Kiváló dolgozók - szeressük a !Kung népet (de ne így)

A darab kezdetén rövid ismertetőt hallunk a !Kung népről (a ! egy csettintő hangot jelöl), akiket az idősebbek busmanok néven ismerhetnek Jamie Uys "Az istenek a fejükre estek" című filmjéből (innen a kép, forrása port.hu). A darab a !Kung társadalmat egyfajta idealizált ősközösségként jeleníti meg, ahol a nőket tisztelet övezi (hiszen ők szerzik az élelem nagy részét), az emberek mindent megosztanak egymással, napi 3-4 óra munkával megszerzik a napi betevőt, és közösen gondoskodnak a gyerekekről, az idősekről és a fogyatékossággal élőkről. Ezek az információk egyébként véletlenül antropológiai forrásokon alapulnak, bár ezeket részben megcáfolták azóta (pl. https://fistfulofscience.wordpress.com/2010/10/12/the-affluence-of-the-kung-san-has-been-greatly-exaggerated/) - mindenesetre elfelejtik említeni, hogy ennek a "paradicsomi boldogságban" élő népnek a tagjai sose mosdanak, kezdetleges eszközeikkel egy gyökér meghámozása is komoly fizikai erőfeszítést igényel, napi 10-15 kilométert is gyalogolniuk kell a kajáért, és sokan közülük alultápláltak, különösen a száraz évszakban. Úgyhogy talán ne ez legyen az a társadalom, amiben élni szeretnénk.

Ennél sokkal nagyobb baj, hogy !Kungok bemutatása nem szorítkozik Mácsai narrációjára, hanem a társulat színészei meg is jelenítik a !Kungokat. Ez úgy történik, hogy nevetséges fekete parókákban, sötétre mázolt arccal megjelennek egy dobozban és kórusban kántálják népük vélt alapelveit egyfajta feltételezett !Kung akcentussal, ami abból áll, hogy minden szó első szótagja helyett csettintenek, továbbá nem használnak névelőket és ö vagy ü betűt. Ebből olyasmik jönnek ki,hogy "No !kaja !tékes" (=a nő munkája értékes). Mindenki saját megítélésére bízom, hogy ez vajon mennyire tükrözi egy !Kung ember !Kung vagy akár magyar nyelvű megszólalását, merthogy nem is erről szól a dolog. Annak a színházi eszköznek, hogy fehér színészek feketére maszkírozzák magukat és egyfajta sztereotíp képet jelenítenek meg színesbőrű emberekről, ugyanis jelentős hagyománya és neve van: ez az úgynevezett blackface, ami Amerikában is népszerű volt a 20. század első feléig, ma viszont a durva rasszizmus példájának tekintik és mélységesen elítélik. (A pontosítás kedvéért: a blackface elítélése nem azonos annak hangoztatásával, hogy minden színész csak olyan figurát játszhasson, akinek a bőrszíne megegyezik a sajátjával - erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html. A blackface-szel nem is feltétlenül a smink a legnagyobb baj, hanem az, hogy rendszerint erősíti a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat.) Korábban írtam már arról, hogy a magyarok faji problémákkal kapcsolatos gondolkodása évtizedekkel marad el a nyugati országok mögött (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html). Abban az évben, amikor a világ más részein kiállnak a fekete életek értékéért, ledöntik a volt rabszolgatartók szobrait és amerikai alelnöknek választanak egy színesbőrű nőt, egy magát progresszív gondolkodásúnak tekintő budapesti színházi előadás - amely egyébként pont a társadalmi tudatosságot próbálja erősíteni azzal, hogy felhívja a figyelmet a gondoskodó (leginkább női) munkák értékére - az afrikaiakat olyan sztereotípiákkal ábrázolja, amelyek már 50 éve is tiltakozást váltottak ki a fekete polgárjogi aktivistákból. És ennek fényében számomra a darab egyéb társadalmi mondanivalója sem az alkotók tudatosságát jelzi, inkább azt, hogy a profit reményében meglovagoltak egy divathullámot.