http://www.youtube.com/watch?v=wgg6mfGssEc
Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.
A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.
Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.
Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése