2020. november 20., péntek

Üdvözöljük Csecsenföldön

***SPOILER*** Menekültnek lenni mindig nehéz. Az ember otthagyja az otthonát, kedves tárgyait, a neki kedves embereket, feladja karrierjét és ambícióit, és a nulláról kell újrakezdenie egy olyan országban, amelyről esetleg semmit se tud. Azok a melegek és leszbikusok, akik a csecsenföldi meleg genocídium elől menekülnek, még nehezebb helyzetben vannak. Közvetlenül elsőként Oroszországba tudnak menekülni, annak vezetője azonban Alijev csecsen elnök szövetségese, aki nem nyújt nekik védelmet. Így ezeknek a fiataloknak akár hónapokig kell egy lakásban vagy egy védett házban várakozniuk, míg valamelyik ország vízumot ad nekik; ezalatt még a lábukat se tehetik ki az utcára, és összerezzennek, ha zajt hallanak a bejárati ajtó felől. Sokuknak nemcsak a csecsen államtól kell tartaniuk, hanem saját családjuktól is, sok csecsen szerint ugyanis a homoszexualitás szégyent hoz az egész családra, és ezt csak a meleg vagy leszbikus családtag megölésével lehet lemosni. Szemben más menekültekkel, akik külföldről örömmel skype-olnak otthon maradt szeretteikkel vagy akár segítenek is nekik új hazára találni, az LMBT menekültek új országba költözésükkor rokoni szálaikat is elvágják. A film egyik szereplője utazása előestéjén rádöbben: jó eséllyel soha többé nem fog megszólalni az anyanyelvén. Az sem véletlen, hogy az egyetlen olyan ember, aki arccal-névvel vállalja magát és bírósági eljárást indít Csecsenföld ellen, kakukktojás ilyen szempontból: egy orosz fiatalember, akit üzleti útja során tartóztattak le a csecsen hatóságok, és akinek családja elfogadta a melegségét, sőt sikerült őket is külföldre menekíteni. Mások nem mernek felszólalni, még a biztonságos külföldi országból sem, nehogy családjuk vagy a csecsen hatóságok megtalálják őket. Pedig létfontosságú lenne, hogy minél többen felszólaljanak, hiszen Alijev tagadja a meleg genocídium vádját, azzal érvelve, hogy az ő országukban nincsenek is melegek.
Számomra a film egyik üzenete, hogy a láthatatlan homofóbia sokkal veszélyesebb, mint a látható. És bár a mi országunkban nem üldözik olyan formában a melegeket, mint Csecsenföldön (és ne is tegyék), a láthatatlan homofóbia nálunk is létezik. Csecsenföldhöz hasonlóan itt is számos család van, amely nem fogadja el a nemi és szexuális sokszínűséget, és ha meg nem is öli, de durván bántalmazza LMBT+ családtagjait. A család elől pedig bizonyos szempontból nehezebb elmenekülni, mint egy homofób állam elől - főleg most, hogy az online oktatás miatt a fiatalok reggeltől estig össze vannak zárva velük. Ma, a gyerekek világnapján gondoljunk azokra a gyerekekre (is), akik nemi identitásuk vagy szexuális irányultságuk miatt kényszerülnek bántalmazást elszenvedni a családjukban.
(A film vasárnap estig megtekinthető a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál keretében online. https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/udvozoljuk-csecsenfoldon, a képek forrása ugyanitt.)

2020. november 17., kedd

Hanna Arendt: The Origins of Totalitarianism

Ennek a könyvnek még az update-elt verziója is a 60-as évekből való, úgyhogy alapanyagként igazából csak a hitleri Németország és a Szovjetunió kerülhetett szóba; Hanna Arendt a kelet-európai szocialista, illetve spanyol és portugál fasiszta diktatúrákat nem tartotta vegytiszta totalitariánus rendszereknek, Ázsiával pedig valamiért (talán az infóhiány miatt) nem foglalkozott. Ezen korlátozott számú esettanulmány ellenére számos meglátása ma is érvényes (bár van, ami nem, például hogy a totalitariánus vezetők nem akarnak dinasztiát alapítani - Észak-Koreában de). Például van egy olyan gondolata, hogy a totalitariánus rezsimnek nincs szüksége valódi terrorra; elég, ha az emberek állandó fenyegetettségben élnek tőle. Páran csodálkoznak, miért cirkulálnak éjszakánként TEK-esek a budapesti utcákon, hát ezért.
Arendt szerint a totalitáriánus rendszereknek előfeltétele az atomizált társadalom. A totalitariánus ideológia ugyanis egy olyan világmagyarázatot kínál, amely gyakran totálisan ellentmond az emberek tapasztalatainak - viszont minél kevesebb emberrel van közeli kapcsolatunk, annál kevesebb tapasztalathoz férünk hozzá, és nem kérdőjelezzük meg az ideológiát. Persze az internet látszólag megoldja ezt a problémát, ám azt tapasztalom: akik az ideológia feltétlen hívei, simán kamunak bélyegeznek és elutasítanak minden olyan cikket vagy posztot, ami arról szólna, hogy Magyarország nem teljesít jobban. (Ma volt egy beszélgetés a Medián és a Mérték által végzett közvélemény-kutatásról, ami a magyarok médiafogyasztását vizsgálta; ebből többek között kiderült, hogy elég sok kormánypárti olvassa ugyan az ellenzéki médiát, de automatikusan hiteltelennek minősíti.) Ha valakinek a személyes közeli ismerőse tapasztalja meg - például - a kórházakban uralkodó áldatlan állapotokat, az már nyilván meggyőzőbb, de a hagyományos közösségek felbomlasztásával és a társadalom polarizálódásával egyre kevesebb az olyan közeli ismerősünk, akit tényleg megbízható információforrásnak tekintünk. (Mondjuk azért a kormánypárti magyar politikusok még a meglevő kevés emberi kapcsolattól is fenyegetve érzik magukat, nem véletlenül vetették fel pár hónapja a Facebook korlátozását - és valószínűleg ezt még nem adták fel.) 

 Ami a médiát illeti, tény, hogy Magyarországon sok médium elég egyértelműen vagy kormánypárti, vagy ellenzéki. Objektív tájékoztatást leginkább a nemzetközi médiából kaphatnánk, és ezek a neves nemzetközi lapok azok, amelyek talán meggyőzhetnék az ideológia elvakult híveit is, továbbá valós és nem torzított képet mutatnának az Európai Unió többi országáról, ha már a magyarok mostanság erről saját szemükkel nem tudnak meggyőződni (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/08/a-vilag-egyetlen-zold-orszaga.html). Sőt, ha lennének külföldi ismerőseik, ők még hitelesebb infóforrást képezhetnének. Ezért mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a lakosság olvasson idegen nyelveken, különösen angolul, amin ugye a legtöbb ilyen anyag megjelenik - korábban már írtam arról, hogy a nyelvtudás a demokratikus gondolkodás alapvető eleme: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html. Az iskolák miatt nem kell aggódni, hiszen ott már olyan körülményeket teremtettek, hogy egy-két harcos lelkű Don Quijotén kívül szinte senki nem megy közoktatásba tanítani, ha van más opciója. Óvodáskorban azonban másképp működik a nyelvtanulás: ilyenkor a gyerekek még ugyanúgy sajátítják el az idegen nyelvet, mint saját anyanyelvüket, tehát még szar pedagógus mellett is megtanulhatnak angolul. Ezt gyorsan meg kellett akadályozni, ezért találták most ki, hogy megszüntetik az óvodai nyelvoktatást. Egy épülő totalitariánus rendszerben semmi sem történik véletlenül. (képek: Telex.hu, babaszoba.hu)

2020. november 9., hétfő

Kiváló dolgozók - szeressük a !Kung népet (de ne így)

A darab kezdetén rövid ismertetőt hallunk a !Kung népről (a ! egy csettintő hangot jelöl), akiket az idősebbek busmanok néven ismerhetnek Jamie Uys "Az istenek a fejükre estek" című filmjéből (innen a kép, forrása port.hu). A darab a !Kung társadalmat egyfajta idealizált ősközösségként jeleníti meg, ahol a nőket tisztelet övezi (hiszen ők szerzik az élelem nagy részét), az emberek mindent megosztanak egymással, napi 3-4 óra munkával megszerzik a napi betevőt, és közösen gondoskodnak a gyerekekről, az idősekről és a fogyatékossággal élőkről. Ezek az információk egyébként véletlenül antropológiai forrásokon alapulnak, bár ezeket részben megcáfolták azóta (pl. https://fistfulofscience.wordpress.com/2010/10/12/the-affluence-of-the-kung-san-has-been-greatly-exaggerated/) - mindenesetre elfelejtik említeni, hogy ennek a "paradicsomi boldogságban" élő népnek a tagjai sose mosdanak, kezdetleges eszközeikkel egy gyökér meghámozása is komoly fizikai erőfeszítést igényel, napi 10-15 kilométert is gyalogolniuk kell a kajáért, és sokan közülük alultápláltak, különösen a száraz évszakban. Úgyhogy talán ne ez legyen az a társadalom, amiben élni szeretnénk.


Ennél sokkal nagyobb baj, hogy !Kungok bemutatása nem szorítkozik Mácsai narrációjára, hanem a társulat színészei meg is jelenítik a !Kungokat. Ez úgy történik, hogy nevetséges fekete parókákban, sötétre mázolt arccal megjelennek egy dobozban és kórusban kántálják népük vélt alapelveit egyfajta feltételezett !Kung akcentussal, ami abból áll, hogy minden szó első szótagja helyett csettintenek, továbbá nem használnak névelőket és ö vagy ü betűt. Ebből olyasmik jönnek ki,hogy "No !kaja !tékes" (=a nő munkája értékes). Mindenki saját megítélésére bízom, hogy ez vajon mennyire tükrözi egy !Kung ember !Kung vagy akár magyar nyelvű megszólalását, merthogy nem is erről szól a dolog. Annak a színházi eszköznek, hogy fehér színészek feketére maszkírozzák magukat és egyfajta sztereotíp képet jelenítenek meg színesbőrű emberekről, ugyanis jelentős hagyománya és neve van: ez az úgynevezett blackface, ami Amerikában is népszerű volt a 20. század első feléig, ma viszont a durva rasszizmus példájának tekintik és mélységesen elítélik. (A pontosítás kedvéért: a blackface elítélése nem azonos annak hangoztatásával, hogy minden színész csak olyan figurát játszhasson, akinek a bőrszíne megegyezik a sajátjával - erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html. A blackface-szel nem is feltétlenül a smink a legnagyobb baj, hanem az, hogy rendszerint erősíti a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat.) Korábban írtam már arról, hogy a magyarok faji problémákkal kapcsolatos gondolkodása évtizedekkel marad el a nyugati országok mögött (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html). Abban az évben, amikor a világ más részein kiállnak a fekete életek értékéért, ledöntik a volt rabszolgatartók szobrait és amerikai alelnöknek választanak egy színesbőrű nőt, egy magát progresszív gondolkodásúnak tekintő budapesti színházi előadás - amely egyébként pont a társadalmi tudatosságot próbálja erősíteni azzal, hogy felhívja a figyelmet a gondoskodó (leginkább női) munkák értékére - az afrikaiakat olyan sztereotípiákkal ábrázolja, amelyek már 50 éve is tiltakozást váltottak ki a fekete polgárjogi aktivistákból. És ennek fényében számomra a darab egyéb társadalmi mondanivalója sem az alkotók tudatosságát jelzi, inkább azt, hogy a profit reményében meglovagoltak egy divathullámot.

2020. november 7., szombat

Öröklött árnyaink

A rendező, aki saját családjának történetét dolgozza fel a filmben, egy helyen megjegyzi: nagyanyja a fényképeken gyakran mosolyog, pedig ő egyáltalán nem így emlékszik rá. És nemcsak a nagymama, hanem általában mindenki mosolyog a fényképeken - azok a gyerekek is, akiket szüleik vagy nagyszüleik durván bántalmaztak.
A fényképeken az emberek hajlamosak eljátszani a családi boldogságot - ezzel szerintem azért elég sokan tisztában vannak. Ám nemcsak a fényképeken tesznek így, hanem általában a környezetük felé is. Gyakran még a tágabb család sem látja, hogy problémák vannak, mert "nem illik kiteregetni a családi szennyest", erős tabuk élnek a társadalomban azzal szemben, hogy valaki felfedje a családjában levő problémákat. Ezek a tabuk még erősebbek egy gyerek esetében, akit egyrészt nem vesznek komolyan, másrészt elvárják, hogy tisztelje szüleit, hálás legyen és engedelmeskedjen nekik. Ha a bántalmazott gyereknek nincs felnőtt szövetségese, nemigen tud segítséget kérni. És ha van is, gyakran előfordul, hogy a kívülállók hitetlenkednek, hiszen ők csak a mosolygós családi fényképeket látják. "Nem tudom elhinni róla, olyan kedves ember..." Ha megértjük, hogy kívülállóként egy családnak csak a felénk mutatott arculatát láthatjuk meg, a belső történéseit szinte soha, több esélyünk van segíteni az áldozatoknak is. (Fotó: Verzió 2020 Filmfesztivál honlapja https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/oroklott-arnyaink)