Timothy Eugene Murphy: Queerly Cosmopolitan, avagy több-e a pink forint, mint a pink reál?

Timothy angoltanárként egy poros északkelet-brazíliai városba került, és ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és írt egy etnográfiát, mégpedig az ott élő bohém fiatalokról, akik igyekeznek kitörni a szigorú társadalmi normákból. Nem meglepő módon sokan közülük melegek vagy leszbikusok. Az egyik ilyen lány egy ponton teljes meggyőződéssel közli a szerzővel: a középosztályban nincsenek leszbikusok, csak a csórók meg a művészek között. Mármint nem azért, mintha egyetlen középosztálybeli nő se vonzódna más nőkhöz, hanem azért, mert melegnek vagy leszbikusnak lenni státuszvesztéssel járhat, az ember könnyen elveszítheti jól fizető állását vagy (anyagilag is) támogató családját egy coming outtal. Ezért aztán, magyarázza az interjúalany, egy középosztálybeli ember maximum titkos viszonyt folytat egy azonos neművel, esetleg még azt sem, de nem fog felvállalni egy meleg vagy leszbikus életformát.

Ezen a gondolatmeneten biztos meglepődtek azok az amerikai olvasók, akik hozzászoktak, hogy a szakirodalom "pink dollárról" és az LMBT+ (bár leginkább LM) közösség vásárlóerejéről beszél. A nyugati queer szerzők gyakran illetik kritikával a meleg és/vagy leszbikus szubkultúrát amiatt, hogy a fogyasztásra koncentrál, és így a rosszabb anyagi helyzetűek perifériára szorulnak. Ez azonban elég durva leegyszerűsítés. Egyrészt a queer szubkultúra sem mentes mindattól, amit kritizál: Gavin Brown ír arról (az Autonomy, Affinity and Play in the Spaces of Radical Queer Activism című cikkében), hogy a queer rendezvényeken többségében jómódú középosztálybeli fiatalok gyűlnek össze, akik (csak) ezeken az eseményeken lázadnak a rendszer ellen. Másrészt Timothy sztorija is megmutatja, hogy egyáltalán nem automatikus a társadalmi státusz és a meleg/leszbikus identitások összekapcsolása, pláne nem kultúrák közti összehasonlításban. Sőt még nyugati közegben sem: lehet, hogy Gavin azért középosztálybeli fiatalokkal találkozott a queer rendezvényeken, mert nekik kevesebb a vesztenivalójuk (pl. egyetemistaként), míg az anyagilag családjuknak és munkaadójuknak is kiszolgáltatottabb munkás fiatalok kénytelenek jobban belesimulni az átlagba. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlenül engedhetik meg maguknak azokat a termékeket (pl. ruhákat), amelyeket a szakirodalom a meleg fogyasztói kultúra ismérveinek tekint. Szóval nem, Amerikában sem arról ismerszik meg a meleg ember, hogy milyen márkájú ruhát hord vagy melyik utazási irodával hova utazik.

És mi a helyzet Magyarországon? Mint egy korábbi posztomban már írtam róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), bár van egy olyan réteg, aminek a fogyasztási szokásai akár a "pink forint" jelenlétére utalhatnak, mégis nagyon más a kép, mint amit a szakirodalom a nyugati nagyvárosokról állít. Egyrészt a legláthatóbb meleg/leszbikus réteg továbbra is az aktivisták, akik viszont pont aktivizmusuk által zárják ki magukat a jómódú rétegek közül: egy menő állással nemcsak azért nem függ össze az aktivizmus, mert a főnök esetleg nem díjazza, hanem mert nincs is az embernek ideje egyszerre a kettőre. Érdemben aktivistáskodni (bármilyen, nemcsak LMBT+, területen) Magyarországon azt jelenti, hogy az ember egyetemista, kevés munkát vállaló szabadúszó, részmunkaidőben dolgozik, esetleg főállású aktivista, amivel jóval kevesebbet keres, mint egy multicég dolgozói - szociológiailag szólva, a gazdasági és a kulturális tőke különválik. Másrészt a "pink dollár" jelenség arra alapoz, hogy a cégek is kifejezetten a melegeknek és leszbikusoknak mint jól fizető célcsoportnak reklámozza magát és kvázi profitál belőlük. A most meghozott propagandatörvény ezt konkrétan tiltja is, de szerintem a két évvel ezelőtti Coca-cola plakát botránya óta (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html) a legtöbb cég eleve nem is tervezett ilyesmit. Persze biztos vannak jómódú fiatalok, akik lekopizzák az L Word vagy a Fiúk a klubból szereplőit stílusban, de szerintem ez messze nem a melegek és leszbikusok legszélesebb vagy legláthatóbb rétege.

A "pink dollár" fogalma egy látszólag marxista kritika, ami azonban ironikus módon mélyen lenézi a munkásosztályt, hiszen az abba tartozó melegek és leszbikusok szubkultúrájáról nem vesz tudomást vagy nem tekinti meleg/leszbikus szubkultúrának. (A transzokkal, nem-binárisokkal és társaikkal meg egyáltalán nem is foglalkozik.) Ráadásul úgy tesz, mintha ezek a folyamatok mindenhol ugyanolyanok lennének. Pedig a társadalmi környezet nagyon is befolyásolja, hogy a látható meleg és leszbikus identitások mennyire épülnek a fogyasztási szokásokra.

(kép: wikipedia)

Pim Fortuyn esete, avagy a populizmus is lehet melegbarát

 https://dutchreview.com/culture/history/remembering-pim-fortuyn/

A holland politikusra a legtöbben csak azért emlékeznek, mert meggyilkolták. Talán néhányaknak még beugrik, hogy mindez azért volt, mert szélsőségesen iszlámellenes volt. És még kevesebbeknek rémlik (annyira, hogy a fenti cikkben sem szerepel), hogy Fortuyn fő érve az iszlám ellen annak homofóbiája volt: Fortuyn szerint ez veszélyezteti a liberális holland társadalmat. Ami persze durva leegyszerűsítés, de hát Pim Fortuyn populista volt.

Sokakban felmerül a kérdés, hogy a FIDESZ alapból homofób, vagy cinikusan, kizárólag a hatalom érdekében hoznak olyan törvényeket, amelyek egyre szűkebb mozgásteret hagynak az LMBT+ közösségnek - mint a holnap szavazásra kerülő törvényjavaslat, amely a gyermekek védelme ürügyén gyakorlatilag az orosz "melegpropaganda-törvényt" készül Magyarországon is bevezetni (erről bővebben itt: https://hatter.hu/hirek/orosz-minta-alapjan-inditott-frontalis-tamadast-a-szolasszabadsag-es-a-gyermekjogok-ellen-a). Ez a kérdés egyáltalán nem elméleti. Meggyőződéses homofóbokat nem lehet eltántorítani ettől a meggyőződésüktől, még akkor sem, ha teljesen nevetségessé válnak, mint Novák Előd a tavalyi szivárványzászló-lopkodással. Viszont egy populistának azért kellenek az LMBT+ emberek, hogy ellenségképet kreáljon, amellyel szemben ő a nép védelmezője szerepében tetszeleghet és így szavazatokat nyerjen. Ha azt látja, hogy a tömegek kiállnak az általa ellenségnek választott csoport mellett, akkor gyorsan stratégiát vált és másokat kezd el szapulni. Így jöhetett létre Hollandiában melegbarát populizmus, amelynek Pim Fortuyn ikonikus alakjává vált.

Véleményem szerint a Fidesz nem meggyőződéses homofób, csak populista - ezt mutatja az is, hogy a 90-es években még liberális szólamokat szajkóztak (és a vezetőségben nagyrészt ugyanazok vannak most is, csak a néhány meggyőződéses liberális lépett ki a pálfordulás után). Vagyis azért nyomatják a homofóbiát, mert meggyőződésük, hogy nekik ez szavazatokat hoz. Ha azt látják, hogy a társadalom nagy része ellenük fordul, rögtön visszakoznak majd, mint a netadóval tették. Ha tehát kellően sokan (és nemcsak a szokásos liberális körök) kiállnak az LMBT+ emberek mellett, észbekaphatnak, hogy csökkenhet a népszerűségük. Persze nem lesz könnyű menet, mert ugye ravaszul a pedofília-ellenes törvénybe csomagolták a javaslatot, úgyhogy aki ellene van, azt automatikusan pedofilnak lehet bélyegezni. Ettől függetlenül egy próbát megér - hátha kiderül, hogy nemcsak Hollandiában nem nyerő a homofób populizmus. (És ettől persze más csoportokat még fognak bűnbaknak állítani, de az, hogy az LMBT+ emberek kikerülnek ebből a körből, már egy kis győzelem, ráadásul fontos gyakorlati következményekkel.) Szóval aki tud, menjen ki ma délután tüntetni (itt az esemény: https://www.facebook.com/events/1406592316375430?acontext=%7B%22event_action_history%22%3A[%7B%22mechanism%22%3A%22your_upcoming_events_unit%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D]%7D) és nyomassa a témát a környezetében és a közösségi médiában, hátha.

We were here

 Ez a film szomorú dologról szól (az AIDS-válság San Franciscóban a 80-as években), mégis felemelő. A visszaemlékezésekből ugyanis nemcsak a tragikus történeteket ismerjük meg, hanem azt a példátlan összefogást is, amivel a helyi meleg és leszbikus közösség reagált a krízisre. Mindenki azt tette bele, amit tudott: az aktivista lobbizott a kormánynál, a leszbikus ápolónő gondoskodott az AIDS-betegekről és részt vett a HIV-gyógyszerek kutatásában, a zárkózott irodista egy HIV-pozitív ember önkéntes segítője (buddyja) lett, a virágárus pedig ingyen adta a virágot azoknak, akiknek nem volt pénzük, de szerették volna tisztességben eltemetni a barátaikat. És a dolog működött: San Francisco meleg közössége nemcsak megmaradt (amire akkor nem sokan fogadtak volna), hanem még a jogait is meg tudta tartani.

Kínálkozik a párhuzam a Coviddal. Már többször írtam itt arról, hogy azt látom: Magyarországon a pandémia nem összehozta, hanem egymás ellen fordította az embereket. Kevesebbet emlegettem eddig azokat, akikből pont az ellenkező reakciót váltotta ki a válsághelyzet, és önkéntesnek álltak Covid-kórházakba vagy segíteni kezdték a környezetükben élő időseket. Fura módon azok között a magyarországi ismerőseim között, akik ilyesmit csinálnak, aránytalanul sok a leszbikus, meleg vagy zsidó. Ez lehet véletlen is, de bennem felmerült: talán az, hogy van tapasztalatuk egy, a "nemzetnél" szűkebb közösséggel, olyan elköteleződéssel járt mások jólléte iránt, amit a többségi társadalom tagjai nem feltétlenül tapasztalnak meg. És ez túlmutat a személyes érintettségen, hiszen például az AIDS-válság idején rengeteg leszbikus ápolta a betegeket és adott vért nekik (erről szó is van a filmben), sőt az ACT UP-ban, az AIDS elleni küzdelem egyik legharcosabb szervezetében is számos leszbikus dolgozott, pedig őket ugye pont kevésbé veszélyezteti a HIV. Egyszerűen megvolt az a fajta közösségi élményük, ami a szétforgácsolódott magyar társadalomban, ahol az emberek és csoportok egymás ellen fordulnak (és fordítják őket), keveseknek van meg. Talán ezt kéne visszahoznunk, és akkor nemcsak a járvány, hanem számos más probléma megoldásához közelebb kerülnénk.

A filmet megnézhetitek a Budapest Pride keretében július 14-én az Aurórában.

Orbán Viktor és a pörköltszaftos kézcsók

 https://index.hu/mindekozben/poszt/2021/05/23/porkoltszaftot-kentek-orban-viktorra/

Azóta természetesen kiderült, hogy megrendezett jelenetről volt szó, tehát senki se halassza el az esküvőjét attól tartva, hogy a templomból kijövet letámadja a miniszterelnök pörköltszaftos zakóban. De ha ezt illetően megnyugodtunk, gondolkozzunk el, miről is szólt ez a jelenet?

Egyrészt nyilván arról, hogy egy politikus átlagembernek próbálja mutatni magát. Ami Orbán esetében valószínűleg rossz húzás volt, nemcsak azért, mert az ő választói nem ezt várják egy politikustól (ld. a témában ezt a bejegyzést: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), hanem azért is, mert kulturált átlagember, ha pörköltszaftos lesz a zakója, nem abban flangál a Várban, hanem mondjuk leveszi; ha elég meleg van ahhoz, hogy a menyasszony áttört ujjú ruhában, minden blézer vagy kabát nélkül ácsorogjon, akkor ingujjban se kell annyira fázni.

Másrészt nyilván nem mindegy, hogy esküvőről van szó, ami a FIDESZ szemében a heteronormatív, hagyományos családmodell ünneplése. (Persze nem mindenki szemében az; eljátszottam a gondolattal, hogy - nem megrendezett jelenet esetében - az ifjú pár, akiknek olyan lelkesen gratulál, valójában biszexuális poliamor kapcsolatban él és együtt nevelik a lány előző leszbikus kapcsolatában mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyereket.)

Harmadrészt (ha most valódinak képzeljük a megrendezett jelenetet) az történik, hogy egy ifjú pár egy nagyon személyes pillanatába (amit ők konkrétan annyira személyesen éltek meg, hogy még násznép sem kísérte őket) bepofátlankodik a miniszterelnök. Aminek én az esküvőm napján akkor sem örülnék, ha történetesen nem utálnám, és nem félnék attól, hogy a drága pénzért kölcsönzött menyasszonyi ruhámra rákeni a pörköltszaftot. De ez szimbolikusan pont leképezi azt, amit a magyar állam csinál. Azzal, hogy korlátozza az örökbefogadást és most a meddőségi kezelést is azokra, akiket ő "megfelelőnek" tart a családalapításra, a FIDESZ olyan mértékig mászik be az emberek hálószobájába, ami egy emberi jogokon alapuló rendszerben nem megengedhető. Mert míg az államnak igenis joga és kötelessége beavatkozni, ha valakinek a testi vagy lelki épsége veszélyben van a családi körben (ld. családon belüli erőszak), nincs joga előítéletes alapon megmondani, hogy bizonyos emberek (pl. egyedülállók vagy azonos nemű párok) pusztán kapcsolati státuszuk miatt nem alkalmasak a gyereknevelésre. Ehhez képest a magyar állam pont ellentétesen cselekszik: beleszól egyedülállók és párok gyerekvállalással kapcsolatos privát döntéseibe, viszont nem védi meg azokat a már megszületett gyerekeket, akiket (többnyire a heteronormatív modellnek megfelelő) családjukban bántanak vagy elhanyagolnak.

Úgyhogy, noha jó hír, hogy Orbán Viktor a valóságbannem fogja elcseszni az esküvődet, a rossz hír az, hogy az általad elképzelt családi jövőképet potenciálisan igen.

(Mivel nem kívántam a miniszterelnökről képet feltenni, a képen szójapörkölt látható, forrása: receptletoltes.hu)

Megáll az idő - a Coca-Cola és a Covid-teszt

 Biztos sokakban megmaradt a filmnek az a jelenete, mikor a fiatalok egy házibuliban először kóstolnak Coca-Colát, amihez akkoriban Magyarországon nem lehetett hozzájutni: az egyik srác apja hozott Londonból "egy egész üveggel" (olyan kétdecissel, mint a képen), és a srácok életében különleges pillanat, hogy megkóstolhatják. Az én gyerekkoromban kólát már lehetett kapni, de a Nyugaton élő rokonok akkor is úgy jöttek Magyarországra, hogy hozták csomagban a Toblerone és a Milka csokit, a Barbie-babákat és más olyan dolgokat, amikre a magyar fiatalok csak vágyakozhattak.

Most én vagyok a nyugati rokon. Amikor Magyarországra megyek, a táskám tele van Covid-gyorsteszttel (itt ingyen adják a patikában, nem hivatalos az eredménye, de arra jó, hogy ha valakinek tünetei vannak, ellenőrizhesse, hogy fertőzött-e) és FFP2-es maszkokkal (amiből Magyarországon egy darab kerül annyiba, mint itt egy tízes csomag). Harminc évvel a vasfüggöny lehullása után nemcsak a határellenőrzés tért vissza, hanem az is, hogy mi visszük az otthon maradottaknak azokat a dolgokat, amikhez Magyarországon nem vagy csak drágán juthatnak hozzá.

A szocializmusban nemcsak gazdasági, hanem ideológiai okai is voltak, hogy sokáig nem engedték be a nyugati termékeket, például a Coca-Colát: hiszen akkor kiderült volna, hogy a magyar ipar, amelynek (a képen is látható) termékeire annyira büszkék, milyen szarokat gyárt. Annak, hogy most Magyarországon nem ingyenes a Covid-teszt, szintén nemcsak gazdasági okai vannak. Hiszen ha annyit tesztelnének, mint Ausztria, esetleg kiderülne, hogy a kizárólag oltásra épített járványkezelés nem ideális stratégia (főleg, ha ezen oltások közül legjobban a kérdéses hatásfokú Shinopharmot reklámozzák, illetve adott oltásfajtákat olyanoknak is beadnak, akiknek koruk vagy alapbetegségük miatt azok nem ajánlottak). Ausztriában napi 300 ezer tesztet végeznek, mert szeretnék tudni, mi a valós járványügyi helyzet. Magyarországon csak 15 ezer teszt készül naponta, mert a magyar kormány nem a valósággal akar szembenézni, hanem a saját illúzióit szeretné igazolva látni.

Once upon a time in Venezuela, avagy Chávez él, de miért is?

 

Venezuela nagy szarban van, és mint korábban már írtunk róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/paula-isabel-allende-venezuelaban.html), ez nagyrészt Hugo Cháveznek, illetve az őt követő Nicolas Madurónak köszönhető. Congo Mirador falunak a szokásosnál is több oka van utálni a politikai vezetést, hiszen hiába kérik évek óta, hogy kotorják ki az elmocsarasodó tavat, amelyre településük épült. Ilyen helyzetben egészen meglepő, hogy vannak a faluban, akik Maduróra készülnek szavazni a közelgő választásokon. Miért teszik ezt?

Sokan azért, mert megvásárolták őket. Nem is annyira az a meglepő, hogy a chávisták pénzt és mobiltelefonokat ígérnek azoknak, akik rájuk szavaznak, hanem hogy milyen nyíltan teszik, premier planban a kamera előtt: láthatóan eszükbe se jut, hogy bárki is elítélhetné ezt a gyakorlatot. A film egy vicces pillanatában Tamara asszony, a helyi főchávista a chávisták regionális gyűlésén panaszkodik, hogy a párt nem ad elég pénzt a szavazók megvásárlására és felteszi a költői kérdést: "De hát mi mással tudnánk megnyerni a választókat, üres ígéretekkel?" Maga Tamara asszony azonban nem anyagi érdekből, hanem meggyőződésből chávista. Lakásában hatalmas poszteren mosolyog Hugo Chávez, és Tamara asszony senkit nem enged be a lakásába, aki nem hajlandó megérinteni, ő maga naponta többször megteszi ezt - merthogy "olyan édes, hogy állhatná meg bárki is, hogy megérintse?" Maduróra azért szavaz, mert ezzel az (ekkorra már elhunyt) Chávezre szavaz (ezért is kántálja párttársaival együtt, hogy "Chávez él!"), de azért Maduro sem ússza meg a rajongását, karóráján például Maduro bajusza körül keringenek a mutatók.

Már írtam arról, hogy egyesek a politikusokra úgy tekintenek, mint a felső tízezer életéről szóló szappanoperák hőseire (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html). Mások viszont - például Tamara asszony - úgy kezelik őket, mint a szenteket. Hiszen kábé ugyanazt a szerepet is töltik be: megadják az embereknek, amire szükségük van (ideális esetben). Az a tény, hogy a választók lefizetése pont ezen az elven működik (ha imádkozol Szent Antalhoz/szavazol Nicolás Maduróra, megkapod azt, amit kérsz), nyilván hozzájárul az illúzióhoz, és hát Venezuelában amúgy is tombol a katolicizmus; ahogyan többszáz éve a korábbi istenségekre irányuló imádatot sikerült átirányítani a katolikus szentekre, úgy most róluk sem nehéz átirányítani a köztársasági elnökre. (Így belegondolva, protestáns többségű országban ritkán alakul ki diktatúra, talán részben ezért.) Ugyanazon a paradigmán belül maradunk, csak más a célpont. És ugyanez jelenik meg azokban a magyar állampolgárokban, akik hódolattal adóznak Orbán Viktornak, vagy nem hajlandók elfogadni, hogy egy politikusnak akár a legkisebb hibája is legyen. Sajnos az ilyen emberek nem fognak olyan politikusokra szavazni, akik közülük való, az országért munkálkodó átlagembereknek mutatják magukat. Ahhoz paradigmaváltásra lenne szükség.

Marguerite, a tökéletlen hang és a túlsúlyos miniszterelnök

 ***SPOILER***

A film (aminek alapján a Florence, a tökéletlen hang készült egy évvel később) hősnője egy elegáns hölgy, aki imádja a zenét, és meggyőződése, hogy szépen énekel, pedig nagyon nem - csak éppen senkinek sincs bátorsága ezzel szembesíteni őt. Végül egy pszichiáter (asszem) azt a módszert választja, hogy felveszi Marguerite hangját és lejátssza neki. Marguerite ráébred, milyen borzalmasan énekel, totálisan összeomlik és végül meg is hal.

Karácsony Gergely az Economistnak adott interjújában azt mondta, hogy Orbán Viktor alacsony és kövér. A FIDESZ és talpnyalói, akik amúgy folyamatosan becsmérlik az ellenzéki politikusokat (Szabó Tímea ronda, Jakab Péter proli, a liberálisokat meg onnan lehet megismerni, hogy alacsonyak - mondjuk ez utóbbi elméletet azt követően felvetni, hogy Karigeri főpolgi lett Budapesten, nem volt túl szerencsés stratégia), mélységesen felháborodtak. Kiderült, hogy ismerik a "testszégyenítés" szót (feminista testvéreim, ez a mi sikerünk!), és kijelentették, hogy lám, Karigeri megvet mindenkit, aki nem úgy néz ki, mint ő (mondjuk az is megérne egy misét, hogy az eredetileg semleges töltetű "kövér" szó hogyan vált olyasmivé, amit automatikusan megvetésnek értelmeznek). És persze eszükbe sem jutott bocsánatot kérni mindazokért a sértésekért, amiket ők mondtak az elmúlt években az ellenzékre (meg a nőkre, az Európai Unióra, a migránsokra, az LMBT emberekre stb.), szemben Karigerivel, aki viszont bocsánatot kért. Mondjuk okosan csinálta, mert nem azt mondta, hogy "bocsibocsi, nem kellett volna, Orbán nem is kövér", hanem hogy "bocsibocsi, nem kellett volna, politikában ez nem érv" (magyarán: Orbán kövér, de nem ezért nem szeretjük), ami egyrészt jogos, másrészt nem kérdőjelezi meg az általa mondottak valóságtartalmát.

Egyfelől érdekes kérdés, miért ezen kapta fel a FIDESZ a vizet, amikor az ellenzékiek bőven fogalmaznak meg velük szemben sokkal élesebb kritikákat is (kedvencem Szél Bernadett közelmúltbeli megjegyzése, miszerint egy európai szociális csúcson Orbán Viktor meglehetősen tájidegen). Nyilván részben azért, mert egy világszerte olvasott lapban jelent meg. Orbánt láthatóan nem érdekli, mit mondanak róla a saját országában (mondjuk már ez is minősíti), de azért a nagyvilág szemében nagyon szeretne a Nagy Vezér szerepében tetszelegni. Persze ennek kudarca nem azon múlik, hogy Karigeri mit mond a testalkatáról, hanem hogy ő maga milyen politikát folytat és milyen stílusban tárgyal másokkal, de láthatóan ezt éppúgy nem veszi észre, mint Marguerite saját tehetségtelenségét.

Simán el tudom képzelni, hogy Orbán tényleg nem volt tisztában a saját túlsúlyosságával és éppolyan döbbenetet okozott neki ez az interjú, mint Marguerite-nek a saját hangját visszahallani. Elvégre ha az anorexiások sovány létükre kövérnek hiszik magukat, létezhet az ellenkező jelenség is, ráadásul Orbán Viktor érzésem szerint más dolgokkal kapcsolatban is elszakadt a realitástól. Ebben az esetben durva lehetett neki ezt olvasni. De nem mindegy, hogy valaki hogy reagál egy ilyen szembesülésre. Marguerite reakciója az egyik véglet, ami nyilván nem ideális. Azt is el tudom képzelni, hogy valaki belegondol a dolgokba és beismeri: ja, tényleg túlsúlyos vagyok, ez van, emberek (esetleg politikusként még előnyére is fordíthatja mondjuk azzal az érvvel, hogy éjjel-nappal a haza érdekében dolgozik és nincs ideje a külsejével foglalkozni vagy sportolni). Ehelyett itt most az történik, hogy a kormánypárt visszatámad és Karigerit próbálja mindenfélével lejáratni, az angol nyelvtudásának állítólagos hiányától kezdve (mondjuk aki már hallotta Orbán Viktort angolul beszélni, az rájön, hogy ez az "alacsony liberálisok"-elmélethez hasonló baklövés) egészen addig, amíg nemes egyszerűséggel lezsiráfozzák. Mert a Mi Bölcs Vezérünknek mindenben tökéletesnek kell lennie. Ahogyan Nicolae Ceaușescut és feleségét, Elenát neves tudósokként ünnepelték, most nemsokára dicshimnuszok következnek majd arról, hogy Orbán Viktor milyen szép sovány. Lehet, hogy beleírják az Alaptörvénybe is.