A malibui villa lakói egyáltalán nem örülnek, hogy Charlie leendő anyósa és apósa meglátogatja őket. A meglehetősen korlátolt Illinois-i házaspár folyamatosan rasszista és egyéb előítéletes beszólásokat tesz, Tom, az apósjelölt pedig ennek tetejébe folyamatosan buzizik: neki meleggyanús minden, egy színes ingtől a vegetarianizmuson át addig, ha valaki negyvenévesen még agglegény ("nem éppen a melegjogok legnagyobb harcosa" - mondja róla bocsánatkérően a felesége, Martha). Aztán mikor lemegy a fiúkkal a sarki bárba, megtörténik, amire Kaliforniában kábé lehet számítani: megpillantanak egy meleg párt. Tom nemcsak nagyszerűen érzi magát velük, de bevallja Alannek és Charlie-nak, hogy a haditengerészetnél szerelmes volt egy bajtársába. Az este azzal végződik, hogy Tom újra összejön a régi bajtárssal és otthagyja a feleségét, aki mélységesen felháborodik és undorodik az egésztől.
Itt most nem az epizód főtémáját jelentő klisével akarok foglalkozni, amely szerint a homofób emberek saját homoerotikus vágyaikat próbálják leplezni (mint korábban már írtam róla, ez azért nem általánosítható és főleg nem magyarázza a rendszerszintű homofóbiát). Sokkal érdekesebb számomra Martha reakciója: első pillanatban úgy tűnik, mintha ő nem is lenne annyira homofób, csak azért nem reagál Tom beszólásaira, hogy megőrizze a családi békét. Végül viszont kiderül, hogy igazából ő volt a főhomofób, és Tom csak azért nyomatta folyton a buzivicceket, nehogy gyanússá váljon a felesége szemében. Martha bocsánatkérő hangneme sokkal nagyobb eséllyel annak szólt, hogy számított rá: Kaliforniában ciki a nyílt homofóbia, és ő nem akar leendő vejével összeveszni.
Sokaknak ismerős az a helyzet, amikor valaki tulajdonképpen támogatja az LMBTQ+ embereket, sőt talán maga is az, de nem meri ezt a véleményét nyíltan felvállalni, attól tartva, hogy a környezete homofób. Sok ilyen esetben kiderül, hogy az illető környezetében levők maguk is nyitottan gondolkodnak, csak esetleg ezt nem fejezték ki - esetleg pont azért, mert őt vélték homofóbnak. Olyan közegekben azonban, ahol az LMBTQ+ emberek elfogadása számít alapnak, a fordítottja is megeshet: a valójában előítéletes emberek óvakodnak kifejezni előítéleteiket, mert meggyőződésük, hogy ők vannak kisebbségben. És velük is előfordulhat, hogy rájönnek: sokkal többen vannak, mint gondolták volna, és ekkor már ki merik fejezni az előítéleteiket. Vagyis ha az embereknek nincsenek homofób megnyilvánulásaik, az még nem jelenti azt, hogy legbelül nem előítéletesek. Így választhatták meg például Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé (az ő esetében nemcsak a homofóbia, hanem a rasszizmus szintjén is lejátszódott ugyanez a folyamat). És ez a magyarázata annak, hogy olyan országokban, ahol az LMBTQ+ emberek már kiharcoltak bizonyos jogokat, visszalépések történnek - mint most Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása terén. Éppen ezért nem ülhetünk ölbe tett kézzel abban a hitben, hogy a már megszerzett jogainkat és társadalmi elfogadást nem veszíthetjük el. A homo- és transzfóbia továbbra is benne lappang egy csomó emberben - és megfelelő helyzetben felszínre törhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése