Gender Equality and Stereotyping in Secondary Schools

 

A kötet egy izgalmas nemzetközi projektből született. Genderkutatók és civil szervezetek összeállítottak egy sok tényezőből összeálló mutatót, amely jelzi, mennyire valósul meg adott iskolában a nemek egyenlősége, és ez alapján sorolták be a részt vevő angol, magyar és olasz középiskolákat a bronz, ezüst és arany fokozatba. Szerencsére nemcsak az eredmények szerepelnek a könyvben, hanem jónéhány példa is az adott iskolákból, köztük interjúrészletek tanárokkal és diákokkal.

Jónéhány dolgon nem lepődtem meg. Például azon, hogy minden országban a diákok sokkal gendertudatosabbak, mint a tanárok, és sokat panaszkodnak arra, hogyan próbálja az iskola beszorítani őket a nemi sztereotípiákba. Azon sem csodálkoztam, hogy Magyarország teljesített messze a legrosszabbul a három ország közül. Alig lehetett iskolákat toborozni a projekthez (2017-ben), és az a néhány, amely csatlakozott, nem átlagos állami iskola volt, hanem alapítványi intézmény vagy valamelyik egyetem gyakorló gimnáziuma. Ezáltal elitebb sulik voltak, mint angol vagy olasz megfelelőik, mégis sokkal alacsonyabb szintű volt a gendertudatosság a diákok, és főleg a tanárok körében. Az egyéb (például faji vagy vallási) előítéletek, amelyekre az olasz és angol diákok és (kisebb részben) tanárok reflektáltak, itt szóba sem kerültek. Az olasz és angol résztvevők iskolai szintű projekteket valósítottak meg, míg a magyaroknál az is eseményszámba ment, ha egy-egy tanár tudatosabban foglalkozott óráin a nemi szerepekkel. A magyar iskolák még a bronz fokozatot se igazán teljesítették, de jófejségből azért megadták nekik. És itt jött az a rész, amire nem számítottam: ahelyett, hogy belegondoltak volna lemaradásukba, a magyar iskolák vérig sértődtek, hogy ilyen alacsonyra értékelték őket. A szerzők arra jutottak, hogy ennek oka az iskolákban meglevő fokozott versenyszellem, illetve az, hogy Magyarországon a gyenge "osztályzat" nem ösztönzés, hanem büntetés. Mivel nincs társadalmi szolidaritás, ha valaki rosszabbul teljesít, annak nem támogatást adnak, hanem kilökik az út szélére.

A társadalmi szolidaritásról, pontosabban annak magyarországi hiányáról sokszor írtam már ezen a blogon (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html). Egy ma reggel olvasott Facebook-bejegyzés újabb eklatáns példával szolgált erre a problémára. Egy ismerősöm, hallván a szomszédban lakó idős nénit hangosan kiabálni, mentőt hívott hozzá. Szerencsére kiderült, hogy a néninek semmi baja, csak demens, ám a mentők - itt figyeljetek - feljelentették az ismerősömet, amiért kihívta őket. Az ilyen történetek nyilván arra ösztönzik az átlagembert (aki nem tudja megállapítani, pláne falon keresztül, komoly baja van-e a szomszédjának), hogy lehetőleg senkinek se siessen a segítségére, mert ő fogja megütni a bokáját. És noha a projektet létrehozó genderkutatók és civil szervezetek nem így álltak hozzá, sőt segíteni szerettek volna az iskoláknak gendertudatosabbá válni, ha a rosszul teljesítő ember/iskola megtorlástól tart, nem lesz nyitott a segítségre, ezáltal fejlődni se fog. Még egy ok, amiért Magyarország nem előre megy, hanem hátra.

Tölcsért csinált a kezéből, de nem jött be neki

 https://hvg.hu/kultura/20221214_75_eves_Zalatnay_Cini?utm_medium=Social&utm_source=Facebook&fbclid=IwAR0qJCAiKO9tWqBvbFtbOBkhGbsI7gW8u1qSjgKxdYIhU5bMlNJP9LzAzwA#Echobox=1671043893

A cikk Zalatnay Sarolta születésnapjára íródott, aki gyerekkoromban az egyik kedvenc énekesnőm volt, aztán amikor egyre inkább botrányhőssé vált, elhatárolódtam tőle. Ez a cikk rámutat, hogy valóban volt tehetsége. Meg arra is, hogy azért ott végezte, ahol, mert Magyarországon maradt.

Persze nem azt állítom, hogy külföldön minden rocksztár botrányoktól mentesen, kizárólag a zenének élve öregszik meg, gondoljunk csak Ozzy Osbourne valóságshowjára vagy (extrém példaként) Michael Jacksonra. De ott azért vannak páran, akiket tényleg a zenéjükről ismernek továbbra is, és nem égetik le magukat azzal, hogy mindenféle baromságokat nyilatkoznak jobbra-balra, beállnak a NER kiszolgálói mögé vagy rockerből gagyiba mennek át, mint például Nagy Feró. Magyarországon ez a műfaj kiveszőben van: a kevés megmaradt vállalható zenész azért vállalható, mert ellenzéki oldalon politizál, de őket is beszippantotta a rendszer, amiben minden vagy a politikáról, vagy a botrányról szól (esetleg mindkettőről egyszerre). És nyilván női énekesként még nehezebb talpon maradni egy olyan közegben, ahol a koncerteken készült képek és videók alatt mindenki a zenész külsejét fikázza, míg ha ugyanez mondjuk Amerikában történik, azonnal kap néhány beszólást a testszégyenítő kommentelő, és esélye van bekerülni "a leggázabb dumák a Twitteren" típusú összeállításokba.

A cikk sokszor emlegeti a Kádár-korszakot mint Cini karrierjének kerékkötőjét (nem mehetett szabadon külföldre, nem lehetett Bond-lány), de ez a korszak mégis lehetővé tette számára, hogy a saját műfajában, kompromisszumok nélkül alkothasson. A mai magyar közegről ez már nem mondható el, elég megnézni, kik lépnek fel nagy rendezvényeken és kik nem, vagy mondjuk Tóth Gabi átalakulását buzgó kereszténnyé. Nem sok esélye van annak a zenésznek, aki nem fekszik le a hatalomnak. És Iványi Gábor vagy a sztrájkoló tanárok esete azt mutatja, hogy ez nemcsak a zenei világra igaz. Aki most biztonságban érzi magát, nem tudhatja, mikor fogják állásfoglalásra kényszeríteni. Szóval nemcsak azoknak érdemes meggondolniuk, hol van nagyobb esélyük a kibontakozásra, akiket feleségül kért egy sztárzenekar egyik tagja.

Harry Potter mármegint, avagy normális, ha egy tinédzser híreket hallgat?

 Nem emlékszem, melyik Harry Potter könyv kezdődik azzal, hogy Harry titokban hallgatja a híreket a mugli rádión. Nyilván azért érdeklik a hírek, mert úgy gondolja: ha Voldemort valami nagy disznóságot csinált volna, azt a muglik is észrevennék és bemondanák. És azért titokban, mert Vernon bácsi teljesen kiakad nevelt fia új hobbiján, és kifejti: nem normális dolog, ha egy tizenéves fiút érdeklik a hírek.

Noha ritkán értek egyet Vernon Dursley-val (valószínűleg sokan vagyunk így vele), ezúttal van a szavaiban némi igazság. A tinédzserkor a nagy változások ideje, amikor bőven van mire koncentrálnia a fiataloknak: hiszen pályát kell választaniuk, függetlenedni a szüleiktől, kísérletezni az első párkapcsolatokkal. Ebben a korban ezek a fontos dolgok, politizálni később is ráérnének. 

Mégsem Harry Potter az egyetlen kamasz, akinek saját felnőtté válása helyett a világ gondjaival kell foglalkoznia. Az utóbbi hetekben sok magyar középiskolás buli helyett tüntetésekre jár, tanáraikkal szolidaritást vállalva. Persze kormánypárti oldalról feléjük is elhangzik a kritika, hogy foglalkoznának inkább a tanulással, csakhogy pont ezt nem tehetik, miután az Orbán-rezsim leépítette az oktatást.

Azért van egy jelentős különbség Harry és a magyar középiskolások között. Harryt ugyebár egy jóslat predesztinálja a világ megmentésére (bocsi, ha ez valakinek spoiler), ezt a munkát nem végezhetik el helyette a jóindulatú, támogató felnőttek, maximum felkészíthetik rá és egyengethetik az útját. Az viszont nem volt előre megírva, hogy a magyar kamaszoknak kelljen saját tanáraikért kiállnia. Azoknak a felnőtteknek kellett volna megtenniük, akik ehelyett hagyták, hogy tönkremenjen a magyar oktatás, és újra és újra megszavazták azt a kormányt, amely ezen dolgozik évek óta. A magyar tinédzsereknek azért kell politizálnia, mert a felnőttek cserbenhagyták őket. Ez az egészben az igazán szomorú.

(kép: pinterest)