A történet egy pompomlány-csapatról szól, akik új edzőt kapnak: egy unatkozó gazdag feleséget, aki hamarosan nemcsak Mesterük, hanem példaképük is lesz. A kamaszlányok úgy érzik, hogy a Mesternek hála, végre nővé váltak (ez konkrétan elhangzik egyikük szájából), míg maga az edző kvázi tinédzserré válik mellettük, és velük együtt piálja magát csaknem eszméletlenre, miközben odabent alszik a kislánya. És persze megpróbálja beléjük plántálni saját nőideálját, amiben a szépség és a népszerűség a lényeg. Olyan kunsztokat gyakoroltat velük, hogy a könyv végére a csapat fele lesérül – és mindezt azért, hogy a focimeccsek szünetében, kvázi reklám helyett szórakoztassák a közönséget. És noha a csapatkapitány, Beth, felveti, hogy az edző extrém elvárásai okozták a sérüléseket és ez nagyon nincs rendben, ő sem kérdőjelezi meg azt az értékrendet, hogy pompomlánynak lenni egy diáklány számára a legfőbb cél.
Az iskolai teljesítményről alig esik szó a könyvben, pedig ezek a lányok gimnazisták. A Mester egy olyan nőképet sugall, amely szerint egy tizenéves lány számára az a legfontosabb, hogy néz ki és milyen műsort tud produkálni. Képes egy tizenhat éves lányt hetekig léböjtkúrára kényszeríteni, csak mert kicsit teltebb a többieknél, vagy egy másikkal egész délután a hátraszaltót gyakorolni ahelyett, hogy hagyná a házi feladatával foglalkozni. A nagy meccs előtt (amin persze nem is ők mérkőznek meg, ők csak a dekoráció) ezekkel a szavakkal bátorítja csapatát:
„[10 év múlva a kislányotok kérdésére] nem kell majd köhécselnetek, és a tekintetüket kerülve azt mondanotok: ’Nos, édesem, anyuci franciaszakkörre járt, és a kórusban énekelt.”
Vagyis überciki, ha egy lány tanulással vagy művészetekkel foglalkozik, hiszen akkor a külsőségeken kívül más értékei is lesznek. Ezt tanítja ezeknek a tinilányoknak az a nő, aki kvázi iránymutatást hivatott nyújtani nekik az életben – és a csapat tagjainak személyisége alapján sikeresen.
Már sokszor írtam arról, hogy a nők elnyomásában egyes nők is tevőlegesen részt vesznek. Esetünkben például azzal, hogy egy patriarchális nőképet nyomnak rájuk. Anyák, tanárok, edzők rengeteg kárt tudnak okozni azzal, ha továbbadják az általuk is internalizált nemi sztereotípiákat. Pedig Colette French edző maga sem boldog, szenved a Betty Friedman által több mint fél évszázada leírt háziasszony-depressziótól. Csapatát mégis arra biztatja, hogy ugyanolyanok legyenek, mint ő; vagy nincs tudatában annak, hogy alternatívák is léteznek, vagy el se meri gondolni őket. Pedig ők Amerikában élnek, ahol azért a feminizmus sokkal inkább benne van a köztudatban. Magyarországon még sokkal több ilyen kártékony nő lehet, akiktől inkább elmenekíteni kellene lányainkat, nem pedig rájuk bízni őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése