A filmből kiderül, hogy a miskolci állatmenhelynek kapcsolata van egy hasonló német egyesülettel. Évente több mint száz kutyát visznek ki Németországba, akik ott találnak befogadóra, köztük olyan fogyatékkal élő vagy speciális kezelést igénylő (pl. cukorbeteg) állatok, akiknek itthon évekig sikertelenül kerestek örökbefogadót.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
(A kép a film Facebook-oldaláról származik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése