A kötet, amelyben ez az írás szerepel, egy kísérlet volt. Egy antropológia-tanár azt a feladatot adta diákjainak, hogy saját családjukon keresztül szemléltessenek egy családantropológiai problémát. Carolyn azt a témát választotta, hogy a család olykor nem érzelmi kötődés, hanem bizony kellemetlen kötelesség, és bizonyos családtagjai iránt az ember bizony egyáltalán semmit nem érez, vagy maximum az agyára mennek. Erre két példát hoz: az egyik a nagynéni, aki (az ő fogalmai szerint) teljesen kisajátította és ugyanakkor átalakította a családi karácsonyok hagyományát, a másik pedig a szerző Lengyelországban élő rokonai, akik a családi érzés semmi nyomát nem mutatják (pl. karácsony este bensőséges együttlét helyett filmet néznek, apuka pornóújságokat olvas és megcsalja a feleségét, az Amerikába látogató lány kihasználja a rokonait stb.)
A gond csak az, hogy Carolynnak nagyon nem sikerül eltávolítania magát ezektől a történetektől. A nagynénivel szemben is erős sértődés van benne, pedig még a szelektíven leírt sztoriból is átjön, hogy annak is van némi igaza. A lengyelországi rokonokról szóló rész azonban sztereotípiák tárháza: a kelet-európaiak anyagiasak, erkölcstelenek, civilizálatlanok (pl. nem tudják, hogy „kell” spagettit enni) és nem beszélnek idegen nyelveket. Az fel se merül benne, hogy mint lengyel származású amerikai rokon ő is igazán megtanulhatott volna legalább valamennyit lengyelül, vagy hogy amikor kárhoztatja az Amerikába látogató lányt, amiért nem járult hozzá anyagilag vendéglátói háztartásához, nem említi meg, hogy ő bármennyit fizetett volna az őt látatlanban egy hónapra befogadó (és anyagilag vélhetően sokkal rosszabbul álló) lengyelországi nagybácsinak.
Mondjuk nyilvánvaló, hogy Carolyn a kulturális antropológia oktatásának teljes csődje, amennyiben nem tanulta meg kívülről látni és értékítélet nélkül nézni a dolgokat. (Esetében lehet, hogy hasznos lett volna az antropológusok által gyakran javasolt módszer, hogy érdemes először egy teljesen idegen kultúra tanulmányozásával kezdeni és utána rátérni a sajátunkra, bár lengyelországi élményeinek leírása alapján lehet, hogy nála még ez se segített volna.) Viszont írása felveti azt a kérdést, hogy mit tegyünk, ha kutatási vagy személyes tapasztalatunk ráerősít a negatív sztereotípiákra. Avagy: Carolynnak el kellett volna hallgatnia azt, hogy lengyel rokonai teljesen tájékozatlanok más népek konyhaművészetében, vagy ha nem, hogyan tudta volna úgy felvezetni, hogy ne erősítse meg vele a primitív kelet-európai sztereotíp képét? Ez nagyjából ugyanaz a dilemma, amivel a Melegség és Megismerés órán vagy akár az Élő Könyvtárban találkozunk, vagy a dokukészítők filmezés közben, és valami hasonló lenne rá a válasz. Az emberi történetek sokat tudnak segíteni, de fontos megmutatni, hogy sokfélék lehetnek. Klassz dolog dokut forgatni egyetlen vak/menekült/stb. családról, de ha nem jelennek meg más vak/menekült/stb. családok a filmben, a néző könnyen általánosíthat. Ha legalább felvillannak olyan történetek, amelyek némileg különböznek a film fővonalától (és lehetőleg a sztereotípiák mentén), az máris árnyalja a képet (pl. kiderül, hogy a szomszéd lengyel család rendszeresen főz olasz, kínai, indiai stb. ételeket). Persze ehhez az kell, hogy a filmes vagy a magát antropológusnak vélő személy vegye a fáradságot és körbenézzen ahelyett, hogy ujjongana, hogy végre talált egy lengyelt/vakot/menekültet/stb., nem kell tovább keresgélnie. Mindig kell tovább keresgélnünk, mindannyiunknak, mert akárhány lengyelt/vakot/menekültet stb. ismerünk, mindig lesznek újak, akik meglepnek minket. De ez nem kellemetlen feladat, hanem öröm, ha elhisszük, hogy embertársainkat megismerni jó dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése