Hatalmas “aha”-élmény volt nekem ez a könyv. Bevezet ugyanis egy fogalmat, amivel végre megnevezhetem azt, amire évek óta keresem a megfelelő szót: fél-diktatúra (semi-authoritarian regime). A féldiktatúrák olyan rendszerek, amelyek látszólag demokratikusak (például többpártrendszer van, rendeznek választásokat, működnek civil szervezetek), ám mindez csak díszlet; valójában a hatalmon levő párt úgy formálja a demokrácia klasszikus intézményeit, hogy azokból neki magának legyen haszna, és csírájában nyom el minden olyan próbálkozást, amely fenyegetné a hatalmát. Ottaway szerint az államszocializmus bukása után már ciki az egypártrendszer, ezért a féldiktátorok (ez már az én szavam) nem merik azt megkockáztatni, inkább eljátsszák, hogy országuk demokratikusan működik. A szerző öt különböző féldiktatúrát vizsgál meg a világ különböző tájairól. Mivel könyve 2006-ban jelent meg (és vélhetően pár évvel korábban íródott), a kelet-európai régiót Horvátország képviseli; őket éppen akkortájt érte az a szerencse, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman elhalálozott és még örököst sem hagyott maga után (szemben az azerbajdzsáni Aliyevvel, aki mindent elkövet, hogy halála után a diktátori jogar a családban maradjon). A horvátok a könyvben az egyetlen példa egy féldiktatúra sikeres demokratizálódására, ezért különösen izgatottan olvastam az arról szóló elemzést, hogy ez hogyan sikerülhetett nekik. Őszintén szólva nem lettem optimistább a válaszoktól, legalábbis Magyarországra nézve.
Először is a féldiktátor halála segít ugyan, de nem garantálja a demokratizálódást, hiszen lehet, hogy egy pont ugyanolyan lép a helyébe. Szenegálban például még meghalnia sem kellett a nép hős vezérének, Diouf elnöknek, csak elveszített egy választást (amit nemzetközi és helyi erők elég hatékonyan monitoroztak ahhoz, hogy ne lehessen totálisan elcsalni); ekkor húsz éve ellenzékben levő ellenfele került hatalomra, aki folytatta ugyanazt, amit Diouf. Tény, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman karizmatikus figura volt, akit pártja más politikusai nem tudtak pótolni (többek közt azért, mert ő nem engedte, hogy túl nagy hatalomhoz jussanak – ez mondjuk ad némi okot optimizmusra). Annak azonban, hogy a Horvát Demokrata Közösség elveszítette a választásokat 2000-ben, nemcsak ez volt az oka. Egyrészt megszűnt egy olyan körülmény, amelynek nagy szerepe volt a féldiktatúra kialakulásában: a délszláv háború. Kutatások bizonyítják, hogy háború idején az emberek erőskezű vezetőt akarnak, így került a képbe a Professzor Doktor is, mikor azonban kitört a béke, a horvátok már mertek demokráciában gondolkodni. Ehhez persze az is kellett, hogy legyen tudomásuk annak létezéséről és működéséről, illetve a világot ne csak az állami tulajdonban levő média torzító lencséjén át szemléljék. Ottaway szerint az embereket kevésbé lehet megvezetni olyan területeken, amelyek közel vannak demokratikusan működő országokhoz és annak a médiumai elérhetőek a számukra. A horvátok esetében ez Ausztrián vagy Olaszországon kívül jelenthette Szlovéniát is, amely ráadásul a volt Jugoszlávia leggazdagabb és legdemokratikusabb állama volt akkortájt, így mintául szolgálhatott Horvátországnak is. Nem mellékes, hogy a jugoszláv államszocializmus sok mindenben megengedőbb volt a miénknél, például működhettek civil kezdeményezések; az embereknek így sokkal több tapasztalata volt az aktív állampolgársággal. Végül, de nem utolsósorban pedig az európai uniós csatlakozás vonzereje is közrejátszott abban, hogy a horvátok a demokráciát választották.
Hogyan képezhető le mindez a jelenlegi Magyarországra? Ami a körülményeket illeti, a 2008-as világgazdasági válság valószínűleg közrejátszott abban, hogy a magyarok egy populista vezetőre szavaztak. Szemben azonban Professzor Doktor Franjo Tudjmannal, aki igyekezett (persze győztesen) befejezni a háborút, a FIDESZ nem sokat tesz azért, hogy érdemben javítson az ország gazdasági helyzetén. Persze azt állítja, hogy Magyarország jobban teljesít (és tény, hogy könnyebb kamuzni az ország gazdasági helyzetéről, mint egy háború meglétéről vagy megszűnéséről), de fenntartja azt a fenyegetettségi állapotot – többek között a migránsokkal, romákkal stb. való riogatás által – ami miatt sokan úgy vélik, egy erős kezű vezetőre volna szükségük.
Mi a helyzet az információval? Látszólag a mai féldiktátoroknak sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az interneten könnyű utánanézni a tényeknek. Csakhogy a Facebook algoritmusai mindenkinek olyan típusú dolgokat dobnak ki, amilyeneket egyébként is nézni szokott, tehát ahogyan mondjuk én nem kapok meghívást vadászkirándulásokra, úgy valószínűleg Semjén Zsoltnál se villognak a Greenpeace posztjai. Aki egyszer a kormánypárti médiát kezdte olvasni, jó eséllyel azt fogja kapni telibe – már csak azért is, mert a magyar nyelvű alternatív hírforrások kevésbé látogatott oldalakra és blogokra korlátozódnak, amiket nehéz megtalálni. Persze olvashatnák az állampolgárok a neves külföldi lapok internetes változatait – ha tudnának idegen nyelveket. Csakhogy nyelvismeret szempontjából a magyarok sosem álltak a helyzet magaslatán, az oktatás folyamatos leépítésével pedig még romlott a helyzet. Míg a horvátok különösebb gond nélkül olvashatták a szlovén nyelvű híreket (ahogy az észtek a finn nyelvűeket a Szovjetunió idején, hogy az NDK-ban élőkről ne is szóljunk), nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy nyelveink hasonlósága révén tanulás nélkül is megértsük egy demokratikus (vagy bármelyik) ország honlapjait. Merném azt állítani, hogy a demokráciafejlesztő projekteknek Magyarországon azzal kéne kezdeniük, hogy használható nyelvtudást biztosító oktatást nyújtanak széles néprétegek számára.
És végül a nemzetközi nyomás. Ez tökjól működik például olyan országok esetében, amelyek nemzetközi segélyekre szorulnak; a segélyszervezet egyszerűen kiköti, hogy nehogy svindlizzenek a választásokkal vagy az Alkotmánybírósággal, mert nem lesz zsé. A horvátoknál az EU-csatlakozás járt hasonló hatással. Magyarországot azonban már nincs mivel motiválni, hiszen tagjai vagyunk az EU-nak. Persze mielőtt beléptünk, nekünk is létre kellett hoznunk egy csomó demokratikus intézményt – ez azonban olyasmi volt, amit Ottaway „sekély átmenetnek” (shallow transition) nevez, mélyreható társadalmi változások nélkül. Azok ugyanis nem történnek egyik napról a másikra, idő kell hozzájuk – hacsak közben színre nem lép egy féldiktátor, hogy befagyassza őket. Szóval jelenleg az Európai Unió nagyban töri a fejét, hogyan lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni egy olyan féldiktatúrára, amely már uniós tagállam. Remélem, hamarosan rájönnek, nekem személy szerint nincs ötletem, de hát ők többen vannak és jobban értenek hozzá, hátha.
Ha mindez még nem lenne elég szomorú, Ottaway felhívja a figyelmet: a demokratikus átmenetnek vannak belső feltételei. Például maximum „sekély” átmenet történhet egy olyan országban, ahol nagyon erős a polarizáció (legyen az etnikai, gazdasági, vallási stb.) és ahol az elitnek kevés kapcsolódása van a lakosság többi részéhez (őket hívja Ottaway free-floating, avagy „szabadon lebegő” elitnek). Az a gond, hogy egy stratégiailag gondolkodó féldiktatúra maga is elő tudja állítani ezeket a tényezőket: azt nyomatják, hogy a szerbek/zsidók/liberálisok stb. (itt csak az első volt horvát példa) az ország vesztére törnek és ezért fel kell lépni ellenük, az értelmiség pedig vagy elszigetelődik a populista dumát bekajáló többségtől, vagy akár be is sokall és elhagyja az országot. És a legfontosabb: addig nem szűnhet meg a féldiktatúra, amíg az ország lakossága be nem látja a demokrácia értékét. De elmúlt már az az idő, amikor a Schwartzvaldklinikre lehetett mutogatni, hogy lám, a németek milyen jól élnek, mert ott demokrácia van, legyen itt is az. A többség nem látja, hogy a mostani magyar demokrácia csak névleges, és úgy állnak hozzá: ja, hát ennek kár ekkora feneket keríteni. Amíg rá nem jönnek, mit jelent a valódi demokrácia, és értékesebbnek nem tartják azt a választások előtt ajándékba kapott krumplinál, addig a nemzetközi közösség és a magyar ellenzék leghősiesebb erőfeszítései se fognak eredményt hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése