***SPOILER!***
A Négyszögletű Kerek Erdő lakói totál be vannak parázva a pomogácsoktól. Kisfejű-Nagyfejű Zordonbordon azt mondta nekik, hogy jönnek a pomogácsok, és nagyon veszélyesek. És mindez pont most, amikor Mikkamakka sincs itthon! Életbe lép a teljes riadókészültség, mindenki retteg. Kivéve Dömdödömöt, aki közli, hogy pomogácsok nincsenek is, de erre őt kötözik a fához, árulóként, amiért nem hajlandó félni.
A pride felvonulást a 2007-es támadás óta áthatja a pomogácsoktól való félelem. Rendőrök, kordonok, titkosított útvonal, sőt a legutóbbi évekig minél kevésbé feltűnő öltözékek, nehogy a felvonulókat később bárki felismerje a városban. Közben az ellentüntetők egyre fogyatkoznak. Pár éve még három ellentüntetést jelentettek be (ebből az egyiket egy másik ellentüntető-csapat támadta meg, mert őket nézték melegfelvonulásnak), de tavaly már csak egy kis csapat pomogács hadonászott a Tabánban a kordonok mögött. Idén a beszámolók alapján a pomogácsok létszáma egyetlen mosdatlan szájú illetőre csökkent (ez még Helsinkit is alulmúlta, ahol három fő prédikált a Bibliáról a járdán). De kordonok mégis voltak (Helsinkiben nem).
A rendőrség persze nem akar újabb bakit megkockáztatni, és sokan rámutatnak, hogy kordonokat húzni egyszerűbb, mint több ember odavezényelni. Csakhogy az elmúlt években felbukkant néhány pomogács ellen a jelenlegi rendőri kíséret is bőven elég lett volna. Vagy hozhatnának egy olyan rendelkezést, hogy a pride útvonalához képest 1 kilométeres körzeten belül semmilyen más csoportosulást nem engedélyeznek, a pomogácsok meg tüntessenek Káposztás II-n, ha nagyon akarnak. Ezzel megspórolhatnák azt az energiát, amit a meleg nyárban a sok kordon odacipelése és felállítása, majd elszállítása igényel.
A kordonok közt vonulásnak nemcsak az a hatása, hogy le kell zárni a fél várost (indulatokat gerjesztve az átlag lakosságban, akik már azért is hőbörögnek, ha a Critical Mass miatt 10 percet kell várniuk a továbbhaladásra) és hogy a kívülállók számára az LMBTQ emberek még a pride napján is láthatatlanok (illetve csak a média által torzított kiadásban láthatóak). Hanem az is, hogy erősíti a félelmet. A puszta tény, hogy kordonok között kell vonulni és számtalan biztonsági előírásnak kell megfelelni a részvételhez, azt sugallja az átlagos pride-résztvevőnek, hogy Budapest utcáin vérszomjas pomogácsok tömegei portyáznak. Jobb lesz tehát, ha vigyázunk, nem követeljük túl hangosan a jogainkat, nem állunk ki magunkért, sőt lehetőleg nem is bújunk elő. Számos LMBTQ ismerősöm egészen irreális módon homofóbnak látja a környezetét. Első barátnőm annak ellenére nem bújt elő a szüleinek, hogy azok meleg bátyját abszolút támogatták. Annak a csaknem 70, azonos nemű kapcsolatban élő embernek, akiket interjúztam, csaknem mindegyike kifejtette, mennyire szerencsés, amiért családja nem tagadta ki, nem koncolta fel vagy nem küldte kényszer reparatív terápiára a szexuális orientációja miatt, noha alig ismerek olyanokat, akikkel bármelyik megtörtént volna. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy nincs homofóbia Magyarországon, de az korántsem olyan elterjedt és nem olyan durva jelenségekben nyilvánul meg, mint a kordonok alapján sejtenénk.
A pomogácsok és a homofób ellentüntetők közti párhuzam azonban egy ponton hibás. A könyvben ugyebár Mikkamakka időben hazatér és elmondja, hogy nincsenek is pomogácsok; neki már elhiszik, amit Dömdödömnek nem, és helyreáll a béke. De Magyarországon vajon ki lesz az a Mikkamakka, akinek az LMBTQ emberek elhiszik, hogy nem kell rettegésben leélniük az életüket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése