***SPOILER!***
A három lánytestvér egyike egy este bevallja nővéreinek, hogy szerelmes elsőfokú unokatestvérébe. A tesók nyelnek egyet, de aztán liberális attitűdjük kerekedik felül, és a "remélem, nem terveztek gyereket!" kitétel mellett áldásukat adják a dologra. Egyikük még az unokatesó anyját is próbálja győzködni, hogy ma már nem szabad ilyen maradinak lenni és elítélni az ilyen kapcsolatokat. Változik azonban a leányzó fekvése (szó szerint), amikor kiderül, hogy Ivy és Kicsi Charles közelebbi rokonok, mint hitték: Kicsi Charles anyjának viszonya volt saját sógorával, vagyis Ivy apjával. Ezen a ponton mindenki, az eddig liberális nővért is beleértve, rögtön akcióba lép, hogy ezt a viszonyt megakadályozza.
A tudtukon kívül vérfertőző testvérek esete kulturális toposz, magyar változatban pl. Pintér Béla is feldolgozta. Érdekes módon, noha - a filmben és Pintér Bélánál is - féltestvérekről van szó, ez a tény nem említődik, mindig a "saját testvérével kavar!" gondolatától borzadnak el a szemlélők. A másik érdekesség (ez már konkrétan a filmben), hogy az unokatestvér-szerelem még az elfogadhatóság határain belül van legalábbis a fiatalabb generáció számára, de a féltestvér-szerelmet már ők se tudják megemészteni. Pedig a gyakran felhozott biológiai indok - a beltenyésztés degeneráló hatása - egyrészt nem áll fenn, ha a párnak (mint itt) nem lehet gyereke, másrészt a közhiedelemmel ellentétben amúgy is csak több generáció családon belüli házasodás után jelentkezik.
Gayle Rubin a "Thinking Sex" című tanulmányban azt írja, hogy a szexuális tevékenységek három csoportra oszthatók: a társadalmilag elfogadottak, a társadalmilag elítéltek, és a határesetek. Ezek a kategóriák mindig megvannak, csak épp a köztük levő határvonalak mozdulnak el: a házasságon kívüli viszony régen az elítélt kategória volt, ma már elfogadott, a promiszkuitás régen szintén elítélt, ma (közegtől függően) inkább határeset. Úgy tűnik, az incesztus tematikájában is mozog a határvonal, bár nem feltétlenül csak egy irányba: régen elszigetelt falvakban nem volt ritka az unokatestvérek házassága, ma sokkal inkább megbotránkozunk rajta (a filmbéli Barbara tehát tévedésben van, mikor azt gondolja, hogy ennek tekintetében is a liberalizálódás felé haladunk). A szülő-gyerek incesztus minden kultúrában tabu, de például bizonyos korokban és társadalmi rétegekben - például az ókori Egyiptomban - testvérek is házasodhattak. Szeretünk magunkra olyan társadalomként gondolni, amely liberálisabb a megelőzőeknél és jobban szem előtt tartja az egyén és a párok boldogságát, ám pont a testvérek és unokatestvérek szerelmének példája bizonyítja, hogy ez nem mindenben van így. Kérdés, vajon elmozdul-e egyszer és ha ige, milyen irányban az a bizonyos választóvonal az incesztus témájában.
2014. január 28., kedd
2014. január 25., szombat
On the spot: Maldív-szigetek
***SPOILER***
Már az is tiszteletet érdemel, hogy kedvenc riporter-párosom nem maradt meg a luxushotelek világában, hanem elindul felderíteni a Maldív-szigetek másik arcát. Amit találnak, az a modern kori rabszolgaság durva formája. Ami azonban igazán tetszett, hogy az epizód végén S. Takács András felteszi a 200 forintos kérdést egy emberjogi szervezet képviselőjének: mit tehet az átlagturista ez ellen a kizsákmányolás ellen? És csodák csodája, a választékos angolsággal beszélő maldív lánynak van válasza: csak olyan szállodába menjünk, amelyről biztosan tudjuk, hogy legálisan foglalkoztatja és rendesen megfizeti személyzetét. Ilyen egyszerű.
Ismerek olyan embert, aki nem néz dokukat vagy csak a hepi fajtából (Jamie Olivier meg satöbbi), merthogy épp elég szar dolgot lát maga körül, nem akar még a tévében is ilyesmivel szembesülni. Ennél csak egy fokkal jobb az, aki egyfajta horrorfilmként csámcsog a látott szörnyűségeken. Sokan vannak azonban, akik ugyan a társadalmi tudatosság jegyében nézik a beszámolókat az emberi szenvedésekről és kiszolgáltatottságról, mégsem gondolják, hogy bármit tehetnének ezzel kapcsolatban. Az újságírók tehetnek a világ jobbításáért azzal, hogy bemutatják ezeket a dolgokat, a kormányok meg a nemzetközi szervezetek felléphetnek ellenük, de mi egyének semmit sem tehetünk. Ugyanez a mentalitás tart vissza embereket a szelektív hulladékgyűjtéstől is, merthogy mi az én szemetem ahhoz a rengeteg hulladékhoz képest, amit nagy cégek/gyárak/szállodák termelnek? Pedig a csepp a tengerben egyáltalán nem lebecsülendő. Egyrészt sok egyén összehangolt akciói (pl. adott szállodaláncok bojkottja) igenis hatással lehet például a bangladesi vendégmunkások helyzetére. Másrészt az ilyen pici lépések nekünk magunknak is fontosak, hogy érezhessük: tettünk valamit a világ jobbá tételéért. Persze csak nagyon keveset, de hát nem egyedül kell megváltanunk. Elvégre több milliárdan élünk itt a Földön.
2014. január 4., szombat
Még egy év
***SPOILER***
Tom és Gerry (a poén szándékos), a középkorú londoni házaspár felkarolja Gerry titkárnőjét, Maryt, aki korához képest túl sok sminket és túl rövid szoknyákat használ, kicsit sokat fecseg, még többet iszik, és folyamatosan kudarcot vall a pasiknál. A házaspár rendszeresen meghívja őt vacsorázni és a nyári baráti grillpartikra is. Mindez azonban véget ér, mikor fiuk, Joe, bemutatja menyasszonyát; Mary reakciójából számukra is egyértelművé válik,amit a néző már régen tud, hogy Mary évek óta keményen hajt Joe-ra. Gerry és Tom mélységesen csalódik, és többé nem hívják meg Mary-t.
A házaspár csalódásának oka az a felfogás, amely szerint a szexualitás valami mocskos dolog, szemben a barátság erkölcsi magasságaival. Noha lehet, hogy Mary irántuk való érzéseit nem annyira barátságnak, mint inkább hálának értelmezik, még ez is magasabb rendű annál az erkölcstelenségnél, hogy Mary szexuálisan érdeklődik felnőtt fiuk iránt, és nem valószínű, hogy csak a korkülönbség miatt (Mary pontos életkorát nem tudjuk, de max egy tízessel idősebb Joe-nál). Ahogyan én is mélységesen felháborodtam, amikor kiderült, hogy egy jóbarátom kizárólag párkeresési szándékkal hozta létre azt a meleg közösséget, amely pedig sok fiatalnak (köztük nekem is) a belépőt jelentette a meleg életbe és életre szóló barátságokat is hozott. Valahányszor kiderült egy barátról, hogy szexuális vonzalmat is érez irántam, csalódást éreztem, mintha ez az információ meghazudtolná barátságának tisztaságát. Pedig a szerelmet is tiszta érzésnek tekinti a kultúránk - amíg az érzelem dominál benne a szexualitás helyett. Időbe telt elfogadnom, hogy azért, mert valaki testileg is érdeklődik irántam, még ugyanúgy szeret.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Gerryék helyében továbbra is barátkoznék Maryvel; valószínűleg el sem kezdtem volna. Csak nem egészen világos számomra, miért nagyobb vétség a barátság eszméje ellen, ha valaki beleszeret a barátnője fiába, mint ha lelki szemetesládának és piaforrásnak használja, akihez a legváratlanabb időpontokban is hívás nélkül becsönget. Benneteket melyik zavarna jobban, és elgondolkodtatok-e már, hogy miért?
Tom és Gerry (a poén szándékos), a középkorú londoni házaspár felkarolja Gerry titkárnőjét, Maryt, aki korához képest túl sok sminket és túl rövid szoknyákat használ, kicsit sokat fecseg, még többet iszik, és folyamatosan kudarcot vall a pasiknál. A házaspár rendszeresen meghívja őt vacsorázni és a nyári baráti grillpartikra is. Mindez azonban véget ér, mikor fiuk, Joe, bemutatja menyasszonyát; Mary reakciójából számukra is egyértelművé válik,amit a néző már régen tud, hogy Mary évek óta keményen hajt Joe-ra. Gerry és Tom mélységesen csalódik, és többé nem hívják meg Mary-t.
A házaspár csalódásának oka az a felfogás, amely szerint a szexualitás valami mocskos dolog, szemben a barátság erkölcsi magasságaival. Noha lehet, hogy Mary irántuk való érzéseit nem annyira barátságnak, mint inkább hálának értelmezik, még ez is magasabb rendű annál az erkölcstelenségnél, hogy Mary szexuálisan érdeklődik felnőtt fiuk iránt, és nem valószínű, hogy csak a korkülönbség miatt (Mary pontos életkorát nem tudjuk, de max egy tízessel idősebb Joe-nál). Ahogyan én is mélységesen felháborodtam, amikor kiderült, hogy egy jóbarátom kizárólag párkeresési szándékkal hozta létre azt a meleg közösséget, amely pedig sok fiatalnak (köztük nekem is) a belépőt jelentette a meleg életbe és életre szóló barátságokat is hozott. Valahányszor kiderült egy barátról, hogy szexuális vonzalmat is érez irántam, csalódást éreztem, mintha ez az információ meghazudtolná barátságának tisztaságát. Pedig a szerelmet is tiszta érzésnek tekinti a kultúránk - amíg az érzelem dominál benne a szexualitás helyett. Időbe telt elfogadnom, hogy azért, mert valaki testileg is érdeklődik irántam, még ugyanúgy szeret.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Gerryék helyében továbbra is barátkoznék Maryvel; valószínűleg el sem kezdtem volna. Csak nem egészen világos számomra, miért nagyobb vétség a barátság eszméje ellen, ha valaki beleszeret a barátnője fiába, mint ha lelki szemetesládának és piaforrásnak használja, akihez a legváratlanabb időpontokban is hívás nélkül becsönget. Benneteket melyik zavarna jobban, és elgondolkodtatok-e már, hogy miért?
2014. január 2., csütörtök
Négy lábbal a földön
A filmből kiderül, hogy a miskolci állatmenhelynek kapcsolata van egy hasonló német egyesülettel. Évente több mint száz kutyát visznek ki Németországba, akik ott találnak befogadóra, köztük olyan fogyatékkal élő vagy speciális kezelést igénylő (pl. cukorbeteg) állatok, akiknek itthon évekig sikertelenül kerestek örökbefogadót.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
(A kép a film Facebook-oldaláról származik)
2013. december 31., kedd
Mario Vargas Llosa: A kelta álma
***SPOILER!***
Roger Casement, az ír függetlenség harcosa abban a hitben volt, hogy sikerült kicseleznie a britek utána küldött kémeit, amikor álnéven külföldre utazott támogatást szerezni. Pedig a kém ott volt, egészen közel hozzá: a saját hálószobájában. A norvég fiatalember, aki látszólag véletlenül került az útjába, és akivel élete első párkapcsolatát megélhette, rendszeresen jelentett róla. Persze lehet, hogy Casementet akkor is elvakította volna a szexi viking isten, ha olyan világban él, ahol szabadon szerethet férfiakat. A könyv üzenete azonban egyértelműen az, hogy az egész életen át tartó rejtőzködés és alkalmi numerákra korlátozott szexualitás után a párkapcsolat lehetősége olyan eufóriát okozott, hogy a kelta félretett minden óvatosságot.
Igaz, a történet idején Nagy-Britanniában még börtön járt a homoszexualitásért, Casement problémája azonban nemcsak ebből fakadt. Ezt jól mutatja, mennyire kiakadt, amikor naplói nyilvánosságra kerültek és a sajtó mocskos perverznek bélyegezte, pedig akkor ez már semmilyen veszélyt nem jelentett, minthogy felségárulásért már börtönben ült.
Sokáig érvényben voltak Magyarországon is olyan törvények, amelyek értelmében bizonyos pozíciókba – minisztériumi dolgozók, vezető katonatisztek stb. – nem vettek fel homoszexuálisokat azzal az érvvel, hogy zsarolhatók. A melegszervezetek azt hozták fel ez ellen, hogy egy önmagát vállaló meleg nem zsarolható, csak az, aki rejtőzködik. Ami persze jogos érv, ahogy az is, hogy egy hasonló tiltás esetén az ilyen karrierre vágyó melegek duplán zsarolhatóak lesznek, hiszen állásuk elvesztése a tét. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a jogegyenlőség automatikusan megoldja ezt a problémát, vagy az LMBTQ emberek bármely más problémáját. Amíg a közvéleménynek akár csak egy része is úgy gondolja, hogy a nem-hagyományos szexuális vagy nemi identitás alacsonyabbrendű, mindig lesznek olyan LMBTQ emberek, akik inkább a rejtőzködést választják, annak minden kockázatával.
Mindennek persze nem az az üzenete, hogy mégis nemzetbiztonsági kockázatot jelent melegeket alkalmazni felelős beosztásokban – főleg, mert más hivatalnokok meg más viselt dolgaik miatt válhatnak zsarolhatóvá. Ez inkább csak egy figyelmeztetés, hogy az LMBTQ emberek harcát nem elég a jog területén megvívni.
2013. december 16., hétfő
Jó reggelt, Babilónia!
***SPOILER!***
A filmbéli testvérpárt azzal a bölcs tanáccsal bocsátja útjára apjuk, hogy vigyázzanak, maradjanak mindig egyenlőek; amint az egyenlőség megtörik, nem maradnak többé együtt. A szófogadó fiúk jó darabig kínosan ügyelnek az egyenlőségre: ugyanaznap veszítik el a szüzességüket (de nem ugyanazzal a lánnyal), egyszerre tartják az esküvőt, sőt még a gyermekáldást is sikerül úgy megtervezni, hogy egy napra essen. Ám az élet közbeszól és egyenlőtlenséget teremt: az egyik fivér felesége belehal a szülésbe. Az özvegyen maradt fivér megrémül az így kialakult egyenlőtlenségtől és gyorsan elhúzza a csíkot; a testvérek csak haláluk óráján találkoznak ismét egymással.
Én azt az üzenetet olvasom ki a filmből (ami nem feltétlenül felel meg a Taviani fivérek szándékainak), hogy a probléma gyökere az „egyenlőség” szó értelmezésében rejlik. Egyenlőnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenben egyformán kell viselkedni. Ezt a kört a feministák régóta lefutották: a nemek egyenlősége nem akkor következik be, ha a nők is állva fognak pisilni, hanem ha úgy alakítják ki a vécéket például a közintézményekben, hogy nekik se kelljen többet várakozniuk a férfiaknál (hogy csak egy igen triviális példát említsek). Két testvér attól még egyenlő maradhat, mert az egyiknek van felesége, a másiknak nincs, kivéve, ha a különbség értékítéletté vagy olyan bánásmóddá alakul, amely az egyiküknek kedvez (pl. ha a nőtlennek pluszmunkákat kell végeznie).
Ironikus, hogy mindehhez a keretet éppen Griffith Türelmetlenség című filmjének forgatása adja. Ez volt az első hollywoodi produkció, aminek effektíve mondanivalója volt (cinikusan hozzátehetném, hogy talán az utolsó is; persze ez durva sarkítás, de az tény, hogy ilyen szinten szimbolikus és elvont filmet ma már kevés mainstream stúdió vállal be). Griffith üzenete pontosan az, hogy a kultúrák és értékrendek eltéréseit nyitottabban kéne kezelni, mint ahogy tesszük. Vito Russo egyik bölcs mondása jut eszembe, miszerint nem az a tolerancia, ha elfogadjuk a hozzánk hasonlókat, hiszen ez nem kunszt; a tolerancia a különbözőség elfogadásában rejlik. Hajlamosak vagyunk ezeket az elveket társadalmi csoportokra vonatkoztatni –Vito Russo például a fenti mondatát a konszolidált és kevésbé konszolidált melegekre értette – pedig magánembereket ugyanúgy tudunk lenézni vagy egyenlőtlen helyzetbe kényszeríteni. Csak éppen ez elég gáz.
A filmbéli testvérpárt azzal a bölcs tanáccsal bocsátja útjára apjuk, hogy vigyázzanak, maradjanak mindig egyenlőek; amint az egyenlőség megtörik, nem maradnak többé együtt. A szófogadó fiúk jó darabig kínosan ügyelnek az egyenlőségre: ugyanaznap veszítik el a szüzességüket (de nem ugyanazzal a lánnyal), egyszerre tartják az esküvőt, sőt még a gyermekáldást is sikerül úgy megtervezni, hogy egy napra essen. Ám az élet közbeszól és egyenlőtlenséget teremt: az egyik fivér felesége belehal a szülésbe. Az özvegyen maradt fivér megrémül az így kialakult egyenlőtlenségtől és gyorsan elhúzza a csíkot; a testvérek csak haláluk óráján találkoznak ismét egymással.
Én azt az üzenetet olvasom ki a filmből (ami nem feltétlenül felel meg a Taviani fivérek szándékainak), hogy a probléma gyökere az „egyenlőség” szó értelmezésében rejlik. Egyenlőnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenben egyformán kell viselkedni. Ezt a kört a feministák régóta lefutották: a nemek egyenlősége nem akkor következik be, ha a nők is állva fognak pisilni, hanem ha úgy alakítják ki a vécéket például a közintézményekben, hogy nekik se kelljen többet várakozniuk a férfiaknál (hogy csak egy igen triviális példát említsek). Két testvér attól még egyenlő maradhat, mert az egyiknek van felesége, a másiknak nincs, kivéve, ha a különbség értékítéletté vagy olyan bánásmóddá alakul, amely az egyiküknek kedvez (pl. ha a nőtlennek pluszmunkákat kell végeznie).
Ironikus, hogy mindehhez a keretet éppen Griffith Türelmetlenség című filmjének forgatása adja. Ez volt az első hollywoodi produkció, aminek effektíve mondanivalója volt (cinikusan hozzátehetném, hogy talán az utolsó is; persze ez durva sarkítás, de az tény, hogy ilyen szinten szimbolikus és elvont filmet ma már kevés mainstream stúdió vállal be). Griffith üzenete pontosan az, hogy a kultúrák és értékrendek eltéréseit nyitottabban kéne kezelni, mint ahogy tesszük. Vito Russo egyik bölcs mondása jut eszembe, miszerint nem az a tolerancia, ha elfogadjuk a hozzánk hasonlókat, hiszen ez nem kunszt; a tolerancia a különbözőség elfogadásában rejlik. Hajlamosak vagyunk ezeket az elveket társadalmi csoportokra vonatkoztatni –Vito Russo például a fenti mondatát a konszolidált és kevésbé konszolidált melegekre értette – pedig magánembereket ugyanúgy tudunk lenézni vagy egyenlőtlen helyzetbe kényszeríteni. Csak éppen ez elég gáz.
2013. december 9., hétfő
Wrecking Ball paródia
http://www.youtube.com/watch?v=aj7b08qAlGM
Én is megosztottam, ugyanazért, mint más feminista ismerőseim. Mert kifigurázza azt, milyen mesterkélt pózokban vonaglanak a nők a különböző videoklipekben, szexfilmeken stb., és mennyire szexualizálja a kultúránk a női testet. Ugyanez pasiban bizarr vagy vicces, éppúgy, mint az a - szintén facebookon keringő - fotósorozat, amiben pasimodellek beállnak ugyanolyan pózokba, mint modell csajok, vagy macskák utánozzák a modellpasik beállásait.
Viszont tanulságos, hogy volt olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem fogta a paródia humorát: számára a szexuális tárgyként kezelt férfitestben nincs semmi furcsa. Nem meglepő módon meleg férfi volt. Ugyanis elsősorban a meleg férfiakat szolgálja ki az az ipar, amely a férfiakat tárgyiasítja ugyanolyan mértékben, mint a mainstream szexipar és csatolmányai a nőket. Amitől persze még vannak nők a fogyasztói között, de a meleg férfiak az igazi fizetőképes kereslet. Meleg ismerősöm valószínűleg annyi ilyet látott már, hogy immunis lett rá, akárcsak a többség a női test szexualizálására.
A nők szexualizálása és tárgyiasítása volt annak idején a nemek közötti egyenlőtlenség egyik olyan eleme, ami ellen a feministák felemelték a szavukat. De hasonlóképpen jártak ezzel is, mint a nőkkel kapcsolatba hozott értékek elismerésével. Szerintük igazságtalan volt, hogy a "női" értékeket - gondoskodás, együttműködés, kompromisszumkészség - kevésbé értékeli a társadalom, mint a férfiakkal asszociált agressziót és versengést. Mára elértük, hogy egy nőt is értékelhetnek ugyanannyira, mint egy férfit - ha a "női" értékek helyett a "férfias" értékeket sajátítja el. Ugyanígy a tárgyiasítás szintjén is kezd beállni az egyenjogúság, csak éppen nem a női test tárgyiasítása szűnt meg, hanem a férfitesté kezdődött el. Egyszóval csökkenőben van a nemek közötti különbség, de feministaként valahogy mégsem vagyok boldog ettől.
Én is megosztottam, ugyanazért, mint más feminista ismerőseim. Mert kifigurázza azt, milyen mesterkélt pózokban vonaglanak a nők a különböző videoklipekben, szexfilmeken stb., és mennyire szexualizálja a kultúránk a női testet. Ugyanez pasiban bizarr vagy vicces, éppúgy, mint az a - szintén facebookon keringő - fotósorozat, amiben pasimodellek beállnak ugyanolyan pózokba, mint modell csajok, vagy macskák utánozzák a modellpasik beállásait.
Viszont tanulságos, hogy volt olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem fogta a paródia humorát: számára a szexuális tárgyként kezelt férfitestben nincs semmi furcsa. Nem meglepő módon meleg férfi volt. Ugyanis elsősorban a meleg férfiakat szolgálja ki az az ipar, amely a férfiakat tárgyiasítja ugyanolyan mértékben, mint a mainstream szexipar és csatolmányai a nőket. Amitől persze még vannak nők a fogyasztói között, de a meleg férfiak az igazi fizetőképes kereslet. Meleg ismerősöm valószínűleg annyi ilyet látott már, hogy immunis lett rá, akárcsak a többség a női test szexualizálására.
A nők szexualizálása és tárgyiasítása volt annak idején a nemek közötti egyenlőtlenség egyik olyan eleme, ami ellen a feministák felemelték a szavukat. De hasonlóképpen jártak ezzel is, mint a nőkkel kapcsolatba hozott értékek elismerésével. Szerintük igazságtalan volt, hogy a "női" értékeket - gondoskodás, együttműködés, kompromisszumkészség - kevésbé értékeli a társadalom, mint a férfiakkal asszociált agressziót és versengést. Mára elértük, hogy egy nőt is értékelhetnek ugyanannyira, mint egy férfit - ha a "női" értékek helyett a "férfias" értékeket sajátítja el. Ugyanígy a tárgyiasítás szintjén is kezd beállni az egyenjogúság, csak éppen nem a női test tárgyiasítása szűnt meg, hanem a férfitesté kezdődött el. Egyszóval csökkenőben van a nemek közötti különbség, de feministaként valahogy mégsem vagyok boldog ettől.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)