A tanú – Pelikán elvtárs mint uszodavezető

- Miért állnak ezek az emberek odakint? Van ezeknek jegyük?
- Van.
- Akkor miért nem mennek be?
- Mert Bástya elvtárs úszik odabent.
- És neki van jegye?
- Nincs…

Ez a párbeszéd többször is eszembe jutott az elmúlt hónapok folyamán, ahogy egyre több budapesti uszodában szüntetik meg átmenetileg a lakossági használatot a Vizes Világbajnokságra (ez de hülye név) való készülés miatt. A Komjádi és a Tüskecsarnok uszodája után most a Hajós is beállt a sorba. Hovatovább a belvárosi lakosnak, ha úszni szeretne, ki kell bumliznia valami városszéli wellnessbe vagy a néhány iskolában meglevő tanuszodákat használnia – szigorúan reggel 7 előtt vagy este 8 után, mert a kettő között ugyebár oktatás van.

Az egy dolog, hogy szerintem egy rangos nemzetközi sportesemény lebonyolítására csak olyan ország vállalkozzon, ahol ennek infrastrukturális feltételei már a pályázat benyújtásakor készen állnak (és talán ez alapján kéne a pályázatok elbírálását is végezni). De emellett az uszodabezárások gyönyörűen tükrözik azt az attitűdöt, amelyet előző bejegyzésemben („Mindenki”) már kritizáltam: hogy csak a legjobbak számítanak, az átlagember nem. A sportlétesítmények nem a tömegsportot szolgálják, hanem a világklasszisokat, mert mi csak belőlük merítünk nemzeti büszkeséget: az ausztrálok azzal dicsekednek, milyen sokan futottak a Sydney Maratonon, de mi csak azzal, ha egy magyar (vagy annak kikiáltott) élsportoló világcsúcsokat döntöget. Ez a kisebbségi érzésből fakadó teljesítménykényszer pár éve már egy kiváló kajakosunk (?) halálát okozta, mégsem csökkent azóta. Így hiába épülnek szép új sportlétesítmények, azokat az olimpikonoknak szánják, nem az ötvenéves Gipsz Jakabné ügyintézőnek, aki reggelente munka előtt leússza (pontosabbn leúszná) a maga ezer méterét, ezzel megóvja az egészségét és nem jelent plusz terhet a magyar egészségügynek. Nem mintha kizárólag ez lenne a szempont, de normális kapitalista országban ha mással nem, ezzel az érveléssel meg lehet győzni a döntéshozókat. Csak nem akkor, ha a nemzeti érzés még a gazdasági érdekeket is felülírja.

Néha elképzelem, mi lett volna itt, ha Budapest megnyeri az olimpiai pályázatot. Valószínűleg még a margitszigeti teniszstadiont és futókört is az élsportolóknak foglalták volna le. Az átlag magyar honpolgár meg nyomhatta volna a fekvőtámaszokat otthon a lichthofban.