A radikális feministák kontra transzok vita következő állomásában Feró Dalma ismét – akárcsak a blogomban már tárgyalt tavaly nyári rádióműsorban (http://mmreflexiok.blogspot.hu/2016/08/a-dan-lany.html) – a gyerekek feltételezett érdekeit hozza elő. Nem meglepő választás, hiszen gyerekközpontú társadalmunkban magától értetődőnek vesszük, hogy a gyerek érdeke mindent felülír; erre alapulnak például az abortusz szigorításával kapcsolatos tervek („a magzat értékesebb, mint az anya”), vagy az a gyakorlat, hogy a partnerét bántalmazó apának is adnak láthatási jogot („a gyereknek joga/szüksége van arra, hogy kapcsolatban legyen az apjával”), így a bántalmazott kénytelen rendszeresen találkozni volt kínzójával. Feró Dalma a gyerekek érdekeinek megsértését látja nemcsak abban, hogy kicsi korban transznak nyilvánítják őket, de például abban is, hogy a brit iskolákban transzszexuális tinédzserről szóló történetetet olvastatnak a tanulókkal. A ki nem mondott érv: ha a gyerekek nem tudnak a transzszexualitásról, nem fog eszükbe jutni ilyesmi. Ez is jól illeszkedik azokba a Magyarországon gyakori diskurzusokba, amelyek azért akarják kitiltani a drogprevenciót, a Melegség és Megismerés Programot vagy a szexuális nevelést az iskolákból, nehogy még a gyerekek ötleteket kapjanak ezektől. Tehát a gyerek egy önálló akarat nélküli, törékeny, védelemre szoruló lény, akinek esetleges önálló törekvéseit azonnal el kell nyomni, hiszen nem ismeri eléggé nemcsak a világot, de önmagát sem ahhoz, hogy felelős döntéseket hozzon. Ez vélhetően bármilyen kiskorú személyre értendő, hiszen a pubertásblokkolókat nyilvánvalóan tizenéves kor előtt nem szokták adni.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az identitásunk nem valamiféle született belső önazonosság, hanem társadalmi konstrukció. Például olyan korban, amikor nem létezett minta egy bizonyos fajta – például leszbikus, liberális vagy éppen feminista – identitásra, értelemszerűen senki sem sorolta be magát ilyen kategóriákba. A transzszexuális mint külön kategória akkor vált lehetségessé, amikor kialakultak a nemi helyreállító műtétek orvosi feltételei. Ugyanakkor számos korábbi példa van mind a saját kultúránkból, mind más kultúrákból olyan emberekre, akik érzésük szerint „rossz testbe” születtek és igyekeztek választott nemükben élni: a Hidden from History című kötetben több nemzetközi példa található, magyar vonatkozásban Vay Sándor arisztokrata származású hírlapíró és Pipás Pista vidéki sorozatgyilkos jut eszembe, akik mindketten női testbe születtek de (legalább életük egy szakaszában) férfiként éltek. Mindez annak ellenére történt, hogy – bizonyos, például indián és polinéz kultúrákkal ellentétben – az ő közegükben nem volt egy látható és elfogadott minta arra, hogy ez lehetséges. Hajlamos vagyok tehát azt gondolni, hogy a nemeket és nemi szerepeket radikálisan kettéosztó társadalmakban mindig lesznek olyanok, akik egy másik nem nemi szerepével azonosulnak, akár végrehajthatnak ilyen irányú testi változást, akár nem. Ahogyan őket ritkán sikerül lenevelni erről, úgy azt is nehezen tudom elképzelni, hogy valakit sikerüljön transzneművé nevelni.
Azzal is egyetértek, hogy nem kell minden kisfiút transzneműként elkönyvelni, aki életében kezébe vett egy babát. Nem gondolom azonban, hogy a transznemű gyerekek létezésének elismerése feltétlenül azzal járna, hogy a ciszneműek nemi szerepei korlátozottabbak lesznek. Éppen ellenkezőleg: ha a gyerekek (és szüleik) látnak arra mintát, hogy a biológiai nem nem feltétlenül határozza meg valakinek a viselkedését, nyitottabbakká válhatnak afelé is, hogy a nem transz gyerekek is viselkedhetnek néha nemi kategóriájuktól eltérően. Ez mindenképpen nagyobb esélyt hordoz a nemi sokszínűség elismertetésére, mint az a jelenlegi gyakorlat, hogy a nemileg nonkonform gyereket biológiai neme szerinti öltözékbe és viselkedésbe kényszerítik.
A cikk azt sugallja, hogy a lányos kisfiú vagy fiús kislány szülei inkább a transzneműség felé nyomják a gyereket, csak nehogy ellentmondjon a nemi szerepelvárásoknak. Lehetséges, hogy van olyan ország, ahol transznak lenni elfogadottabb, mint melegnek vagy leszbikusnak (konkrétan Irán jutott eszembe), de Magyarországon biztos nem. Kezdjük ott, hogy a riogatásnak leírt terápiák itthon valószínűleg elérhetetlenek, hiszen nálunk eleve csak a nagyon elitbe tartozó transzok engedhetik meg maguknak a nemi helyreállító műtéteket (sőt pillanatnyilag ők sem léphetnek, lévén „ideiglenesen” leállították a nemváltásra vonatkozó kérvények elbírálását). Nincsenek genderklinikáink és nem tudok magyar tinédzserről, aki hormonblokkolókat szedne. Meleg és leszbikus, illetve transz emberekkel és családtagjaikkal beszélgetve arra jutottam, hogy a transznemű családtag sokkal nagyobb stigma, és pont az ő szüleik szokták azt kívánni, bár inkább meleg lenne a gyerek. A cikk tehát ugyanazt a hibát követi el, amivel általában nyugati szerzőket szoktak vádolni: kultúrafüggetlennek állít be egy olyan jelenséget, amely valójában csak a világ igen kis részére jellemző. Nem tudok róla, hogy Magyarországon bárki is megpróbálta volna a transzszexualitás felé nyomni nemi sztereotípiákhoz nem illeszkedő gyerekét. Ahogyan az antifeminista visszacsapás (backlash) úgy jelent meg Magyarországon, hogy előtte nem volt érdemben feminista mozgalom, úgy a radikális feminizmus transzellenes ága olyan gyakorlatokat támad, amelyek nálunk még hírből sem ismertek (legalábbis nem voltak, amíg ők hírt nem adtak róla), attól pedig még távolabb állnak, hogy bevett gyakorlattá váljanak. Viszont jó ürügyként szolgálhatnak ahhoz, hogy tovább démonizáljanak egy már amúgy is perifériára szorult csoportot, és őket okolják a nemi szerepelvárások merevségéért, aminek valójában sokkal összetettebb társadalmi okai vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése