"csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;”
Volt valamikor egy zárkózott ember, aki nehezen fejezte ki az érzéseit. Aztán valamiért én lettem az, aki felé meg tudott nyílni. Innentől felpörgött a dolog, és egyre teljesebb lesz az élete barátokkal, tevékenységekkel, küldetésekkel. Én pedig nem tudok nem aggódni, hogy az új barátai közül valaki(k) majd többet tud(nak) nyújtani nálam, és szép lassan szeretve őrzött emlékké fakulok. De persze ettől eszem ágában sincs bármilyen módon korlátozni őt. Egyrészt, mert nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen. Másrészt, a vers szerzőjéhez hasonlatosan, én is szeretnék ország-világ előtt büszkélkedni azzal, hogy ez a nagyszerű ember – aki a mai nappal a negyvenedik évébe lép – hozzám tartozik.
Boldog születésnapot, András.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése