A „lecsókolás” régi kirgiz hagyomány. Ha egy legénynek tetszett egy leány, engedélyt kért az apjától, hogy versenyt lovagoljon vele. A leány kapott 15 másodperc egérutat, meg egy vastag bőrostort, amivel rácsaphatott a legényre. Ha a legénynek sikerült a leányt utolérnie és ott lóháton megcsókolnia, megkérhette a kezét (bár nem biztos, hogy meg is kapta). Minthogy a nomád kirgiz népnél a nők is éppoly ügyes lovasok voltak, mint a férfiak, az a leány, akit ilyen módon „lecsókoltak”, vélhetően vagy meglehetősen ügyetlenke lehetett, vagy maga is akarta a dolgot.
Ezt a hagyományt tekintik a menyasszonyrablás alapjául. A mai változat viszont úgy történik, hogy 3-4 többé-kevésbé csontrészeg fiatalember beszáll egy autóba, és lesben áll egy ismerős vagy ismeretlen lány háza előtt. Amikor megjelenik, erőszakkal betuszkolják a kocsiba és már viszik is a vőlegény házához, ahol előkészített esküvői ünnepély fogadja. A lányt erőszakkal hozzákényszerítik egyik elrablójához, hacsak a rokonai időben meg nem mentik.
Én kifejezetten látok különbségeket a két módszer között. De a kirgizek a menyasszonyrablást ősi hagyománynak tartják, függetlenül attól, hogy régente nagyon másképp nézett ki. De hát az elvben múltunkban gyökerező hagyományok a jelenben teremtődnek. A „tradicionális magyar konyha” feliratú éttermekben nem kumiszt árulnak (a Magyar Vándor törzsfőinek nagy bánatára), hanem krumplit, paprikát és babot tartalmazó ételeket, noha ezek a növények csak Amerika felfedezése után jutottak el hozzánk. A sokak által hagyományosnak hitt kopjafás temetkezés valójában csak az erdélyi unitáriusok és reformátusok egy részére volt jellemző. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy a magyarok hagyományosan sokgyermekes családokban éltek. Maria Todorova szerint a XVIII-XIX. századi magyar falvakban a nagy háztartások nem a sok gyereknek vagy a „hagyományos” nagycsaládnak voltak köszönhetőek, hanem annak, hogy több önálló háztartás élt egy fedél alatt; és akkor még a bizonyos vidékeken bevett gyakorlatnak számító egykézésről ne is beszéljünk.
A hagyományokra hivatkozó érveléseknél tehát mindig gyanakodnunk kell: valóban létezett-e ilyen hagyomány? És ha igen, nem csak bizonyos elemeit ragadják ki vagy éppen ferdítik el egyesek akár tudatlanságból, akár mert ezzel igazolni tudják saját, amúgy megtámadható ideológiájukat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése