Öröklött árnyaink

A rendező, aki saját családjának történetét dolgozza fel a filmben, egy helyen megjegyzi: nagyanyja a fényképeken gyakran mosolyog, pedig ő egyáltalán nem így emlékszik rá. És nemcsak a nagymama, hanem általában mindenki mosolyog a fényképeken - azok a gyerekek is, akiket szüleik vagy nagyszüleik durván bántalmaztak.

A fényképeken az emberek hajlamosak eljátszani a családi boldogságot - ezzel szerintem azért elég sokan tisztában vannak. Ám nemcsak a fényképeken tesznek így, hanem általában a környezetük felé is. Gyakran még a tágabb család sem látja, hogy problémák vannak, mert "nem illik kiteregetni a családi szennyest", erős tabuk élnek a társadalomban azzal szemben, hogy valaki felfedje a családjában levő problémákat. Ezek a tabuk még erősebbek egy gyerek esetében, akit egyrészt nem vesznek komolyan, másrészt elvárják, hogy tisztelje szüleit, hálás legyen és engedelmeskedjen nekik. Ha a bántalmazott gyereknek nincs felnőtt szövetségese, nemigen tud segítséget kérni. És ha van is, gyakran előfordul, hogy a kívülállók hitetlenkednek, hiszen ők csak a mosolygós családi fényképeket látják. "Nem tudom elhinni róla, olyan kedves ember..." Ha megértjük, hogy kívülállóként egy családnak csak a felénk mutatott arculatát láthatjuk meg, a belső történéseit szinte soha, több esélyünk van segíteni az áldozatoknak is. (Fotó: Verzió 2020 Filmfesztivál honlapja https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/oroklott-arnyaink)