Luna Lovegood a Harry Potter-sorozat egyik legbájosabb figurája: enyhén hibbant szöszi lányka, aki nemlétező állatokban hisz és zavarba ejtően szókimondó. A többiek Lükének csúfolják és messzire elkerülik, sőt különböző módokon szivatják (a filmben például elcsenik az összes cipőjét, ami az észak-angol télben egyáltalán nem ártalmatlan poén). Kivéve persze Harryt és barátait, akiknek minden támogatóra szükségük van, így beveszik maguk közé és lassan megkedvelik Lunát.
Harry azonban csak a hetedik kötetben jut el Luna otthonába. Meglepő látvány fogadja: a plafonról saját és társai arcképe néz vissza rá, körülötte a „barátok” szóból festett sorminta. Talán ekkor érti meg igazán, milyen sokat is jelentenek ők Lunának.
Luna nincs jelen, amikor Harry ezt a felfedezést teszi – mindig úgy gondoltam, talán jobb is. Nem Luna miatt, mert ő a jelek szerint képtelen kínosan érezni magát, Harry helyében viszont nagyon zavarba jöttem volna. Mint ahogy a saját helyemben is zavarba jöttem, amikor pár napja kiderült, milyen nagy becsben tartja valaki egy neki küldött üzenetemet. Zavarba jöttem, mert olyan ritkán szembesülünk azzal, hogy sokat jelentünk valakinek, hogy ha mégis megtörténik, nem is igen tudjuk kezelni. Persze szavak léteznek, de nem lehet rájuk hagyatkozni, hiszen helyzettől és embertől függően mást-mást jelentenek; mondták már nekem a „szeretlek” szót úgy, hogy szinte fenyegetésnek hangzott. Ez az ember azonban nem üres vagy képlékeny értelmű szavakkal köszönte meg, amit írtam neki, hanem kifejezte, hogy különleges jelentéssel bír a számára. Engem pedig – noha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna – nagyon boldoggá tett ezzel. Hiszen az a fő célom az életben, hogy más emberekért tegyek valamit. Ritka kincs az olyan alkalom, amikor megbizonyosodhatok felőle, hogy sikerrel jártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése