***SPOILER***
Gil (Owen Wilson) a múltban szeretne élni, vagyis a 20-as évek Párizsában. Álma megvalósul, minden éjjel kiruccanásokat tehet a múlt nagy írói és festői közé. Itt ismerkedik meg egy lánnyal, aki viszont a Belle Epoque Párizsába vágyik - és egy szép nap sikerül is visszaugraniuk oda. Minő meglepetés: a nagy impresszionista festők elégedetlenek a korukkal, a reneszánszot istenítik.
A történet tanulsága nagyon nyilvánvaló, bár Gil azért össze is foglalja (nyilván a hozzá hasonló értelmi színvonalú nézők kedvéért). Két momentum viszont nem kap elég hangsúlyt. Az egyik, hogy mindannyian a múlt szép/izgalmas/bulizós oldalát idealizálják (nem véletlenül történnek az időutazások éjszaka). Nem biztos, hogy Gil a hétköznapok megélhetési gondjait is annyira díjazta volna, mint a Cole Porter dalait játszó nightclubokat. Ahogyan jónéhány magyar meleg óriásit bulizik az amszterdami/ londoni/berlini stb. pride-on és ezek után eldönti, hogy oda fog költözni. Turistaként ugyanis nem kell szembesülnie azzal, milyen gyakorlati problémákat jelent egy idegen kultúrában élni, ráadásul csóró kelet-európai bevándorlóként (a témában ld. még a júliusi "Otthon, édes otthon" c. bejegyzésemet).
A másik az a félmondat, hogy a múlt mindig teljes, míg a jelen hiányos. Ami igaz is, hiszen a múlt lezárult, a jelen viszont még alakulóban van. És ezért is érdemes benne élni, merthogy mi magunk is tudjuk alakítani. Aki a múltban él, annak nincs feladata a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése