettőn élesen látunk egy rabbiruhába öltözött ortodox zsidó férfit, mellette mintegy szellemképként egy dekoratív fiatal nőt, mindezt omladozó tűzfal mint háttér előtt. Különbség, hogy az egyik egészalakosan mutatja a figurákat, a nő csillogó ezüstszínű ruhában, erősen szexualizált pózban áll; a másikon viszont a fotós rátett a képre egy vasrácsot , mindkét arc e mögött van.

A transzszexuális emberek többsége nem szívesen látja az „előtte-utána” képeket. Egyrészt megerősítik azt az elvárást, hogy egy transz embernek feltétlenül testileg is át kell alakulnia (minél látványosabban, annál jobb), másrészt az átmeneten átesetteket folyamatosan emlékezteti születési nemükre, illetve annak keretében definiálja őket. (Mellesleg Eve Singer legtöbb Abbytől készült képén nem jelenik meg ez a kettősség - a kiállítás készítői nyilván válogattak.) Ezt a tradíciót még súlyosbítva, a képeken Abby születési neme hangsúlyosabb, míg női énje csak halvány kísértet –ha nem ismerném a történetét, fordított (nőből férfivá) átmenetnek értelmezném. Nem tudom, maga Abby – aki nem transznőként, hanem transz múltú nőként azonosítja magát – mennyire örül annak, ha múltját ilyen mértékben hangsúlyozzák a jelenéhez képest. Nyilván valamennyi beleszólása van, de a fotós és alanya közötti kapcsolat dinamikája sokféle lehet( én is belefutottam már olyanba, hogy a fotós megpróbálta rám erőszakolni az ő koncepcióját). Akárhogy áll is hozzá, egy kiállítás készítőjének a felelőssége, hogy milyen képeket válogat be egy kiállításba és milyen célból, figyelembe véve azt, hogy potenciális közönsége esetleg nem ugyanúgy gonbdolkodik a témáról, mint ő, a fotós vagy maga a modell. Eve Singer művészi döntése mögött valószínűleg az húzódik meg, hogy egy ortodox rabbi sokkal látványosabb „egzotikus” fotótéma, mint egy csinos fiatal nő, főleg, ha a képeket LMBTQ közegben kívánjuk bemutatni. Azt gondolom azonban, hogy egy fotókiállításnak – különösen, ha egy egyenjogúságot elősegíteni kívánó rendezvény keretein belül zajlik – nem adekvát cél bármely csoport (beleértve az ortodox zsidók) egzotikus állatfajként való bemutatása ugyanolyan módon, ahogyan mi LMBTQ emberek jelenünk meg egzotikus állatfajként időnként a többségi médiában. Ugyanígy nem tartom adekvát célnak egy olyan felfogás erősítését, amely a transz emberek életében magát a fizikai átmenetet tekinti a legfontosabb elemnek és nem pl. azt, hogyan építik újjá életüket és kapcsolataikat az átmenet után. Értem én, hogy a workshopon nem sikerült megfelelően egzotikus képeket csinálni, ezért a fotósok kerestek valamit, amivel feldobhatják a portrék sorozatát. Abby Steinről azonban találhattak volna olyan képeket az interneten, amelyek a jelenére fókuszálnak (a bejegyzés elején linkelt cikkben is vannak ilyenek), története és személye pedig önmagában is van annyira lenyűgöző, hogy megragadja a kiállítás látogatóit. Akik nem mellesleg ez esetben kapnának egy képet arról is, hogyan lehet a transz embereket nekik is megfelelő módon ábrázolni. Hát, talán majd legközelebb.

LGBT Activism and Europeanisation in the Post-Yugoslav Space. On the Rainbow Way to Europe.

***SPOILER***
Nem jellemzően szoktam tanulmánykötetekről írni, sőt ez az első alkalom – ezek ugyanis túl sokféle írást szoktak tartalmazni ahhoz, hogy a velük kapcsolatos reakcióimat egy bejegyzésben összefoglalhassam. Erről a kötetről viszont pont azért tudok így írni, mert nem ez jellemzi. Bár minden cikk egy másik volt jugoszláv államról vagy területről (pl. Kosovo) szól, a helyi specifikumok felsorolásán felül egy-két kivétellel pontosan ugyanaz az üzenetük, ami két fő részből áll:
1. A volt jugoszláv országok csak azért vezettek be LMBTQ-barát jogi intézkedéseket (pl. antidiszkriminációs törvény), mert enélkül esélyük sincs valaha is csatlakozni az EU-hoz; ez viszont azért nem nyerő, mert az ily módon felülről rájuk erőszakolt törvények nem fognak valódi változást elérni az LMBTQ emberek megítélését illetően. A mondat első fele mindenképpen igaz, és nemcsak a volt jugoszláv országokra, hanem minden később csatlakozott vagy csatlakozás előtt álló volt szocialista országra. És tény, hogy nem ideális, ha a kormány nem valódi meggyőződésből, hanem megfelelési vágyból javít az LMBTQ emberek helyzetén, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem javítana rajta, márpedig a mostani kelet-európai kormányokat elnézve (tisztelet a kivételnek) ez lenne a másik opció. Az, hogy az országokra rányomott törvényeknek ne lenne valódi hatása, számomra kérdéses. Egyrészt a parlamentben a politikai elit által hozott törvényeket is felülről nyomják a lakosságra, és az LMBTQ embereket érintő szabályozás nagy része ilyen (üdítő kivétel pl. az ír népszavazás az egyenlő házasságról). Akármilyen meggyőződésből hoznak is meg a honanyák és honatyák egy törvényt, ha az állampolgárok többsége másképp gondolkozik róla, pont ugyanannyi hatása lesz, mintha csak EU-s nyomásra alkották volna meg. Másrészt egyes felmérések azt sugallják, hogy LMBTQ-barát törvények hatására igenis változhat az LMBTQ emberek megítélése, például Spanyolországban a melegek és leszbikusok megítélése közvélemény-kutatások szerint jelentősen javult az egyenlő házasság bevezetése óta.
2. Az LMBTQ aktivizmus fő fókuszában a jogegyenlőség áll, többek között azért, mert az EU-ra való hivatkozással viszonylag könnyen érhetnek el eredményeket ezen a területen, továbbá a külföldi donorok is leginkább erre adnak pénzt; ezáltal viszont elhanyagolják a közösségépítést és eltávolodnak az LMBTQ közösség valódi igényeitől. Ez gyakori kritika a kelet-európai (és harmadik világbeli) LMBT szervezetekkel szemben, rendszerint nyugati vagy nyugaton tevékenykedő akadémikusok részéről. A legtöbb volt jugoszláv állam LMBTQ aktivizmusáról nincsenek mélyreható ismereteim, de kétlem, hogy az ennyire csak a jogokról szólna (Szlovéniában, amire jobban rálátok, sokkal változatosabb a kép). Tény, hogy a jogi aktivizmus láthatóbb, eredményei is kézzelfoghatóbbak, így a kötet szerzői – akik 1-2 kivétellel maguk nem aktivisták, és egyetlen cikk kivételével kizárólag aktivisták interjúkban, illetve különböző írott anyagokban való megszólalásaira támaszkodnak – ezt könnyebben észrevehették. Egy Magyarországon kutató, a szubkultúrát csak felszínesen ismerő tudós szintén azokat az egyesüleket látná meg először, amelyek valamilyen szinten jogokkal is foglalkoznak. A közösségépítésre fókuszáló csoportok egy része nem is bejegyzett egyesület, így bizonyos elemzések kereteiből eleve kiesik. Azt se feledjük el, hogy a legtöbb egyesület több dologgal is foglalkozik egyszerre, és ha végez is lobbitevékenységet, emellett szervezhet például programokat, önismereti csoportot, archívumot vagy hasonlót. Az tény, hogy a külföldi donorok legszívesebben jogi tevékenységekre adnak pénzt és egyes civil szervezetek részben ilyen megfontolásból terjesztik ki tevékenységüket erre a területre – de nem túl igazságos emiatt őket elmarasztalni. Én megéltem, milyen nulla pénzből működtetni egy civil szervezetet: iroda híján kávézókban tartjuk a projekt meetingeket, stikában este a munkahelyen bennmaradva készítjük a fénymásolatokat, amúgy is alacsony fizetésünk nagy részét az egyesülettel kapcsolatban végzett telefonálásra költjük és minden tárgyi eszközt (amiket persze csak egy másik egyesület nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátott irodájában használhatunk) a tagok hoznak be, önkéntes munkájukon felül. Lehet, hogy a civilekkel szemben kritikus akadémikusok a nyugati LMBTQ szervezetek modern, irodavezetővel ellátott irodáiból és jelentős állami támogatásából indulnak ki (bár mellesleg azok a szervezetek is gyakran projekt alapon, az éppen elérhető támogatások függvényében működnek). A mostoha kelet-európai körülmények közt viszont egy szervezet többi projektjének a léte függhet attól, hogy bevállal-e egy jogi projektet – amelynek a célkitűzésével és fontosságával mellesleg egyet is ért. Az pedig, hogy mennyire találkozik a civilek tevékenysége az LMBTQ közösség igényeivel, szintén nem egyértelmű. Több olyan műhelybeszélgetésen voltam, ahol valamelyik résztvevő hiányolta az egyesületek munkáját egy bizonyos területen – aztán a többiek felvilágosították, hogy több civil szervezet is pont ezen a területen tevékenykedik. Miután nyomtatott LMBTQ média úgyszólván nem létezik és a mainsteam média a szubkultúrának a létét se veszi tudomásul, az internettel nem rendelkező emberek kevésbé értesülnek az egyesületek tevékenységéről (meg azok az internettel rendelkezők is, akik elvesznek a sok információ között, vagy akik a net LMBTQ funkcióiból csak a Gay Rómeót használják). A magyar LMBTQ közösségben végzett kérdőíves kutatások pedig azt mutatják, hogy az LMBTQ közösség – legalábbis az a része, akikhez eljutnak az ilyen kutatások és akik hajlandóak időt szánni rá – nagyon fontosnak tartja a jogegyenlőséget: nem véletlen, hogy a Budapest Pride kutatásában a házasság végzett első helyen a közösséggel vagy előbújással kapcsolatos témákhoz képest. Tény, hogy egy csak jogokkal foglalkozó szervezet nehezen tud közösségi tereket és projekteket létrehozni – viszont, mint a pl. Oroszországban meghozott korlátozó törvények is mutatják, az LMBTQ emberek jogbiztonsága alapvető feltétele annak, hogy mással is foglalkozni lehessen. Biztos, hogy mindig lesznek hangok a közösségben, akik kritizálják a jogi vonalat – ahogy minden más vonalnak is lennének kritikusai. De csak olyan ember állíthatja azt, hogy a jogokkal való foglalkozás nem passzol össze az LMBTQ közösség valódi érdekeivel és igényeivel, aki még sose gondolt bele, milyen gyakorlati hatással van a jogfosztottság az LMBTQ emberek mindennapi életére.

Paulo Coelho: A kém

Coelho megpróbált nagyon feminista lenni. Nemcsak azt sugallja, hogy Mata Hari valójában az önállóságáért bűnhődik egy férfiközpontú világban, ahol a nőnek nem engedélyezett a szabad akarat, hanem múltjából felvillantja a nők elleni erőszak legdurvább formáit (tinédzserkori szexuális erőszak, bántalmazó férj) azt sugallva, hogy egy ilyen sors lett volna az egyedüli alternatíva.

Kétségtelen, hogy nők százezrei szenvedik el a fizikai és szexuális bántalmazás legdurvább formáit szerte a világban. Az is kétségtelen, hogy ennek a hangsúlyozása hatásos eszköz lehet, hiszen kiveri a biztosítékot nagyon sok olyan embernél, aki amúgy elfogadhatónak tartja vagy akár gyakorolja is a szexizmus hétköznapibb változatait. Ugyanakkor megvan a maga veszélye. Egyrészt megemeli az ingerküszöbünket: ahogyan a legdurvább horrorfilmek nézőinek a szoftabb változat már nem érdekes, úgy sokan, akik felháborodnak mondjuk az erőszakos közösülésen, egy legyintéssel elintézik a füttyögést, a leszólítást vagy akár taperolást. Ennek aztán hatása lehet a szabályozásra is: például régen sokszor előfordult, hogy a rendőrség nem ment ki családon belüli erőszakhoz, amíg nem folyt vér (az utóbbi időben ezt kevesebbet hallom, remélem azért, mert változott) vagy az iskolai zaklatás elleni szabályozás csak a fizikai erőszakkal foglalkozik, a megalázással vagy kiközösítéssel nem. A rémtörténetek emlegetésének másik hátránya, hogy elég sok nő nem tapasztalta meg őket és esetleg nem is tud azonosulni velük. Így aztán olyan álláspontra jutnak, hogy „nekem nincs szükségem a feminizmusra, mert nem élek bántalmazó kapcsolatban” vagy „Szaúd-Arábiában megkövezik a házasságtörő nőket, na az tényleg gáz, ott van szükség feminizmusra, de itt már nincs!” (ez utóbbi – mint Gayatri Spivak és mások megjegyezték – jó alkalom arra, hogy ne foglalkozzunk a nőket elnyomó struktúrákkal itthon, mert máshol mennyivel rosszabb). Rendezvényeken feminista élő könyvként beszélgetve minden olvasómról kiderült, hogy ő maga (férfiak esetén közeli nőismerőse) is megtapasztalta a nők elleni elnyomás különböző formáit, de fel se merült benne, hogy ezeket a szexizmusnak tulajdonítsa. Tudatosítás szempontból tehát eléggé kontraproduktív, ha a nők elleni erőszaknak csak az extrém változatairól esik szó.

Szívesen olvasnék olyan könyveket, amelyekben a női főszereplőt nem durva fizikai vagy szexuális erőszak indította el az önállósodás felé. Hanem olyan hétköznapi élmények, mint hogy kiközösítik az osztályban, ha nem felel meg a nemi szerepelvárásoknak; nem léptetik elő azzal az érveléssel, hogy úgyis elmegy szülni (pedig sose mondta, hogy ilyen tervei lennének); a férfiakat a munkától kezdve a barátságig minden vele való interakciójukban befolyásolja a külseje; automatikusan feltételezik róla, hogy nem ért bizonyos dolgokhoz, mint a politika, a barkácsolás vagy a párhuzamos parkolás; önzőnek tartják, ha gyerekei és családja érdekein kívül más célja is van az életben; stb. Sok kicsi sokra megy alapon ugyanis ezek is elindíthatnak valakit a lázadás felé – de csak ha előbb tudatosul benne, hogy nem az élet magától értetődő dolgai, hanem egy elnyomó rendszer elemei.

Gregor Anikó az LMBTQ mozgalomról

http://168ora.hu/feminizmus-lmbtq-pride-ember-jogok-gregor-aniko-interju/

Tanulságos Gregor Anikót olvasni olyan szempontból, hogy megmutatja, milyennek is látszik kívülről az LMBTQ mozgalom - egy olyan ember szemével, aki fogékony a társadalmi igazságtalanságokra, ennek elméletéről is sokat olvasott, viszont az LMBTQ közösségben kívülálló. Ráadásul viszonylag fiatal, így bizonyos dolgokat nem lát történelmi perspektívában. És mint minden olyan ember, aki erős ideológiai alapon közelít egy témához (ez akár rám is igaz lehet), hajlamos nem észrevenni olyan tényezőket, amelyek ellentmondanak az elméleteinek. Egy júniusi posztomban (https://mmreflexiok.blogspot.hu/2017/06/szimpozion-klub-homofobia-es.html) már vitába szálltam néhány állításával, most a fenti linken található cikkből ragadnék ki párat. Nem a cikk alapvető mondanivalójával fogok foglalkozni, mert arra az előbbi poszton nagyjából reflektáltam, tehát ez most kicsit mazsolázgatásnak tűnhet; ugyanakkor ezek a gondolatok nagyon is fontosak Anikó általános érvelésének szempontjából, úgyhogy érdemes elgondolkozni rajtuk, mert az összeképet is befolyásolhatják.

1. "a meleg férfiak is kizsákmányolnak nőket": ez tény. Az, hogy egy kisebbséghez tartozunk, nem jelenti azt, hogy nem fogunk lenyomni más kisebbségeket, és a nők elnyomása amúgy elég jellemző számos más kisebbségnél is (hogy ne egy klasszikus példát hozzak: a Légyott a hetesen c. filmben egy fogyatékkal élő férfi a szexualitáshoz való jogát hangoztatva követeli, hogy szexmunkást béreljenek számára). Sőt, adott esetben maguk a meleg férfiak válhatnak elnyomott kisebbséggé például egy szintén kisebbségnek minősülő hagyományos etnikai vagy neoprotestáns vallási közösségen belül. Viszont mozgalmi szinten nézve azt gondolom, hogy az LMBTQ egyesületek sokkal tudatosabban foglalkoznak a más jellegű elnyomásokkal, mint más kisebbségek mozgalmai: tény, hogy ezeket nem látom belülről, de míg pl. a Budapest Pride deklaráltan feminista, az általam ismert roma szervezetek egyikének a missziójában sem szerepel ez a honlapon (ahogyan az LMBTQ vagy a fogyatékkal élő emberek felkarolása sem). Nyilván minden közösségnek vannak társadalmilag tudatos és kevésbé tudatos tagjai, de az is számít, hogy aktivista szervezeteik milyen hozzáállást mutatnak. Amúgy mondjuk a férfiak gazdasági előnyei a nőkhöz képest (ez a konkrét "kizsákmányolás" említődik a cikkben) nem az egyéntől függenek; ahogy bizonyára vannak helyzetek is, amelyekben a bőrszínem miatt előnybe kerülök mondjuk egy ázsiaival szemben, de ezeket nem feltétlenül tudom befolyásolni akkor sem, ha tudatosul bennem az igazságtalanság - ami nem mindig történik meg: ismerek olyan férfiakat, akik nem is tudták, hogy kolléganőik kevesebbet keresnek, amíg rá nem kérdeztek.

2. "Ahhoz, hogy valaki a családja, a barátai, a munkatársai előtt nyitott legyen, az kell például, hogy ne kelljen félnie a hajléktalanságtól, mert elzavarhatja a családja" - mondjuk a saját kutatásom alapján úgy tűnik, egyáltalán nem olyan gyakori Magyarországon, hogy valakit konkrétan elzavar a családja (az már inkább, hogy mondjuk nem beszélnek a dologról vagy kompromisszumokra kényszerítik, és emiatt költözik el, de az azért más történet). Viszont ezt a kérdést nem oldaná meg az általános jólét sem, ugyanis az ilyen helyzetben levő LMBTQ emberek igen gyakran nem nagykorúak, tehát akkor sincsenek önálló anyagi eszközeik, ha a családjuk jómódú. Tehát ezt a problémát nem annyira gazdasági eszközökkel, mint inkább az LMBTQ emberek nagyobb mértékű elfogadásával lehetne kezelni.

3. "Áprilisban jött ki a Medián kutatása, amelyet a Háttér Társaság megbízásából végzett, és amelyből az derült ki, hogy a magyar lakosság 32 százaléka támogatja a béranyaság intézményét azért, hogy meleg férfipároknak lehessen gyerekük" - ettől még nem zsákmányolják ki a meleg férfiak a nőket, hiszen ha jól értem, ebben a kutatásban nem célzottan meleg férfiakat kérdeztek meg, hanem az összlakosságot. (Amúgy ha jól emlékszem, a 2010-es LMBT kutatásban az jött ki, hogy az LMBTQ nők nagyobb arányban támogatják a béranyaságot, mint az MBTQ férfiak; mondjuk ez nem feltétlenül számít Anikó mondandója szempontjából, bár ismerek leszbikus párt, akik béranyától akartak gyereket.) Amit viszont Anikó (és a béranyasággal foglalkozó feministák többsége) itt nem vesz figyelembe, hogy nevével ellentétben a béranyaság nem mindig üzleti megállapodás. Helena Ragoné, aki a témát Amerikában kutatta, azt találta, hogy nagyon gyakran családtag vagy barátnő vállalja be, hogy gyereket szül egy meddő házaspárnak ingyen és bérmentve, és magyar nőt is ismerek, aki szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy megtenné. Vannak országok, ahol a törvény is megkülönbözteti a fizetett és a nem-fizetett béranyaságot. A kevésbé ismert nem-fizetett verzió viszont sokkal nehezebben illeszthető be a kizsákmányolás-keretbe.

4."Leegyszerűsítő például a homofóbiát kizárólag egyéni attitűdként értelmezni. Ha nem vesszük figyelembe azt az egyenlőtlen gazdasági-társadalmi rendszert, amiben kialakul, nagyon könnyen valamiféle kulturális felzárkózást sürgető, elitista, moralizáló elvárásokká válnak a mozgalmak által felkarolt célok" Egyetértek. Ugyanilyen leegyszerűsítő kizárólag gazdasági okokra visszavezetni (ld. a fent említett blogbejegyzésemet). Nekem továbbra is furcsa, hogy az ELTE ősszel induló gender tanszékének oktatója meg sem említi a nemi szerepeket a homofóbia lehetséges okai között.

5. "A hazai melegmozgalomban is volt olyan csoport, amely keményen fölvetette az újraelosztás kérdését, a Népszabadság közölte is a hitvallásukat, de csak pár évig működött a csoport. Nagy volt ugyanis velük szemben az ellenállás." Emlékeim szerint a szóban forgó csoport a gyakorlatban kb. olyan akciókkal próbálta az újraelosztás ügyét felkarolni, mint az ételosztás a szegényeknek vagy a megjelenés a devizahitelesek tüntetésén. Az előbbi klasszikus példa a leereszkedő középosztálybeli jótékonykodásra, amely nemhogy nem szünteti meg, hanem jellegénél fogva még meg is erősíti a meglevő hierarchiákat, a második pedig mutatja, mennyire nem voltak képben a csoport jómódú középosztálybeli háttérből származó tagjai a valódi szegénységgel - hiszen aki igazán a megélhetésért küzd, az eleve nem kapott devizahitelt. Amúgy tudtommal a csoport leginkább azért szűnt meg, mert legtöbb tagja kiment külföldre - mégpedig a jómódú, kapitalista Nyugatra.

6. "Sajnos az LMBTQ-mozgalmat sok oldalról támadják, ezért stratégiailag fontos, hogy kifelé az egységesség képét mutassa. Ezzel viszont a vitákat teszi zárójelbe." Anikó maga említ olyan eseteket, amikor elég látható módon jelentek meg viták a mozgalmon belül (Alok Vaid-Menon előadása, a szexmunkáról szóló beszélgetés a tavalyi pride előtt). Világos, hogy amit hiányol, az a marxista szemlélet megjelenése, de ennek csak néhány képviselője van a mozgalmon belül, és nem biztos, hogy azért, mert "nem illik" ilyen nézeteket képviselni. A "szegények"/"munkásosztály" szempontjait kivétel nélkül viszonylag jól szituált, egyetemet végzett, középosztálybeli fehér tudósok és aktivisták hozzák fel (ez mellesleg igaz volt Marxra, Leninre és a kelet-európai "proletárforradalmak" legtöbb vezetőjére is). Nem biztos, hogy ők pontosan érzékelik, mit is akar az a csoport, amelynek az általuk vélt nézeteit megpróbálják behozni. Például gyakran állítják azt, hogy az egyenlő házasság is csak a privilegizált városi középosztálybeli melegek és leszbikusok igénye - miközben nemzetközi és magyar kutatások (például a Budapest Pride felmérése) is azt mutatják, hogy a vidéki és kevésbé jól szituált LMBTQ emberek nagyobb arányban tartják fontosnak. Ezt lehet konformizmusnak vagy hamis tudatnak nevezni, de akkor megint ott tartunk, hogy az értelmiség egy része mondja meg a munkásosztálynak, hogy hogyan kéne gondolkodniuk. Abban a korosztályban, aki a szocializmust nemcsak óvodáskori emlékekből és szülei visszaemlékezéseiből ismeri, ez elég rossz emlékeket idéz.

Tudatos szex másképp

Úgy tudom, idén a Pride szervezők egyetlen programjavaslatot sem utasítottak vissza. Míg az LMBTQ közösségből érkező kezdeményezések esetén ezzel nincs semmi problémám, a külsős előadók esetén, a tegnapi "Tudatos szex másképp" program tanulsága alapján, érdemes lenne megvizsgálni az illető hátterét, illetve esetleg felhívni a figyelmét az alábbiakra:
- A saját nemükhöz vonzódó férfiak magukra a "meleg" szót használják, többségük nem örül, ha "homoszexuális"-nak titulálják;
- egy pride-os workshop előtt érdemes utánanézni a transzvesztita, transznemű és transzszexuális szavak jelentésének, de ha már ezt nem tettük, nem elárulni informálatlanságunkat egy "jaj, ezeket mindig keverem!" felkiáltással;
- kisebbségek szexuális életén viccelődni gusztustalan akkor (is), ha egy másik kisebbség képviselői ülnek a nézőtéren;
- az az állítás, hogy a párkapcsolati problémák többségének oka a férfiak és nők eltérő kommunikációja, LMBTQ közegben legalábbis furcsán hangzik;
- a férfiak és nők eltérő kommunikációját a "férfi és női agy" esszencialista elméletére alapozni pedig egyenesen sértő lehet a transz és nem-bináris embereknek, valamint a feministáknak (és sokaknak másoknak is);
- a házassághoz úgy viszonyulni, hogy "nem értem, miért fontos egyeseknek a papír" szintén rosszul eshet a közönség azon tagjainak, akik ebből az intézményből ki vannak zárva;
- érdemes átgondolni, miért is hívtak meg előadni - valszeg azért, ami a programfüzetben szerepel, nem pedig azért, hogy reklámozzuk fizetős workshopjainkat, illetve arról monologizáljunk, milyen az LMBTQ emberek helyzete Magyarországon, mert lehet, hogy a közönségünk erről többet tud mondani.

A ciszheteró privilégiumok nemcsak jogi különbségekben mérhetőek, hanem attitűdökben is. A ciszheteró ember magától értetődőnek veszi saját szexuális irányultságát és nemi identitását, nem gondolja úgy, hogy az bármilyen módon magyarázatra szorulna, és feltételezi, hogy az ő tapasztalatai mindenkiére ráhúzhatóak. Talán bell hooks írta azt, hogy míg egy kisebbséghez tartozó embernek a sajátja mellett ismernie kell a többség nézőpontját is, a többséghez tartozó ember nem kényszerül rá arra, hogy a kisebbséggel bármilyen mértékig empatizálnia kelljen. Lehet, hogy van valamennyi információja róluk pl. a médiából, de ez biztos nem olyan széles körű, mint azé, aki közelről ismeri a kisebbségi életformát (legyen az a kisebbség tagja, vagy a szubkultúrában intenzíven benne élő nem-kisebbségi szövetséges vagy antropológus). Ugyanakkor a privilégium része, hogy a ciszheteró ember úgy gondolja: ő rengeteg mindent tud az LMBTQ közösségről, ez alapján van egy véleménye róla és ezt el is mondja, akár kérik, akár nem - mert hiszen, gondolja ő, az LMBTQ emberek hevesen vágynak arra, hogy megossza velük a tudását és biztosítsa őket elfogadásáról.

Az LMBTQ közösség tárt karokkal várja a ciszheteró szövetségeseket - ha azok képesek felismerni saját privilégiumaikat és megpróbálni leépíteni azokat. Például úgy, hogy kellő nyitottsággal és alázattal viszonyulnak a LMBTQ barátaikhoz, hajlandók tanulni tőlük és akár revideálni saját nézeteiket, ha azok sztereotipnak bizonyulnak. Úgy, hogy nem ők akarják meghatározni, mit kéne vagy nem kéne csinálni, hanem elfogadják az LMBTQ emberek prioritásait. Úgy, hogy belátják: az ő egyetemen vagy külföldi könyvekből szerzett tudásuk esetleg kevésbé releváns, mint azoknak a tapasztalatai, akik saját maguk élik meg a kisebbségi helyzetet. Az ilyen ciszheteró szövetségeseket érdemes belevenni a pride programba, nem pedig azokat, akik a lehetőséget önreklámozásra, önfényezésre és saját (vélt) felsőbbrendűségük kifejezésére használják.

Kordonkérdés

https://444.hu/2017/07/05/a-brfk-kordonok-koze-zarnak-a-pride-ot-a-szervezok-lebontanak
Évek óta kardinális kérdést jelentenek a pride-dal kapcsolatban a kordonok. A szervezők évek óta kérik a rendőrséget, hogy ne legyenek, lévén az elmúlt pár évben számottevő mennyiségű ellentüntetőt nem láttunk, a rendőrség pedig mindig ragaszkodik hozzájuk. Idén a Budapest Pride bejelentette: semmiképp sem vonulunk kordonok között, ha mégis lesznek, inkább lebontjuk őket vagy módosítjuk az útvonalat. A kordonellenesek örülnek, a kordonpártiak aggódnak – és ezen felül mindkét csoport kritikus a másikkal szemben. A kordonpártiak azzal vádolják a Budapest Pride-ot, hogy emberek biztonságát teszik kockára – pedig ők nem a védelmet utasítják el, csak azt gondolják, megfelelő mennyiségű rendőr és önkéntes esetén ehhez nem szükséges kordon. A kordonellenesek azzal érvelnek, hogy a pride célja a láthatóság, és ez nem valósulhat meg, ha a nézők ki vannak tiltva a menet útvonaláról – bár ma az okostelefonok és drónok simán közvetíthetik a parádét azoknak is, akik nem személyesen nézik (ilyenek mindenféleképpen lennének, pl. mert messze laknak, nem érnek rá vagy éppen az egészségüket veszélyeztetnék, ha kánikula idején kimennének az utcára).

A kordonellenesek azzal is vádolják a kordonpártiakat, hogy gyávák és nem értik meg a szabadon vonulás politikai jelentőségét: egy ismerősöm a facebookján azon panaszkodott, hogy egyesek a kordonkérdést csak biztonsági szempontból mérlegelik, figyelmen kívül hagyva mozgalmi jelentőségét. Csakhogy az a szomorú helyzet, hogy néhány kivételtől eltekintve az emberek nem kívánják testi épségüket vagy akár életüket kockáztatni még olyan ügyekért sem, amelyeket amúgy fontosnak tartanak. A Maslow-i piramis alapján a biztonság olyan alapvető szükséglet, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy egyéb, kevésbé alapvető szükségletekkel (pl. demokrácia) foglalkozzon az ember. Arról se vagyok meggyőződve, hogy a kordonellenesek mind a hős mártírok csoportjába tartoznak; gyanítom, hogy a különbség inkább ott van, mennyire érzik magukat biztonságban. Miután évek óta nem történtek fizikai támadások a pride ellen (talán részben a kordonok miatt; nem is csak azért, mert a homofóbok így nem férhettek a közelébe, hanem – mint ahogy a 64 Vármegye levele sugallja – úgy érezték, a buzik „ketrecbe zárásával” tulajdonképpen elérték a céljukat), sokan talán már el is felejtették, milyen volt veszélyben lenni, vagy az visszaemlékezve kevésbé tűnik durvának. Abból indulnak ki, hogy nekik aztán semmi bajuk nem történhet, hiszen eddig se történt. A kordonpártiak ilyen szempontból pesszimistábbak, például kevésbé bíznak a rendőrségben (akik, egy rendőr ismerősöm beszámolója alapján, kb. úgy fogják fel a dolgot, hogy „hát sajnos muszáj lesz kimennünk védeni a buzimenetet”, és ezáltal lehet, hogy kisebb motivációval rendelkeznek az esetleges közbelépésre), vagy abban, hogy sikerül összegyűjteni a szükséges számú önkéntes menetkísérőt, ami minden évben probléma. Esetleg ők maguk lassabban mozognak, fogyatékkal élők, idősebbek, vagy csak nincsenek olyan barátaik, akikkel együtt vonulnának és akik szükség esetén segítenének nekik. Azt tehát, hogy valaki szükségesnek érzi-e a kordont, befolyásolja nemcsak a személyisége vagy a politikai tudatossága, hanem a tágabb értelemben vett társadalmi helyzete is, beleértve esetleges privilégiumait (pl. fogyatékosság vagy annak hiánya).

A kulcskérdés itt nem az, lesznek-e kordonok a pride-on, mert az úgyis ott fog kiderülni. Hanem az, hogy engedjük-e, hogy ez (is) egy olyan téma legyen, aminek mentén a közösségünk megosztódik, mert kizárólag elméleti szinten gondolkozunk és nem is próbálunk belehelyezkedni a másik ember helyzetébe.

Legújabb testamentum

***SPOILER***

Isten mindenféle gonosz módokon szívatja az embereket. A lánya azonban – akiről kevesebb szó esik, mint a fiáról, pedig ugyanolyan fontos személyiség – keresztülhúzza a számításait egyetlen művelettel: minden embernek megküldi sms-ben, mennyi ideje van még hátra. Mint Isten elmagyarázza, ennek hatására az emberek többé nem fognak félni tőle, hiszen amitől igazában féltek, az a bizonytalanság: aki tudja biztosan a halála időpontját – bármely közel vagy messze legyen az – azt többé nem lehet félelemmel sakkban tartani. Az emberek merni kezdik megvalósítani életük nagy álmát, legyen az egy utazás, egy új párkapcsolat vagy akár az, hogy a születési nemüktől eltérő nemben éljenek.

Nemcsak a haláltól való félelem tarthatja vissza az embereket az önmegvalósítástól: félhetnek szeretteik vagy állásuk elvesztésétől, a szegénységtől, a betegségtől, a politikai üldöztetéstől stb. Ugyanez lehet az oka, hogy egyesek nem nyilvánítanak politikai véleményt vagy nem mernek elmenni olyan tüntetésekre, amelyeknek céljával amúgy egyetértenek. Amint azonban a félelem bizonyossá válik, sokkal könnyebb tenni ellene. Régen én is tartottam attól, hogy hosszú távon hátrányom származhat abból, ha nyíltan vállalom a nézeteimet. A fordulópont akkor jött el, mikor egyszer beírtam a google-ba a nevemet (legjobb tudomásom szerint ezzel a névvel egyedül én élek a világon) és az kihozott olyan dolgokat, amelyek miatt egy homofób vagy liberális gondolkodásúakat elnyomó rendszerben támadás érhetne. Nem biztos, hogy ez valaha bekövetkezik, hiszen én csak kis porszem vagyok, de ez nem azon múlik, hogy mennyire vállalom az identitásomat vagy a nézeteimet. A Macskamedve nem egy kamu név (soha nem is szántam annak), hanem egy internetes személyiség, amely különösebb nyomozás nélkül összekapcsolható a valóságos személyemmel. Ha hihetünk annak, hogy az internet az önkifejezésünk mellett a megfigyelésünk eszköze is, valószínűleg sokkal többen vannak hozzám hasonló helyzetben, mint sejtenék. Ennyi erővel akár merhetnének is kiállni a nézeteik mellett.