***SPOILER***
A szokásos felvezetés. Kismajmok drótanya-szőranya kísérletek, Ödipusz és komplexusai, gyerekek későbbi kötődési mintázatai mint gyerekkori élményeik hatása. És a végeredmény is a szokásos: hogy egy gyereknek szüksége van apára és anyára is, ezért a gyerek érdekében inkább ne váljunk el. Mondjuk, mint pszichológus ismerősöm az előadás után megjegyezte, ezeket a nézeteket a tudomány már túlhaladta, de a köztudatban még mindig uralkodnak, és legalább szépen le lettek vezetve, illusztrációkkal meg mindennel (bár a kismajmos képeket hiányoltam).
Az előadás után azonban felállt egy nő (mint kiderült, feminista blogger). Elmondta, hogy egyedül neveli gyerekeit: az elsőnek az apjától azért vált el, mert az bántalmazó volt, a másik kettőnek az apja meghalt. Nem az ő hibája, hogy gyerekeinek nincs apaképe. Mégis, a társadalom folyamatosan azt dörgöli az orra alá, még pszichológiai előadásokon is, hogy megfosztja őket valamitől.
Lehet a családról szóló pszichológiai, vallási vagy bármilyen diskurzusokat szigorúan tudományos szemszögből nézni, és ilyen szempontból is találhatunk bennük elcsúszásokat (például ha egy anya szenved a házasságban, a gyerek viszont szenvedne – feltehetően – a válástól, miért is mindig a gyerek érdeke fontosabb az anyáénál?). Gyakran nem gondolunk azonban bele, hogy ezek a diskurzusok valódi, hús-vér emberek életét tehetik tönkre, rekeszthetik ki őket az elfogadott családformák közül, és bélyegezhetik meg mind őket, mind gyerekeiket. (Vajon azok a kisgyerekek, akik kutatások szerint betiltanák a válást, nem azért tennék-e, mert a stigmatizációt akarják elkerülni?) A filozofálás és moralizálás helyett meg kellene hallgatnunk őket is, és úgy alakítani a diskurzusokat, hogy az ő élethelyzetükre is alkalmazhatóak legyenek. Ha a pszichológusok nem az apakép fontosságáról papolnának, hanem arról, hogy a gyerek kötődési mintáit esetleg befolyásolhatja az általa gyerekkorában látott párkapcsolatok minősége (nem vagyok pszichológus, csak tippelem), vagy hogy a férfi modellt (ha szükségesnek látjuk egyáltalán) más családtag vagy jóbarát is szolgáltathatja, azt közvetítenék az „önhibájukon kívül” (vagy önhibájukból, hiszen jogunk van hibázni) egyedül maradt anyáknak, hogy párkapcsolaton kívül is képesek lehetnek kiegyensúlyozott felnőttet nevelni a gyerekeikből. Valószínűleg kevésbé sérülnének mind ők, mind a gyerekek.
Köszönjük, Éva, hogy emlékeztettél erre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése