Pa-dö-dö: Ob-la-di Ob-la-da, avagy a tengerparti testszégyenítésről

 https://www.youtube.com/watch?v=tvKPeRJnCy0

A bejegyzés nem annyira a dalból indul ki (bár igen vicces lett a magyar szövege), hanem inkább a fent linkelt videóklipből, aminek egyébként nincs igazán köze a dal sztorijához, inkább azt mutatja be, amint két csaj ökörködik a tengerparton. És persze a Pa-dö-dö alapból és szándékosan volt vicces, de annak idején sokaknak a poén része volt, hogy a két énekesnő nem igazán felelt meg korunk nőideáljának. Még a zenekar kedvelői is emlegették őket úgy, hogy "a két kövér".

Itt a nyár, és ennek kapcsán a közösségi oldalakon egyre több nő számol be arról, hogy beszóltak a külsejükre a strandon. Az mondjuk külön egy érdekes vonal, hogy az embereknek a teste mennyire középpontba került az elmúlt száz évben; a középkorban nem nagyon foglalkoztatott senkit a saját és mások testalkata, és ha száz évnél régebben íródott regényt olvasunk, feltűnhet, hogy eleve kevés szó esik a szereplők külsejéről, az pedig végképp nem gyakori, hogy ezek alapján minősítenék őket emberként (A három testőrben például Athosról tudjuk, hogy testesebb a társainál, de még az ellenségeiknek se jut eszébe emiatt lekezelni őt vagy gúnyolódni rajta). Korunkra jellemző, hogy kiemelt figyelmet szentelünk az emberi testnek, amit tükröz az egészséges életmód hangsúlyozása (leginkább a testi és csak kevéssé a lelki egészségre gondolva), a divat gyakori változásai és önkifejező szerepe, illetve az, hogy másokról gyakran a külsejük alapján vonunk le következtetéseket. Ennek hatására óhatatlanul is észrevesszük a másik testalkatát, a strandon pedig pláne, hiszen rendszerint jóval kevesebb ruhát visel, mint egyébként. Nem is ezzel van a baj, sőt azzal sem, ha megállapítjuk magunkban, hogy egy adott alkatú ember nekünk tetszik vagy nem tetszik - de elmondani már nem kellene neki (mert amúgy valószínűleg nem érdekli, nem a mi kedvünkért néz ki úgy, ahogy), és pláne nem másoknak jó hangosan az ő és mások füle hallatára.

Amikor (jellemzően) férfiak hangosan kommentelik más strandolók (jellemzően nők) külsejét, az nem arról szól, hogy megbeszélik egymás közt, kinek milyen alkat a zsánere. Hanem egyszerűen hatalomfitogtatás: ők mint "a teremtés koronái" megtehetik, hogy minősítik a nők testét. Ez olyasmi, amit a hierarchia alján levők nem tehetnek meg a fölöttük állókkal, legalábbis nyilvánosan - emlékezzünk, az Andersen-mesében is csak a társadalmi szabályokat még nem eléggé ismerő kisgyerek meri hangosan kimondani, hogy a király meztelen. A minősítés egyben megalázza azt, akiről beszélnek, akkor is (sőt talán még jobban) ha egyébként nem érti a megjegyzést, mert nem ismeri a nyelvet. 

2021-ben Spanyolország kihirdette, hogy a strandokon tilos a testszégyenítés. Persze mondhatnánk, hogy jó-jó, de mégis hogy lehet ezt a törvényt betartatni: ha valakik beszólnak egy nő külsejére, menjünk el rendőrt keresni, és egyben adott esetben fordítsuk le az illetőnek, mi hangzott el, ha külföldi volna és nem értené? És valóban nem tudom, büntettek-e meg bárkit is strandon történő testszégyenítésért, de nem is ez a lényeg. Hanem a törvény szimbolikus jellege: az, hogy a nők tudják, biztonságban érezhetik magukat a strandon, nem kell azon aggódniuk, hogy a külsejük miatt bárki megszégyeníti őket. Mondjuk hozzátenném, Spanyolországban ez addig sem volt jellemző; ezt illusztrálja az alábbi anekdota, valamint azt is, hogy a testszégyenítés kérdése nemcsak a nőket érinti.

A helyszín a Platja de Sant Sebastiá, Barcelona egyik nudista strandja. Ez nem olyan náci módon nudista, mint a hasonló magyarországi létesítmények, ahol leordítják a fejedet, ha a hideg szél ellen fel merészelsz venni egy pólót; itt ha akarsz, levetkőzöl, ha nem akarsz, nem. A közelünkben ült két transz srác: az egyik magán hagyta a pólót, a másik viszont levette, így látszottak a melleltávolító műtétének a hegei. És senki nem szólt be semmit se a félmeztelen srácnak, se annak, aki 40 fokban magán hagyta a fekete pólót. Mert erről szól az, hogy egy strand biztonságos: hogy annyit mutatsz meg a testedből, amennyit akarsz, és ez rajtad kívül senki másra nem tartozik.

A nyúl viszi a puskát, az utas tolja a buszt, avagy a neoliberalizmus abszurdumai

 https://kecskemet365.hu/2024/08/11/gubanc-a-mav-nal-az-utasok-toltak-a-vonatpotlo-buszt-kecskemeten-mert-nem-tudta-oket-elszallitani-a-szegedre-tarto-jarathoz/?fbclid=IwY2xjawEoN9BleHRuA2FlbQIxMQABHTn8Qvx5HOzWUYmTa0H81vEObJvPURnp3FnrupwFfpBdUhtl7rQierhOdg_aem_yL3WqhD43TmD8vqWMBs0NA

Ez a bejegyzés nem Frédiről és Béniről szól, bár a képen, amit a Flintstones Fandomról szedtem, ők találhatók (pontosabban csak Frédi és családja), hanem a fenti hírről, amelynek igazából többfajta olvasata lehetséges. A többség az abszurdumot látja benne, annak a hatását, hogy a magyar állam nem költ a járművekre, így lassan összeomlik a tömegközlekedés. Olyan hangok is megszólalnak azonban, amelyek az utasok szolidaritását, jó szándékát dicsérik, és a közösségi összefogás szép példájaként említik az esetet.

Természetesen respekt a segítőkész utasoknak, de azért ne feledjük: a MÁV kötelessége lett volna, hogy ezt megoldja. Eleve mondjuk nem ártana jobb állapotban levő buszokat használni, de oké, műszaki hiba vadiúj járműnél is előfordul. Csakhogy ha meghibásodik, akkor azonnal küldeniük kell egy szerelőt - ez a belvárosban, a vasútállomástól pár percre nem tarthat annyi ideig. Hasonlóképpen, a lerobbant busz nem képezhet akkora forgalmi akadályt Kecskemét belvárosában, ahol több útvonalon is el lehet jutni A-ból B-be, mint mondjuk a répáshutai műúton, ami elég keskeny és kanyargós, ráadásul az egyetlen módja, hogy eljussunk Répáshutára. (Őszintén szólva a cikk címét látva először azt hittem, tényleg valami isten háta mögötti helyen történt a meghibásodás, ahová hosszú időbe tartott volna eljutnia mind a műszakiaknak, mind a pótlóbuszt pótló kisegítő busznak.) Vagyis igazából elvárható lett volna, hogy megoldják a helyzetet anélkül, hogy az utasokra testálták volna.

Az utasok tolta pótlóbusz esete jól példázza a neoliberális hozzáállást. Az állam egyre több helyről vonul ki, és az amúgy állami feladatokat - mint oktatás vagy egészségügy - rábízza a magánvállalkozókra vagy a magánemberekre. Az állami iskolában nincs kréta és szappan, vigyen a gyerek, vagy írassa a szülő magániskolába. A kórházakban nincs elegendő ápoló és nem kapnak eleget enni a betegek, tehát járjanak be a családtagok ápolni, vagy válasszanak magánklinikát. Amivel ugye az a nagy probléma, hogy az állam viszont beszed a polgároktól egy csomó adót és járulékot annak fejében, hogy ezt a rendszert fenntartsa. Ez csak akkor hasonlítana Frédi és Béni autójára, ha abba benzint töltenének, mégis talpalni kellene.

A neoliberális államok persze pontosan tudják, hogy nem teljesítik a szociális feladataikat. Ezért az ideológiát hívják segítségül, és lelkesen ünneplik a család gondoskodó szerepét. Nem véletlenül társul ehhez a hagyományos női szerep hangsúlyozása; az, hogy a házimunka, gyereknevelés és idősgondozás a nőkre hárul, azokból az időkből ered, amikor az állam csak minimális szociális feladatot látott el, de a modern állam egyik feladata, hogy ezek egy részét átvállalja a családtól a polgárok adóinak és járulékainak fejében. És nyilván a probléma a gazdagokat nem érinti, mert ők megengedhetik maguknak a drága magániskolát-magánegészségügyet, bejárónőjük van, és vonatpótló helyett autóval utaznak. A neoliberalizmus tehát erősíti a társadalmi rétegek közötti különbségeket is, mindezt úgy, hogy az átlagember bele se gondol. Ő magától értetődőnek veszi, hogy a kórházba ő viszi még az étkezéshez és a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket is, és hogy a vonatpótló buszt ő tolja le az útról, és utána gyalog megy az állomásra, ahelyett, hogy az utána következő vonatpótló buszok (amelyek előtt a lerobbant jármű forgalmi akadályt képezett) valamelyike felvenné és elvinné. Az állampolgár fizet az államnak és fizet a vonatjegyért, végül mégis ő az, akinek intézkednie kell, hogy a szolgáltatás működjön. A nyúl viszi a puskát, az utas tolja a buszt.

A kanáriszívű magyar esete, avagy akikre képmutatóan vagyunk büszkék

 https://www.epe.es/es/olimpiadas/20240810/viviana-marton-oro-espanol-hungria-taekwondo-106844677, a kép a cikkből van

Márton Viviána a Kanári-szigeteken született, egész életét itt és Madridban élte le, azonban az olimpián magyar színekben indult, mivel a magyar taekwondo-csapatba könnyebb volt bekerülni, mint a spanyolba. Nem ő az első, aki ezzel próbálkozott, az anyai ágon magyar amerikai Swaney Elizabeth hasonló megoldással jutott ki a 2018-as téli olimpiára. Jelentős különbség viszont, hogy Elizabeth (le)szereplésével közröhej tárgyává tette az országot (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/02/swaney-elizabeth-kontra-eric-az-angolna.html), Viviána viszont élete első olimpiáján rögtön aranyérmes lett. A döntő után edzőjével közösen fogta a magyar zászlót és körbeszaladtak a stadionban, majd Viviána átadta a piros-fehér-zöldet edzőjének (aki amúgy finn), és ő maga a Kanári-szigetek zászlaját vette a hátára. Ez utóbbi gesztussal eufóriát váltott ki a canariókban, akik annál is inkább örültek, mert egyetlen más itteni sportoló sem szerzett érmet az olimpián. A fenti cikk és társai alatti kommentek "igaz szívű canarióként" hivatkoznak Viviánára, és gratulálnak Magyarországnak is, mondván: ez közös győzelem volt. Ehhez képest a Telexen látható videóközvetítés kommentátora meg sem említi - talán nem is tudja - hogy Viviána a Kanári-szigetek zászlajával pózol.

Már korábban írtam arról a jelenségről, hogy a magyarok mindenkit a "híres magyarok" közé sorolnak, aki elért valamit és akár a legkisebb mértékben is Magyarországhoz kapcsolható (https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/03/mindenki.html). Persze Viviánának több köze van Magyarországhoz, mint Nepomuki Szent Jánosnak vagy a magyarul nem is beszélő Swaney Elizabethnek. Ugyanakkor - szemben a canariókkal - a magyarok láthatóan nem akarnak másik nemzettel osztozni a dicsőségben. Az, hogy valaki két országhoz is kötődhet érzelmileg, láthatóan elképzelhetetlen a magyar kommentátorok számára. Azt pedig enyhén szólva képmutatásnak érzem, hogy a külföldön élő magyarokat sokszor kigúnyolják és hazaárulónak nevezik - de keblükre ölelik, amint valami jelentős eredményt érnek el. Hasonló történt annó Karikó Katalinnal, akiről még a miniszterelnök is gúnyosan, leereszkedően nyilatkozott, míg meg nem kapta a Nobel-díjat.

Nem tudom, Viviána elvárásból vagy belső indíttatásból lobogtatta a magyar zászlót, de az biztos, hogy semmilyen írott vagy íratlan szabály nem szabta meg neki, hogy a kanári-szigetekivel is parádézzon. Biztos vagyok benne, hogy a kommentelők jól érzékelték: Viviána szíve, legalábbis részben, ide húz a szigetekre. Mert az az igazi otthonod, ami akkor is tárt karokkal vár, ha nem mutatsz fel kiemelkedő nemzetközi teljesítményt.

Hadas Miklós: A férfiasság kódjai, avagy az olimpia a maszkulinitásról is szól, de nemcsak

 Hadas Miklós a Magyarországon eleve elnyomott genderkutatásokon belül is egy kevéssé látható alterülettel, a férfikutatásokkal foglalkozik. Ebben a könyvében többek közt azt az elméletet veti fel, hogy a modern korban a sport egyfajta helyettesítője lett a háborúnak, egy lehetőség a férfiak számára, hogy vérontás nélkül bizonyítsák a férfiasságukat. Ez egy érdekes felvetés és nem is kívánom vitatni, az idei olimpia kapcsán azonban arra jutottam, hogy a nemzetközi versenysport nemcsak erről szól.

Egyrészről természetesen a szórakoztatásról. Az olimpia gyakorlatilag egy valóságshow, csak itt nem azon izgulunk, hogy kiszavazzák-e adott versenyzőt, hanem hogy megnyeri-e a 400 méteres síkfutást. Az olimpikonok ugyanolyan fajta celebek, mint a popénekesek és a színészek, és gyakran - néha akaratukon kívül, máskor nagyon is jól megtervezetten - ugyanazokba a szerepekbe kerülnek. Vannak romantikus heterók, mint a sokadszorra összeházasodó Norbi és Rubint Réka vagy az a kínai tollasozó, akinek a díjátadón kérték meg a kezét; vannak cuki, jófej és öntudatos melegek, mint Jim Parsons vagy Tom Daley; vannak, akiket egy csomó támadás ér, de mások meg a védelmükre kelnek, mint J. K. Rowling és Imana Helif (direkt azért tettem őket párhuzamba, mert általában azok támadják az egyiket, akik védik a másikat és fordítva); vannak, akik egyértelműen a rosszfiú kategóriába kerültek, mint Harvey Weinstein és Steven van der Velde; és vannak a vagányok, akiknek az extra cool stílusa azoknak is imponál, akiknek amúgy a többi típus nem, mint Dame Maggie Smith vagy Yusuf Dikeç sportlövő (őket én is bírom, úgyhogy ők lesznek a mai bejegyzés illusztrációi - Maggie Smith képe a Guardianból van).

 

Tehát sokunknak vannak kedvenc sportolói valódi vagy (gyakran tudatos imázsépítésnek köszönhetően) vélt személyiségük miatt, sokan mégsem nekik drukkolnak. Ugyanis a nemzetközi sportversenyeken, és különösen az olimpián, egy másik tényező is labdába rúg (vagy gerelyt hajít, vagy vehetünk más sportból is metaforát), és ez a nacionalizmus. Deklaráltan országok versengenek egymással, és az eredménytáblán azt gyűjtik, hogy melyik ország sportolói hány érmet nyertek. Ennek számos következménye van. Egyrészt ugye csak az érem számít, az is leginkább akkor, ha arany, ezért senkit nem érdekel, ha egy sportoló egyéni rekordot vagy akár országos csúcsot döntött, csak hogy felálljon a dobogóra. Emiatt aztán hatalmas nyomás nehezedik a sportolókra (ez akár halálhoz is vezethet, lásd annó Kolonics György esetét), a magyar közönség pedig felháborodva szapulja azokat az olimpikonokat, akik "csak" ezüstöt hoznak haza. Másrészt automatikusan a saját országod sportolóinak kell drukkolni akkor is, ha az ellenfél tehetségesebb vagy szimpatikusabb. Amikor egy ismerősöm kiírta a Facebookjára, hogy Hámori Lucával szemben Imana Helifnek szurkol, nemes egyszerűséggel hazaárulónak bélyegezték. A magyarok esetében az eltorzult nemzetfogalom következtében ez kiterjed mindenkire, akinek a legkevesebb kapcsolata is van Magyarországgal (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/03/mindenki.html), így amikor még régen teniszt néztem, "kötelezően" Szeles Mónikának kellett szurkolni, pedig ő sosem élt Magyarországon, és szerb színekben versenyzett.

Benedict Anderson a nemzetet "képzelt közösségnek" határozza meg. A "magyar" sportoló (akár magyar állampolgár, akár szerb) a mi tágabb családunk része, és úgy érezzük, hogy ha ő sikert ér el, az valahol a mi sikerünk is. Mondhatnánk, hogy milyen szép a közösségi érzés, de azért azon felül is vannak ezzel bajok, hogy Magyarországon a közösségi érzés csak a képzelt közösség felé nyilvánul meg, és sokkal kevésbé a közvetlen környezetünk felé. Sok szurkoló teljesen komolyan úgy gondolja, hogy a magyar sportoló neki köszönheti az eredményeit, és mélységesen felháborodik, amikor mondjuk Milák Kristóf nem áll le jópofizni a sajtóval, hanem inkább a felkészülésre és a versenyre koncentrál. Másrészt a sportolók egyfajta vágyteljesítőként működnek: mi magunk esetleg nem teszünk semmi hasznosat, de villoghatunk azzal, hogy egy magyar úszó aranyérmes lett. A Pottyondy Edina által találóan "aranyfüggő fotelgollamoknak" nevezett honfitársaink a magyar csapat teljesítményére büszkék ahelyett, hogy tennének valami olyat, ami miatt magukra lehetnének büszkék. Járhatnának mondjuk kórházakba beteg gyerekeknek mesét olvasni, vagy szervezhetnének szemétszedési akciót a falujuk környékén (direkt olyanokat írtam, amikhez semmi szaktudás és pénz nem kell), akkor talán nem éreznék szükségét, hogy néhány sportoló sikereiben éljék ki a teljesítmény iránti vágyukat. És talán az olimpiára is sima sportversenyként tekintenének, nem pedig egy nemzetek közötti vetélkedésre, ahol Magyarországnak mindenképpen bizonyítania kell.

Imana Helif győzelme és annak tanulságai

 https://sportal.blikk.hu/parizs-2024/helif-olimpia-boksz/2024080111562274659

(kép: hírstart)

A tények: Imana Helif algériai bokszoló olyan erőseket ütött, hogy ellenfele 46 másodperc után feladta a küzdelmet. Imana Helifnél kamaszkorában egy vizsgálat az átlagnál magasabb tesztoszteronszintet mutatott ki. A világbajnokságon ezért nem indulhatott, diszkvalifikálták, de az olimpiára más szabályok vonatkoznak, tehát ott igen. Az ő megnyert meccse közfelháborodást keltett, a transzfóbia mellett most már kis hazánkban is megjelent az interszexfóbia, különösen azért, mert esélyes, hogy a magyar Hámori Lucának is ki kell majd állnia ellene. Ennek kapcsán most én is szeretnék eloszlatni néhány félreértést.

1. Imana Helif nem transznemű: születésekor nőnek anyakönyvezték, és annak is vallja magát. Azok, akik az identitáspolitika veszélyeire próbálnak rámutatni az ő győzelme kapcsán, keverik a szezont a fazonnal. Ironikus módon az a magyar jogszabály, hogy védeni kell az emberek születési nemüknek megfelelő nemi identitását, jelen pillanatban pont alkalmazható: akinek a születéskor megállapított neme nő, és nőnek is tekinti magát, azt ne nevezzük már férfinak meg transznőnek, mint egyes kommentátorok teszik.

2. Imana Heifet nem minősítették interszexnek. A tesztoszteronszintje magasabb, mint egy átlag nőnek, de tudomásom szerint nem kapott interszex diagnózist. Ugye a biológiai nem egy spektrumon helyezkedik el, mindenkinél más az egyes hormonok aránya, a nemi szervek felépítése stb. Gondolom, van egy tesztoszteronszint, ami fölött egy női szervekkel rendelkező embert interszexnek nyilvánítanak, de Heif a jelek szerint ezt nem érte el. A nemzetközi sportversenyeknek megvannak a maguk kritériumai, hogy mikor diszkvalifikálnak valakit, de ez független az interszex diagnózistól (pl. ha valakinek a doppingtól nő meg a tesztoszteronszintje, az nem lesz ettől interszex). Az mondjuk valóban gáz, hogy ez a kritériumrendszer nem egységes, és az olimpián indulhat olyan, aki a világbajnokságon nem, de ennek semmi köze az interszexekhez. 

3. Hamis illúzió azt gondolni, hogy a sportban mindenki egyenlő esélyekkel indul. Egyrészt a testi adottságaink nem egyformák, nemcsak a hormonszint, de pl. a testalkat szempontjából se; egy 180 centis futónak hosszabb lábai vannak, mint nekem, nyilván gyorsabb lesz. Vannak táplálkozási elemek is, amelyek ezt befolyásolják, például a szójatermékek emelik az ösztrogénszintet, tehát aki olyan kultúrában él, ahol sok ilyet fogyasztanak, annak más lesz a hormonegyensúlya. Végül pedig nagyon nem mindegy, hogy valaki honnan származik. Erről már írtam Eric, az angolna kapcsán (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/02/swaney-elizabeth-kontra-eric-az-angolna.html). Azok a sportolók, akiket multicégek támogatnak, több edzőtáborban vehetnek részt, jobb minőségű sportfelszerelést kapnak, mint a kevésbé ismertek. Nyilván a szegény országok kevesebb támogatást fordítanak a sportra, mint a gazdagok. És olyan, anyagiaktól független tényezők is közrejátszhatnak, mint az éghajlat: ha valaki hűvös országban él és soha nem is edzett még 30 fokban, az egy melegebb éghajlatú országban rendezett versenyen valószínűleg rosszabbul fog teljesíteni, mint szokott (legalábbis a szabadtéri sportok esetében).

Tehát hozhatunk szabályokat az interszex vagy valamilyen módon az előírásoknak nem megfelelő testű sportolók kizárására, próbálhatjuk fenntartani az egyenlőség illúzióját, az soha nem fog megvalósulni. Talán sokan vágynának egy olyan világba, ahol tényleg csak az ember képességein és kitartásán múlik, hogy sikeres lesz-e, és az olimpia ezt az ábrándot kínálja. A valóságban azonban ez csak ábránd. Az olimpiát és más nemzetközi sportversenyeket nézők jobb, ha tisztában vannak vele: ez a műfaj a globális egyenlőtlenségeken, valamint a transz és interszex - meg a bizonyos normától eltérő testű - emberek elnyomásán alapul.

A zöld kártya és a "családbarát" politika

 Még a 2010-es évek második felében baráti társasággal valami várat vagy mit mentünk megnézni, és azon poénkodtunk, hogy úgy tehetnénk, mintha Patri meg én egy leszbikus pár lennénk, és Dávid és Berci a gyerekeink, hátha kapunk családi jegyet. Mondjuk Dávid és Berci ekkor már bőven huszonévesek voltak, úgyhogy jó eséllyel nem kaptuk volna meg a kiskorú gyereket nevelő szülőknek kitalált kedvezményt. Érdekes kérdés viszont, hogy ha egy (vagy több) kiskorú gyereket mutatunk fel, megkapjuk-e, noha a valóságban Patri és én nem vagyunk egy pár? Ha Dáviddal (akivel szintén nem vagyunk egy pár) mutatjuk fel egy másik kolléga hozzánk semmilyen módon nem kötődő gyerekét, akkor valószínűleg igen, noha nem vagyunk házasok, nem egy helyen lakunk, és szóban forgó gyereknek esetleg a nevét se tudjuk. A múlt hétvégén egy szivárványcsalád számára viszont kiderült: noha ők igazoltan egy pár és saját gyerekeikkel próbáltak bemenni a strandra, nem jár nekik a családi jegy, mert mindkét szülő férfi (a részletek itt: <iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fpalmarci%2Fposts%2Fpfbid034eimuhr9VsNaqppJPqchaJtmPdTuuCQpv1AUa2TaUzqHJSM6RHXAFP9CBwTKstabl&show_text=true&width=500" width="500" height="722" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>)

Az idősebbek talán még emlékeznek a Zöld kártya című filmre, amiben Gerard Depardieu és Andie McDowell eljátszották, hogy ők egy pár, hogy a férfi zöld kártyát kaphasson az Egyesült Államokba. A filmnek az a jelenete, amiben faggatják őket, meglehetősen abszurd, de legalább valóban azt szolgálja, hogy a hatóságok felmérjék: ők tényleg egy pár, vagy csak úgy tesznek? Nyilván nem lehetne egy ilyen hosszas vizsgálatot lefolytatni egy családi strandbelépő kiadása előtt, de meg lehetne nézni mondjuk a lakcímkártyákat, hogy ugyanoda szólnak-e; egy ilyen elképzelt esetben ugye Dávid és én azonnal lebukunk, Marci és a párja viszont igazolni tudja, hogy ők egy család. Ám az állítólag családbarát Magyarországon nem ez történik. Itt az alapján minősültök családnak vagy sem, hogy mi a szülők neme, és ezzel valódi családok ezrei esnek el nemcsak a kedvezményektől, hanem a láthatóságtól is. Ez utóbbi nyilván célja is a kormánynak (meg mindazoknak, akik alsóbb szinten intézkednek, mert kétlem, hogy a strandpénztárost berendelte volna a belügyminiszter, ha lebukik, hogy szivárványcsaládnak adott családi jegyet). Az eredmény egy kirakatország, ahol van egy csomó látszólag boldog heteroszexuális család (ezek egy része a valóságban nem család, vagy család, de nem boldog), miközben számos boldog családnak a létezését is tagadják.