https://www.youtube.com/watch?v=f4Mc-NYPHaQ
Elsősorban a videoklipje miatt választottam pont ezt a sok olyan dal közül, amelyek arról szólnak, hogy a nők megpróbálnak kitörni a rájuk kényszerített szerepekből. A mai napon nemzetközi szintű női sztrájk zajlik: ezt nyilvánvalóan a 1975-ös izlandi női sztrájk inspirálta, amelynek során több mint 25 ezer nő (az ország lakosságának több mint 10%) állt le egy napra mindenféle fizetett és nem fizetett munkával. A mi sztrájkunk azonban kisebb méretű. A felhívásban is az áll, hogy csak akkor sétálj ki a munkahelyedről, ha ezt hátrányos következmények nélkül megteheted; lehetőleg ne vásárolj semmit (de ha igen, akkor azon belül is felvetnek etikusabb lehetőségeket), amennyire lehet, kerüld a házimunka elvégzését. Nálunk az egyetemen például némi egyeztetés után a tanszék arra jutott, hogy a munkabeszüntetést egy dél körüli időpontra teszi oly módon, hogy annak majdnem teljes időszaka az ebédszünet idejére essen.
Nyilván több oka is van, hogy a mi női sztrájkfelhívásunk kevésbé radikális, mint annak idején az izlandi nőké. Egyrészt Magyarországon jóval kevésbé elterjedt a feminizmus, mint Észak-Európában akár a hetvenes években volt; az izlandi munkaadók jó része (különösen, akik nők voltak) valószínűleg támogatták alkalmazottaik aktivista részvételét, így azok nem szenvedtek különösebben nagy hátrányt a sztrájkban való részvételük miatt (arról nem is szólva, hogy különböző kultúrákban különféleképpen értelmezik a munkaidő fogalmát). Nyilván az sem mindegy, mennyivel korábban tesznek közzé egy ilyen felhívást, hiszen lehetnek emberek, akiknek egyszerűen már túl késő volt áttenni egy tárgyalást/előadást stb. De az általános társadalmi légkör valószínűleg még többet nyom a latban. A 70-es évek a forradalmi mozgalmak, köztük a radikális feminizmus időszaka volt, az ilyen akciók nem számítottak annyira különlegesnek. Mára ezeknek a mozgalmaknak nagy része (különböző okoknál fogva) megszelídült, a radikalizmus már csak kisebb, jellemzően privilegizált értelmiségi csoportokra jellemző. A mostani aktivistákat kevésbé extrém módszerek jellemzik, viszont – részben a média tudatos használatának köszönhetően – sokkal nagyobb láthatóságot tudnak teremteni kevesebb emberrel is.
Baj-e vajon, hogy a radikális politikai akciók kora leáldozott? Vannak, akik visszasírják ezeket és kritizálják a mostani feminizmus fő irányvonalait, amiért azok túlságosan „szoft” eszközökkel dolgoznak. Ám azóta átalakult a kulturális közeg: ma már elég furcsán venné ki magát mondjuk egy olyan die-in akció, amilyeneket a 80-as években queer aktivisták csináltak amerikai nagyvárosokban. Magyarországon ráadásul végképp senki nem csinált ilyesmit, tehát nincs egy történelmi-mozgalmi hagyomány, amire támaszkodhatna. De ami még fontosabb: a radikális feminizmus (amely egyébként valószínűleg kevésbé volt tömegjelenség, mint amennyire így visszanézve, éppen erős láthatósága miatt, annak tűnik) nagyon nem volt tekintettel az emberek élethelyzetére. Akkoriban még nem volt szó interszekcionalizmusról: nem gondoltak bele, hogy egy szegény sorsú egyedülálló anya sokkal súlyosabb következményekkel néz szembe, ha mondjuk a sztrájk miatt kirúgják, mint egy jól képzett gyermektelen, középosztálybeli nő. Nem véletlen, hogy a radikalizmus szószólói jellemzően jól szituált közegből jövő, egyetemista vagy értelmiségi foglalkozású, gyermektelen emberek, akik készségeik és kapcsolataik révén viszonylag könnyen találhatnak új otthont vagy állást. Ettől még nekik is lehet veszítenivalójuk persze, de sokkal kevesebb, mint a náluk rosszabb pozícióból indulóknak, akiknek a helyzetébe ők jellemzően nem tudják beleélni magukat.
A női sztrájk felhívása figyelembe veszi az eltérő lehetőségeket. Nemcsak egyféle módon lehet csatlakozni az eseményhez. Az a lényeg, hogy láthatóvá váljanak azok a nők, akik fel akarják emelni a szavukat az elnyomás ellen. És mellesleg az se baj, ha láthatóvá válik, milyen sokféle módon lehet ezt megtenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése