Virginia Woolf: Jacob's Room

“And yet, and yet… when we go to dinner, when pressing finger-tips we hope to meet someone soon, a doubt insinuates itself; is this the way to spend our days? the rare, the limited, so soon dealt out to us – drinking tea? dining out? And the notes accumulate. And the telephones ring. And everywhere we go wires and tubes surround us to carry the voices that try to penetrate before the last card is dealt and the days are over. “Try to penetrate”, for as we lift the cup, shake the hand, express the hope, something whispers, Is this all? Can I never know, share, be certain? Am I doomed all my days to write letters, send voices, which fall upon the tea-table, fade upon the passage, making appointments, while life dwindles, to come and dine? Yet letters are venerable; and the telephone valiant, for the journey is a lonely one, and if bound together by notes and telephones we went in company, perhaps – who knows? – we might talk by the way.”

Tizenéves koromban nagyon szerettem volna azt a levél- és telefonáradatot, amiről a szerző (vagy Jacob?) panaszkodik. A filmek és tévésorozatok azt mutatták, hogy a fiatalok folyton buliznak meg együtt lógnak, legalábbis ezt kéne tenniük, és minthogy rám nem illett a leírás, baromi nagy lúzernek éreztem magam. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy ne köttessék be a telefont, mert az csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy engem soha senki nem keres (persze előttük nem ezzel érveltem). Aztán később, amikor bekerültem az egyetemre, majd a meleg közösségbe, soha egyetlen programot se hagytam ki. Olyan bulikba is elmentem, ahol nem is ismertem senkit, csak hogy a határidő-naplómban visszatekintve elmondhassam: igenis járok társaságba. Persze azért volt egy kis bibi a dologban, mert a legtöbb ilyen programra nem engem személyesen hívtak, hanem általában nyitott volt (gólyabál, Egyetemi Meleg Kör, satöbbi), tehát nem oszlathatták el bennem az érzést, hogy én személyesen fontos vagyok valakinek.

Negyvenéves vagyok, és őszintén szólva házibuliba most már nem sokan hívnak. Ha mégis, lehetőség szerint elmegyek, már csak köszönetként is annak, aki meghívott (persze nem mindig engem személyesen, mert van, hogy pl. az egész netes fórumot, de akkor is). De már nem érzem szükségét, hogy ott legyek minden egyes leszbikus vagy egyetemi buliban (főleg, mert egy csomószor több is van ugyanazon a napon). Persze mindig fennáll a remény, hogy sikerül egy régi ismerőssel jót beszélgetni vagy fölszedni valakit, de erre se mindig van igényem. Mert, mint az idézet is mondja, korlátozott az időnk ezen a Földön, és meg kell határoznunk a prioritásainkat. Olykor tényleg szükségét érzem egy buliszerű programnak, de nem fogok csak azért elmenni, hogy ne töltsem egyedül az estémet. Az is értékes idő lehet, amit az ember egyedül, önmagába nézéssel tölt.