Morrie, a haldokló öreg prof (Jack Lemmon utolsó szerepe)filozófiai okfejtéseit önéletrajzi elemekkel illusztrálja. Elmondja: miután anyja meghalt, apja sose ment haza, amíg ő le nem feküdt, inkább kint várt az utcán és olvasta az újságot. Nem mert olyan helyzetet teremteni, hogy kommunikálnia kelljen a fiával, nehogy az elhunyt szóba kerüljön. Morrie pedig egész életében haragudott ezért az apjára. Csak mikor már sok évvel később a holttestét azonosította a hullaházban, akkor ugrott be neki: hiszen ő is megtehette volna az első lépést. Ő sem közeledett apjához, nem próbálta megtörni a csendjét, és ami még rosszabb: nem bocsátott meg neki, csak amikor már túl késő volt.
Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.
Te legalább megpróbáltál beszélni róla, így nem hibáztathatod magad.
VálaszTörlésÉn azon kívül, hogy melegségemet közöltem a szüleimmel, onnantól kezdődően nem beszéltünk róla, bár akkori párommal is folyamatosan találkoztak, mégsem volt soha se együtt, se külön szó erről szó, bár én sosem hoztam elő.
Édesapámmal jó volt a kapcsolatunk, de sohasem bensőséges, és mikor meghalt azt éreztem, hogy fáj, hogy nem volt az, ill. fogalmam sincs, hogy ez az én, az ő, vagy a kettőnk hibája volt.