https://raketa.hu/mi-lenne-ha-a-koronavirus-jarvany-utan-nem-pont-ott-folytatnank-ahol-abbahagytuk?fbclid=IwAR18hNsiPek--HcqgRizHDPcImLZqIAGZFzEdsI2plTBUKtX6DWkRWF_COk
A cikk alapvetően egy lehetőségnek fogja fel a járványt és a kényszerkarantént arra, hogy átgondoljuk, tényleg megfelel-e nekünk a modern nagyvárosi életforma. Azt sugallja, hogy egy csomó mindent (pl. egyetemre/munkába járás, tömegturizmus) rutinból csinálunk, és nem azért, mert szükség van rá. Ezek egy részével egyet is tudok érteni; például soha nem értettem a „2 nap lehet home office, a többin be kell jönni”-típusú felállást, mert ezek szerint az alkalmazott tökéletesen el tudja látni a munkáját otthonról, mi a mókusnak kell berángatni a hét 3 napján, ha ő nem akarja? A távoktatással már szkeptikusabb vagyok, szerintem vannak elemek, amelyek élőben jobban működnek (más krétával kiszínezni egy rajzot, mint számítógépes programmal; élőben megbeszélni a csoportfeladatot, nem skype-on vagy üzenetben), de elismerem, hogy működhet. Csakhogy mindehhez feltételek is kellenek. A buszsofőr, a pék meg a takarító nem dolgozhat home office-ban, de úgy sem lehet igazán a munkára koncentrálni, ha három kisgyerek és két nagymama ugráltatja közben az embert. A távoktatást pedig nemcsak az olyan családokban látom esélytelennek, ahol nincs megfelelő technikai eszköz, hanem ott is, ahol nincs annyi helyiség, hogy minden gyerek elvonulhasson és nyugodtan skype-olhasson vagy telefonálhasson a tanárral. Ismertem olyan kislányt, aki azért teljesített rosszul az iskolában, mert súlyos értelmi fogyatékos testvérével lakott egy szobában, aki konkrétan egész nap üvöltött – így nem lehet a tanulásra koncentrálni. A kislány garantáltan nem jutott volna el a gimnáziumig, ha távoktatásban tanítják. Na de ezek a dolgok nemcsak a bloggernek, hanem a távoktatást bevezető kormánynak sem jutottak eszébe – a középosztálybeli, jómódú értelmiség nehezen tudja elképzelni, hogyan élnek mások.
Nekem azonban a legproblémásabb a cikk 2. bekezdése, amely azt ecseteli: milyen klassz dolog családdal együtt csinálni programokat ahelyett, hogy plázába/moziba/akárhova mennénk. Biztos sok család van, akiknek tényleg jól jön ez a lehetőség és élvezik is az együttlétet. Csakhogy vannak olyan családok is, ahol állandó feszültség van a két szülő vagy a szülők és a nagyszülők, vagy a testvérek között; ahol a szülők elutasítják gyerekük nemi identitását, szexuális irányultságát vagy bármely más identitását, ezért folyamatosan korlátozzák és megalázzák; és persze vannak bántalmazott gyerekek és házastársak. Nekik az iskola vagy munkahely jelentette a kiszabadulást, azt a helyet, ahol biztonságban érezték magukat, és ahol akár támogatókat is találhattak ahhoz, hogy helyreállítsák az önbecsülésüket vagy erőt gyűjtsenek, hogy kilépjenek a korlátozó, bántalmazó közegből. Most nincs meg ez a lehetőség. Nem veheti észre a testnevelőtanár a bántalmazás nyomait a gyereken; nem hallja meg a kolléganő, hogy a bántalmazott feleség a vécében zokog; nem adhatja kölcsön a telefonját a barátnő, hogy a transznemű középiskolás ránézhessen az otthoni gépén letiltott LMBT oldalakra és információkat, barátokat keressen. A bezártság ráadásul növeli a feszültséget, és mint tudjuk, a bántalmazók ezt a családjukon vezetik le; Wuhanban ugrásszerűen megnőtt a családon belüli erőszak a karantén alatt (https://www.axios.com/china-domestic-violence-coronavirus-quarantine-7b00c3ba-35bc-4d16-afdd-b76ecfb28882.html). Szóval mielőtt a járvány pozitív hozadékának tekintenénk, hogy összehozza a családokat, jusson eszünkbe: vannak családok, akiket pont hogy nem kéne összehozni. És vannak, akik számára kisebb veszélyt jelent a fertőzés, mint az, hogy egy bántalmazóval vannak összezárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése