Mindenki

***SPOILER***

Háromfajta reakciót látok az interneten az Oscar-díjas kisfilmre. Sokan azt hangsúlyozzák, hogy ez a film „nem rólunk szól”, hiszen a magyarok pont hogy nem állnak ki ilyen módon egymás mellett és/vagy a hatalom ellen, lásd elnyomó rendszer/kirekesztés megtűrése. Azt még külön felróják a filmnek, hogy OrbánViktor gratulált hozzá, pedig valljuk be, a filmrendező erről tényleg nem tehet (maximum azt jelzi, hogy miniszterelnökünknek vagy hiányos az önismerete, vagy kevéssé képes művészeti alkotásokat értelmezni). Ebben az értelmezésben a film nem a magyarok dicsősége, inkább szégyene. Mások (mint a 444) a filmet mint művészeti alkotást illetik kritikával. A harmadik vélemény az, hogy ne fanyalogjunk már mindenen (ez is olyan magyar szokás), inkább örüljünk a magyar Oscarnak.

Én egy negyedik véleményt fogalmaznék meg, pontosabban feltenném a kérdést: mitől magyar ez a film? A rendező, mint tudjuk, külföldön él, bár magyar származású (de ilyen alapon a Párizs, Texas meg német film lenne). Tény, hogy a történet Magyarországon játszódik, a helyszínek és egyes kultúrelemek egyértelműen felismerhetőek (bár a műanyag üvegcséből kiszopogatható limó nekem inkább 80-as, mint 90-es évek – na de milyen klisé lett volna a cselekményt a szocializmus idejére tenni). A helyszín azonban úgyszintén nem teszi magyarrá a filmet, ahogyan a Schindler listája sem cseh alkotás. Eszközeiben sem illeszkedik a film a magyar filmtörténet fővonalába: egyetértek a 444-gyel, hogy elnagyolt, leegyszerűsíti a dilemmát (ami a hasonló magyar filmekre nagyon nem jellemző), a vége meg különösen hollywoodias, hiszen a gyerekek mégis elkezdenek énekelni, nehogy „vesztesekként” vonuljanak le a színpadról (amúgy ez üti agyon a film egész mondandóját: az igazi lázadáshoz fel kellene vállalni, hogy nem leszünk népszerűek/sikeresek). Az egymás melletti kiállás gesztusa és formája nekem a brit és ír bullying-ellenes kisfilmeket idézi (amúgy művészi megformálás szintjén is sajnos). Szóval ebben a filmben a rendező és színészek személyén, valamint a helyszínen kívül nem sok magyar van.

Hogy miért ünnepeljük mégis? Mert a magyaroknak olyan szintű kisebbségi érzésük van másokhoz képest, amit csak a nagy és sikeres honfitársaikra való utalásokkal tudnak (részlegesen) ellensúlyozni. Ezért emlegetik folyton a Nobel-díjas magyarokat, bár közülük a díj megkapásakor csak egyetlen élt az országban. Lengyelország egyik településén áll egy templom, amelyben az útikönyvek szerint 40 magyar szent képe látható. Némileg szkeptikusan mentünk oda, lévén én nem tudok róla, hogy lenne 40 magyar szent. Nincs is: az ábrázoltak egy része csak beatus (boldog), ami még kimagyarázható, jónéhányuk viszont a legjobb indulattal sem mondható magyarnak, például Nepomuki Szent János, akit se származása, se működési helye nem köt országunkhoz, épp csak egyszer ellátogatott hozzánk. A nacionalizmusnak ez a fajtája igen elterjedt Európa ezen térségében: a vicc szerint, ha idegesíteni akarunk egy szerbet, csak annyit kell mondanunk, hogy Nicola Tesla horvát volt. Ugyanakkor ez az attitűd szorosan kapcsolódik a bevándorlókkal és mindenféle idegennel szembeni előítéletekhez – legalábbis amíg szóban forgó bevándorlók nem tesznek valami jelentős dolgot, mert akkor ugye rögtön magyarnak minősülnek és felkerülnek a „híres hazánkfiai” listájára.

Hogy mikor örülnék én a Mindenki Oscar-díjának? Elsősorban mindenképp akkor, ha megérdemelte volna, ha egy hiteles történetet adott volna elő árnyalt karakterekkel és kidolgozott konfliktussal. Így nem tudom nem azt érezni, hogy a neki ítélt Oscar szimbolikus volt, elismerés egy diktatúrából érkezve is az ellenállásra buzdító alkotásnak, nem pedig művészi elismerés. De legjobban akkor örülnék a film sikerének, ha Magyarországon élő rendező leforgathatta volna, és utána nyilatkozatban kifejthette volna a benne rejlő rendszerkritikát anélkül, hogy vezető politikusok hálátlannak bélyegeznék, ahogy Enyedi Ildikóval történt. Sajnos e két opció egyike sem valósult meg.