Coelho megpróbált nagyon feminista lenni. Nemcsak azt sugallja, hogy Mata Hari valójában az önállóságáért bűnhődik egy férfiközpontú világban, ahol a nőnek nem engedélyezett a szabad akarat, hanem múltjából felvillantja a nők elleni erőszak legdurvább formáit (tinédzserkori szexuális erőszak, bántalmazó férj) azt sugallva, hogy egy ilyen sors lett volna az egyedüli alternatíva.
Kétségtelen, hogy nők százezrei szenvedik el a fizikai és szexuális bántalmazás legdurvább formáit szerte a világban. Az is kétségtelen, hogy ennek a hangsúlyozása hatásos eszköz lehet, hiszen kiveri a biztosítékot nagyon sok olyan embernél, aki amúgy elfogadhatónak tartja vagy akár gyakorolja is a szexizmus hétköznapibb változatait. Ugyanakkor megvan a maga veszélye. Egyrészt megemeli az ingerküszöbünket: ahogyan a legdurvább horrorfilmek nézőinek a szoftabb változat már nem érdekes, úgy sokan, akik felháborodnak mondjuk az erőszakos közösülésen, egy legyintéssel elintézik a füttyögést, a leszólítást vagy akár taperolást. Ennek aztán hatása lehet a szabályozásra is: például régen sokszor előfordult, hogy a rendőrség nem ment ki családon belüli erőszakhoz, amíg nem folyt vér (az utóbbi időben ezt kevesebbet hallom, remélem azért, mert változott) vagy az iskolai zaklatás elleni szabályozás csak a fizikai erőszakkal foglalkozik, a megalázással vagy kiközösítéssel nem. A rémtörténetek emlegetésének másik hátránya, hogy elég sok nő nem tapasztalta meg őket és esetleg nem is tud azonosulni velük. Így aztán olyan álláspontra jutnak, hogy „nekem nincs szükségem a feminizmusra, mert nem élek bántalmazó kapcsolatban” vagy „Szaúd-Arábiában megkövezik a házasságtörő nőket, na az tényleg gáz, ott van szükség feminizmusra, de itt már nincs!” (ez utóbbi – mint Gayatri Spivak és mások megjegyezték – jó alkalom arra, hogy ne foglalkozzunk a nőket elnyomó struktúrákkal itthon, mert máshol mennyivel rosszabb). Rendezvényeken feminista élő könyvként beszélgetve minden olvasómról kiderült, hogy ő maga (férfiak esetén közeli nőismerőse) is megtapasztalta a nők elleni elnyomás különböző formáit, de fel se merült benne, hogy ezeket a szexizmusnak tulajdonítsa. Tudatosítás szempontból tehát eléggé kontraproduktív, ha a nők elleni erőszaknak csak az extrém változatairól esik szó.
Szívesen olvasnék olyan könyveket, amelyekben a női főszereplőt nem durva fizikai vagy szexuális erőszak indította el az önállósodás felé. Hanem olyan hétköznapi élmények, mint hogy kiközösítik az osztályban, ha nem felel meg a nemi szerepelvárásoknak; nem léptetik elő azzal az érveléssel, hogy úgyis elmegy szülni (pedig sose mondta, hogy ilyen tervei lennének); a férfiakat a munkától kezdve a barátságig minden vele való interakciójukban befolyásolja a külseje; automatikusan feltételezik róla, hogy nem ért bizonyos dolgokhoz, mint a politika, a barkácsolás vagy a párhuzamos parkolás; önzőnek tartják, ha gyerekei és családja érdekein kívül más célja is van az életben; stb. Sok kicsi sokra megy alapon ugyanis ezek is elindíthatnak valakit a lázadás felé – de csak ha előbb tudatosul benne, hogy nem az élet magától értetődő dolgai, hanem egy elnyomó rendszer elemei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése