Hadas Miklós a Magyarországon eleve elnyomott genderkutatásokon belül is egy kevéssé látható alterülettel, a férfikutatásokkal foglalkozik. Ebben a könyvében többek közt azt az elméletet veti fel, hogy a modern korban a sport egyfajta helyettesítője lett a háborúnak, egy lehetőség a férfiak számára, hogy vérontás nélkül bizonyítsák a férfiasságukat. Ez egy érdekes felvetés és nem is kívánom vitatni, az idei olimpia kapcsán azonban arra jutottam, hogy a nemzetközi versenysport nemcsak erről szól.
Egyrészről természetesen a szórakoztatásról. Az olimpia gyakorlatilag egy valóságshow, csak itt nem azon izgulunk, hogy kiszavazzák-e adott versenyzőt, hanem hogy megnyeri-e a 400 méteres síkfutást. Az olimpikonok ugyanolyan fajta celebek, mint a popénekesek és a színészek, és gyakran - néha akaratukon kívül, máskor nagyon is jól megtervezetten - ugyanazokba a szerepekbe kerülnek. Vannak romantikus heterók, mint a sokadszorra összeházasodó Norbi és Rubint Réka vagy az a kínai tollasozó, akinek a díjátadón kérték meg a kezét; vannak cuki, jófej és öntudatos melegek, mint Jim Parsons vagy Tom Daley; vannak, akiket egy csomó támadás ér, de mások meg a védelmükre kelnek, mint J. K. Rowling és Imana Helif (direkt azért tettem őket párhuzamba, mert általában azok támadják az egyiket, akik védik a másikat és fordítva); vannak, akik egyértelműen a rosszfiú kategóriába kerültek, mint Harvey Weinstein és Steven van der Velde; és vannak a vagányok, akiknek az extra cool stílusa azoknak is imponál, akiknek amúgy a többi típus nem, mint Dame Maggie Smith vagy Yusuf Dikeç sportlövő (őket én is bírom, úgyhogy ők lesznek a mai bejegyzés illusztrációi - Maggie Smith képe a Guardianból van).
Tehát sokunknak vannak kedvenc sportolói valódi vagy (gyakran tudatos imázsépítésnek köszönhetően) vélt személyiségük miatt, sokan mégsem nekik drukkolnak. Ugyanis a nemzetközi sportversenyeken, és különösen az olimpián, egy másik tényező is labdába rúg (vagy gerelyt hajít, vagy vehetünk más sportból is metaforát), és ez a nacionalizmus. Deklaráltan országok versengenek egymással, és az eredménytáblán azt gyűjtik, hogy melyik ország sportolói hány érmet nyertek. Ennek számos következménye van. Egyrészt ugye csak az érem számít, az is leginkább akkor, ha arany, ezért senkit nem érdekel, ha egy sportoló egyéni rekordot vagy akár országos csúcsot döntött, csak hogy felálljon a dobogóra. Emiatt aztán hatalmas nyomás nehezedik a sportolókra (ez akár halálhoz is vezethet, lásd annó Kolonics György esetét), a magyar közönség pedig felháborodva szapulja azokat az olimpikonokat, akik "csak" ezüstöt hoznak haza. Másrészt automatikusan a saját országod sportolóinak kell drukkolni akkor is, ha az ellenfél tehetségesebb vagy szimpatikusabb. Amikor egy ismerősöm kiírta a Facebookjára, hogy Hámori Lucával szemben Imana Helifnek szurkol, nemes egyszerűséggel hazaárulónak bélyegezték. A magyarok esetében az eltorzult nemzetfogalom következtében ez kiterjed mindenkire, akinek a legkevesebb kapcsolata is van Magyarországgal (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/03/mindenki.html), így amikor még régen teniszt néztem, "kötelezően" Szeles Mónikának kellett szurkolni, pedig ő sosem élt Magyarországon, és szerb színekben versenyzett.
Benedict Anderson a nemzetet "képzelt közösségnek" határozza meg. A "magyar" sportoló (akár magyar állampolgár, akár szerb) a mi tágabb családunk része, és úgy érezzük, hogy ha ő sikert ér el, az valahol a mi sikerünk is. Mondhatnánk, hogy milyen szép a közösségi érzés, de azért azon felül is vannak ezzel bajok, hogy Magyarországon a közösségi érzés csak a képzelt közösség felé nyilvánul meg, és sokkal kevésbé a közvetlen környezetünk felé. Sok szurkoló teljesen komolyan úgy gondolja, hogy a magyar sportoló neki köszönheti az eredményeit, és mélységesen felháborodik, amikor mondjuk Milák Kristóf nem áll le jópofizni a sajtóval, hanem inkább a felkészülésre és a versenyre koncentrál. Másrészt a sportolók egyfajta vágyteljesítőként működnek: mi magunk esetleg nem teszünk semmi hasznosat, de villoghatunk azzal, hogy egy magyar úszó aranyérmes lett. A Pottyondy Edina által találóan "aranyfüggő fotelgollamoknak" nevezett honfitársaink a magyar csapat teljesítményére büszkék ahelyett, hogy tennének valami olyat, ami miatt magukra lehetnének büszkék. Járhatnának mondjuk kórházakba beteg gyerekeknek mesét olvasni, vagy szervezhetnének szemétszedési akciót a falujuk környékén (direkt olyanokat írtam, amikhez semmi szaktudás és pénz nem kell), akkor talán nem éreznék szükségét, hogy néhány sportoló sikereiben éljék ki a teljesítmény iránti vágyukat. És talán az olimpiára is sima sportversenyként tekintenének, nem pedig egy nemzetek közötti vetélkedésre, ahol Magyarországnak mindenképpen bizonyítania kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése