Retúr

Ebben a régi magyar filmben nyugdíjasok vonatozgatnak összevissza az országban. Nincs konkrét céljuk, viszont – mivel koruknál fogva már ingyen utaznak – ezt a lehetőséget használják fel arra, hogy társaságot találjanak és enyhítsék valamivel a hétköznapok magányát. Hiába nem kell már dolgozniuk, nem akarnak otthon maradni, hiszen igényük van a beszélgetésre, az ingergazdag környezetre.

Ma (vagy talán már tegnap?) új trend ütötte fel a fejét a Facebookon a koronavírus-témában: azoknak az idős embereknek a fikázása, akik a járványveszély ellenére kimennek vásárolni vagy sétálni. (Hihetetlen, milyen gyorsan változnak a trendek, ha mindenki egész nap a gép előtt ül. Pár napja még a „nem gáz otthon maradni, végre lesz időm magamra” típusú posztok hódítottak. Úgy tűnik, a posztolók így pár nap karantén után annyira mégsem élvezik a magukra jutó időt, ha másokon kell levezetniük a feszültségeket.) Az emberek sorra posztolják a képeket a buszon ülő vagy bevásárolókocsit tologató nyugdíjasokról (amiket hogy is csináltak, ha nem mentek el hazulról?), a fényképeken szereplő emberek személyiségi jogainak teljes figyelmen kívül hagyásával, heves kirohanások kíséretében, miszerint ezek miatt a felelőtlen idősek miatt terjed a járvány meg fog összeomlani az egészségügy.

Az egyik dolog, ami a posztolóknak nem jut eszébe, hogy az idős ember esetleg nem jókedvében megy le bevásárolni, hanem mert nincs, aki megcsinálja helyette. Egyeseknek soha nem is volt családja, másoknak mind meghaltak vagy külföldön élnek. Az ilyen emberek gyors fejszámolással kiszámítják, hogy az utcára kimenve van valahány százalékos esélye a megfertőződésnek, viszont ha nem mennek sehova és otthon ülnek kaja nélkül, akkor az éhenhalás esélye 100%. Támadás helyett azt kellene kideríteni, hogyan oldhatnánk meg, hogy a szóban forgó idős embernek ne kelljen kimennie a boltba. Összeszámoltam, hogy itt Bécsben a páromon kívül 13 embert ismerek, és még ebben az igen kis merítésben is van olyan, aki fokozottan veszélyeztetett és a segítségünkre szorul receptkiváltás, bevásárlás stb. területén. A hőbörgő posztolók esetleg szintén számolják össze, hány ismerősük lakik velük azonos településen és közülük hánynak kellene ilyen dolgokban segíteni.

Persze elismerem, vannak idősek, akiket nem a bevásárlás kényszere visz ki az utcára. Ők általában egyedül élnek, szűk kis lakásokban, családjukkal és barátaikkal (ha vannak) csak ritkán beszélnek telefonon. Sokuknak nincs számítógépe vagy okostelefonja, nem is tudják az internetet használni. Ha kimennek a térre, legalább beszélgethetnek egy kicsit valakivel, nem érzik magukat annyira elszigetelve. Meglehetős érzéketlenségnek tartom, amikor olyan emberek, akik félóránként posztolnak és többszáz ismerősük van a Facebookon (és legalább ugyanennyi követőjük a Twitteren és az Instán) tirádákat intéznek olyan bácsik és nénik ellen, akiknek a parkban tett séta az egyetlen alkalmuk egész nap, hogy valakivel bármilyen interakciót folytassanak. Tény, hogy járványügyi szempontból ez veszélyes magatartás (bár elsősorban saját magukra, nem pedig az őket saját veszélyeztetésükkel vádoló fiatalabb posztolókra, akik pár hete még azzal dicsekedtek, milyen egészséges kaját főztek vagy milyen jó eredményt értek el az edzésen). De hiába a maslowi piramis, vegyük figyelembe, hogy a testi egészség nem mindig az egyetlen vagy akár a legfontosabb szükséglet.

Portugáliában élő barátom mesélt egy kezdeményezésről: fiatalok kiteszik a telefonszámukat a lépcsőházban, hogy az ott lakó idős emberek felhívhassák őket, ha el kell nekik intézni valamit. Így az idősek nemcsak a boltba járás feladatától szabadulnak meg, de érezhetik azt is, hogy valaki törődik velük. Ez egy konstruktív módszer a helyzet megoldására. Ám úgy tűnik, Magyarországon a járványveszély nem a szolidaritást hozza ki az emberekből, hanem a gyűlölködést és a bűnbakképzést.