Ez a nagy meglepetés: Monica, aki mindig mindenkivel szigorúan megtartatja a rendet és botrányt csinál, ha valaki egy tárgyat nem a helyére tesz vissza, valójában maga is rendetlen. Éppen ezt a szégyellt és titkolt rendetlenséget rejti el azzal, hogy másokkal őrmestert játszik.
Pszichológus hajlamú ismerőseim számára ez az epizód valóságos aranybánya lehet, de én itt most témára vetíteném rá a mondanivalóját: a félelemre. Félni nagyon emberi dolog, ugyanakkor társadalmunkban nagyon szégyellnivaló (gondoljunk csak az akciófilmek halálmegvetően bátor hőseire). Napjainkban sokan félnek például a fertőzéstől, viszont kevesen ismerik ezt be. (Van, aki igen: például egy olyan ismerősöm, akit amúgy én mindig is „megmondóembernek” tartottam, őszintén kiírta a facebookjára, hogy fél. És én nagyon tisztelem ezért.) Ezért aztán, akárcsak Monica, gyengeségüket azzal rejtik el, hogy ráripakodnak másokra. A facebook tele van indulatos kirohanásokkal a politikusok, a migránsok vagy az utcára kijáró idősek ellen. Ez nem is mindig marad meg általános szinten: egy ismerősöm írta, hogy a buszon konkrétan leüvöltöttek egy bácsit, hogy miért nem marad otthon (mint kiderült, azért, mert kezelésre ment a kórházba), és egy volt kollégámba is belekötött egy vadidegen, hogy miért van az utcán (amúgy a kollégám jóval hatvan alatt van, csak az ősz haja miatt idősebbnek látszik). És olykor az a vélemény is elhangzik, hogy „mi”, akik önkéntes karanténba vonulunk, áldozatot hozunk az idősekért, és lám, ők így hálálják meg (érdekes párhuzamaként annak a sok családban előforduló szituációnak, amikor a szülők felemlegetik a gyereknek, mennyi áldozatukba került az a különóra, amit ők erőltettek és amire a gyerek egyébként egyáltalán nem is akart járni). Ezek az emberek inkább megjátsszák az önfeláldozó hőst, aki az idősek érdekében marad otthon, semmint beismerjék, hogy saját magukat is féltik a fertőzéstől – így ugyanis fenntarthatják erkölcsi fölényüket.
Azon lehet vitatkozni, hogy azok a fiatalok járnak-e el etikusan, akik hetekre bezárkóznak a négy fal közé, vagy azok, akik igenis kimennek és segítenek a bevásárlásban, receptkiváltásban stb. azoknak, akik koruk vagy más miatt fokozottan veszélyeztetettek. De szerintem az, hogy a félelem okozta feszültségünket amúgy is sérülékeny csoportok (idősek, bevándorlók) tagjain vezetjük le, csak mélyíti a társadalom megosztottságát és nagyon nem kedvez a túlélésnek sem a vírus, sem az állam vagy egyéb közösségek szempontjából. Nem véletlenül mondja az erőszakmentes kommunikáció, hogy én-üzenetekkel kommunikáljunk („én ezt érzem”), nem pedig te-üzenetekkel („te ilyen vagy olyan vagy”, vagy akár „te vagy az oka, hogy velem – vagy általában – ez van”). Persze ehhez az is kéne, hogy felismerjük saját félelmeinket. Ha kinyitottuk a gardróbot, legalább a magunk számára (másnak nem is muszáj megmutatni), jobban tisztában leszünk saját magunkkal, és támadások helyett a konstruktív megoldások felé fordulhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése