Amerikai csavargó

A dokuból nemcsak az amerikai meleg hajléktalanok történetére kaphatunk rálátást, hanem a hajléktalan-ellátás állapotára is, amely igencsak eltérni látszik a miénktől. A történet hősei egyetlen állam vagy város által üzemeltetett hajléktalanszállón vagy melegedőben sem bukkannak fel; ez lehet persze a saját választásuk, de egy korábbi olvasmányélményemből (Spradley: You Owe Yourself a Drunk) is azt szűrtem le, hogy arrafelé az állam ezt a feladatot inkább ráhagyja a missziókra. (A filmben is van olyan jelenet, amely vélhetően ilyen helyen játszódik, mert hosszasan kell imádkozni evés előtt.) Ugyanakkor számos magánvállalkozás empátiával tekint az utcán élőkre, és segít nekik, ahol tud. Egy fodrászatban minden kedden ingyen vágják a hajléktalanok haját, egy kelet-ázsiai kifőzdés pedig sosem sajnál az utcán élő melegektől egy tál ingyen ételt, hiszen őt magát is elutasították a szülei melegsége miatt, és könnyen ugyanerre a sorsra juthatott volna. Amikor a hajléktalan fiú bemegy egy üzletbe munkát keresni, nem dobják ki, csak óvatosan céloznak rá, hogy asszertívebb személyiséget keresnek.

A magyarországi hajléktalanok ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Rendszeresen előfordul, hogy hajléktalanokat megvernek, megaláznak, sőt elpusztítják kunyhóikat. A letétbe vett kávé-mozgalom ugyan pozitív kezdeményezés, de az ebben részt vevő üzletek egy részébe be sem engedik azokat, akik a legjobban rá lennének szorulva. Azok a tiltó táblák, amelyek figyelmeztetnek, hogy a templom közelében tilos a koldulás, már csak a hab a tortán.

Honnan is ered ez a különbség? Mert nem hiszem, hogy csak abból a politikai hadjáratból, amelyet az utcán élők ellen folytatnak az utóbbi években. Vannak, akik nem fenyegetőnek, hanem sajnálatra méltónak látják a hajléktalanokat, mégsem segítenek rajtuk. Az optimista verzió, hogy nem jönnek rá: ők is tehetnének valamit. (Az ilyenek hátha olvassák ezt a posztot és ötletet merítenek belőle.) A pesszimista pedig az, hogy az emberek nem foglalkoznak a társadalmi felelősségvállalással arra hivatkozva, hogy azt megteszi helyettük az állam vagy az önkormányzat (már amennyi lehetősége és szándéka van megtenni), vagy hogy nekik is épp elég bajuk van. Pedig úgy is lehet segíteni, hogy nem rövidítem meg saját magam. A záráskor vagy a konferencia végén megmaradt ételt a szemét helyett küldhetjük a hajléktalan-szállóra vagy kitehetjük az utcán élőknek, a fizető vendégeink meg legyenek szívesek elviselni, hogy a hajléktalan is bejön a kávézóba és megissza azt a kávét, amit jólelkű emberek előre kifizettek neki. Az egyes ember nem oldhatja meg a hajléktalanság problémáját, de az apró kis segítségek is sokat jelenthetnek. Ahogy a Talmud írja: „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.”

Art Spiegelmann: Maus

Majdnem nem is irtam meg ezt a bejegyzést. Annyira klisé az, hogy a képregény főhőse, Maus, egyáltalán nem egy totálisan szimpatikus személy (egér), van egy csomó kicsinyes és rossz tulajdonsága. Ezek azonban mind eltörpülnek Auschwitz rémségei mellett: akármilyen smucig, veszekedős stb. ember valaki, EZT semmiképp sem érdemli.

Azért irok mégis, mert pont ma hallottam olyan érvelést: a motoros tolvajt elgázoló nőnek igaza volt, hiszen az a szemét 1 millió forintot lopott tőle. Szerintem pedig nincs olyan emberélet, amely kevesebbet érne 1 millió forintnál. Mint ahogy azt sem tartom indokoltnak, hogy az amerikai háztulajdonos lelője a birtokára tévedő (talán nem is) tolvajt, vagy hogy egyes szélsőséges csoportok a devizahitelesek érdekében fel kivánják akasztani a bankárokat.

A holokausztból annyit megtanultunk (már aki), hogy az ember bőrszine, etnikai hovatartozása, szexuális irányultsága vagy fogyatékossága nem indokolja az elpusztitást. De amint az illető nem teljesen "ártatlan", sokan megengedettnek vélik, hogy elvegyék az életét. Pedig a Maus nem arról szól, hogy a jó embereket nem szabad kinyirni. Hanem arról, hogy az emberélet önmagában érték, és nincs jogunk elvenni a másiktól, akár elkövetett valami csúnya dolgot, akár nem.