***SPOILER***
Adva van egy idős boltos, akinek a felesége a kórházban haldoklik, ő maga meg szép lassan belesüllyed a magányba. Egy nap a fia elhozza neki annak az asszonynak az önéletírását, akinek szocmunkásként segít. Theresa (aki létező személy és saját magát alakítja a filmben) siketvak, aki egyedül él és teljesen jól elboldogul (mos, főz, a vakok iskolájában kézművességet tanít), csak a bevásárláshoz van szüksége a szocmunkás segítségére. Az öregembert – aki mellesleg zseniálisan főz – annyira meghatja Theresa írása, hogy hálája jeléül egy edény ételt küld neki. És innentől fogva minden nap. Hosszú időn át ezen a módon kommunikálnak egymással, míg a film végén személyesen is találkoznak.
Nem mondódik ki, mi érintette meg az öregembert annyira Theresa írásában. Nyilván sokan úgy értelmeznék: az a tény, hogy valaki siketvakként is képes teljes életet élni; ami mondjuk számomra nem újdonság, és ha ennyi lenne a film mondanivalója, biztosan nem tetszene. De az önéletrajzból idézett sorok alapján más következtetésre jutottam. Theresa érzelmekről ír, amikről ebben a közegben senki más nem képes kommunikálni. Ilyen szempontból ez jellegzetes távol-keleti film: a szereplők egy része egyáltalán nem beszél, csak pár mondatokat vagy csak interneten és sms-eken keresztül. (Ez alapján úgy döntöttem, hogy Japán és Tajvan mellett Szingapúrban sem szeretnék élni.) Theresa és a szocmunkás srác az egyetlenek, akiknek nincsenek kommunikációs gátjai. Ez lehetett az a különleges hatás, amit az írás az öregemberre gyakorolt: felvillantotta előtte, hogy az érzelmek megélhetők és kifejezhetők. A film végére, ha kimondani nem is képes az érzéseit, odáig eljut, hogy sírni tudjon.
Az én életemben több ilyen Theresa jelent már meg, és mindegyik egy kicsit közelebb vitt az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találkozzon a maga Theresájával. Vagy egyesek talán már találkoztak vele, csak nem vették észre és elmentek mellette?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése