Ininnawa: a sziget hívó szava

 

Mimi és édesanyja ápolónőként dolgoznak az indonéz szigetvilágban. Gyakran hónapokra elhagyják otthonukat, hogy távoli szigeteken ellássák az ott lakókat, akiknek egyedül ők nyújtanak egészségügyi ellátást. Az ilyen munkánál nincs vakáció vagy GYES. Nem sokkal harmadik gyereke megszületése után Mimi ismét útra készülődik. Persze meg kell beszélni, hogy mi legyen a babával, de Mimi rendőr férje készségesen felajánlja, hogy magával viszi az őrsre és vigyáz rá akár több hónapig, ahogy a két idősebb gyerekről is ő gondoskodik Mimi távollétében. A filmen látunk is jeleneteket, amikor főz nekik vagy házi feladatot ír velük. Végül Mimi magával viszi a kisbabát és csak a két nagyobbat hagyja otthon, de férje még így is nagyobb részt vállal a gyereknevelésből, mint a felmérések alapján a magyar apukák nagy része. Pedig Mimi fejkendős, hithű muszlim asszony.

Mára már az európaiak többsége (a magyaroknak, attól tartok, csak a kisebbsége) tudatában van annak, hogy az iszlámnak is épp annyiféle változata létezik, mint a kereszténységnek, és nem szabad ugyanazokat a sztereotípiákat ráhúzni mindenkire, aki muszlimnak mondja magát. A fejkendőt azonban továbbra is hajlamosak vagyunk egyfajta vallási konzervativizmussal azonosítani és a nők elnyomásának szimbólumát látni benne. Európában élnek ugyan olyan fejkendős nők, akik hevesen tiltakoznak ez ellen az általánosítás ellen (Bécsben voltam egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek fejkendős divattervező résztvevője elmondta: leginkább azért viseli a hidzsábot, hogy elkerülje a szexuális tárgyiasítást és zaklatást), de a muszlim országokban élő nőkről nem feltételezünk ilyen öntudatot. És erre itt van egy isten háta mögötti indonéz városban élő család, akik nem valamiféle európai divatot követő értelmiségiek, hanem hithű muszlimok, szándékosan muszlim nevet választanak gyereküknek, a fejkendős anya pedig imaszőnyeget vesz kislányának ajándékba. És mindemellett az apa kiveszi a részét a házimunkából és a gyereknevelésből, a dolgozó feleség pedig oktatást tart várandós nőknek a terhesség alatti szexről. Mindezt sose veszi észre az, aki csak a fejkendőig jut el - pedig az számtalan jelentéssel bírhat, és egyáltalán nem automatikusan egyenlő a nők elnyomásával.

A melegek, a janomamik és a láthatatlanság

 https://nepszava.hu/3215207_homofobia-gyermekvedelmi-torveny-fotosorozat-neprajzi-muzeum

A "gyermekvédelmi" pedofiltörvény burleszkbe illő következményein a Népszava is jókat poénkodik, a janomamikat és meleg aktivistákat bemutató tárlattal kapcsolatban megjegyezve például: "A természeti törzs tagjai szinte kivétel nélkül meztelenül tűnnek föl a kiállítás képein. Egy, a tárlatra érkező kisgyerekes család három perc után el is hagyta a terepet, miután a kicsik túl sok kérdést tettek föl szüleiknek bizonyos testrészekről." Mondjuk szerintem nem annyira vicces, inkább szomorú, és jól jelzi a magyar prüdériát (amire a mostani törvények persze még rásegítettek), hogy egy ilyen helyzetben a szülő kimenekül a kiállításról ahelyett, hogy szép nyugodtan elmagyarázná, hogy "igen, az a bácsi fütyije, neked is van olyan". (A mellékelt képen, amit a Britannicáról szedtem, ágyékkötős janomamik vannak, nehogy letiltsa a Facebook a bejegyzést, ha netán valaki meg akarná osztani.)

Bár abban egyértelműen igaza van a Népszavának, hogy egy meleg aktivistáról készült portré jóval kevésbé explicit, mint egy meztelen harcos képe, azt láthatóan nem érzékeli, miről van szó valójában. A gyerekek nemcsak meztelen vagy intim helyzetben levő melegeket nem láthatnak, hanem semmilyeneket. A jelenlegi magyar kormány célja a melegek eltörlése. Nagy elődjük, Hitler ezt annó haláltáborokkal igyekezett megoldani, de a mai Európában az ilyesmi ciki lenne meg amúgy is költséges, és amire nem jön uniós pénz, arra nem költünk (ld. egészségügy). Így megelégszenek azzal, hogy láthatatlanná tesznek minket, így hiába léteznek az országban melegek, a nagyközönség nem fog tudni róluk.

A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt. Rájöttek ugyanis, hogy a láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik fegyvere. Ha nincs szó rólam a tévében, rádióban, interneten, az olyan, mintha nem is léteznék. Nem látok szerepmodelleket, nem tudom, hogy kereshetnék magamhoz hasonló barátokat. Aki olvasta az Eltitkolt évek c. kötetet, annak visszaköszönhet a csaknem minden történetből sugárzó magány, a kétségbeesett keresés, hogy ezek a nők, akik senki más leszbikust nem ismertek saját magukon kívül, közösségre találjanak. A mai fiataloknak ezt már szerencsére nem kell átélniük; mikor egyszer egy Élő Könyvtárban meséltem a fiataloknak, hogyan próbáltam a 80-as években információhoz jutni a leszbikusságról, az egyik kislány közbevetette: "Ez olyan, mint egy történelemóra." És valahol ez volt az egész mozgalom célja: hogy már csak történelem legyen az az idő, amikor az LMBT+ emberek magányosan, minták és társak nélkül töltik a tizenéves korukat. És azok az emberek, akik először kiléptek a nyilvánosság elé és jogaikat követelték, történelmet írtak.

Amikor lekordonozzák egy kiállítás azon részét, ami emléket állít ezeknek a korai aktivistáknak, ezt a történelmet és egyben a közösségünket teszik láthatatlanná. Minden korábbinál fontosabb, hogy most megmutassuk magunkat, hogy soha többé ne kényszerítsenek vissza a láthatatlanságba.

Anna Frank a világban

 

Ezt a vándorkiállítást az amszterdami Anna Frank Ház rendezte még 1994-ben, és budapesti kiadása egyben első önkénteskedésem színhelye volt: önkéntes tárlatvezető voltam, aki az odalátogató iskolás csoportoknak (és ha nem voltak, olykor egyéni látogatóknak is) magyaráztam nemcsak Anna Frank életéről, hanem általában a holokausztról, annak kontextusáról és arról, hogyan jöhetett létre. A döbbenetes élményem az volt, hogy a kiállításra érkező gimnazista osztályok egy része még sohasem hallott a holokausztról: még nyolcadikban tanultak valamit Hitlerről meg a második világháborúról, de ennek kapcsán meg sem említődött az antiszemitizmus vagy a haláltáborok, a tizenkettedikes anyagban pedig még nem tartottak az 1930-as éveknél (és lehet, hogy soha el se jutottak addig, hiszen a gimnázium utolsó félévében már az érettségire való készülés foglalta le őket). Tehát ott álltak velem szemben 17-18 éves, csaknem felnőtt emberek, akik tőlem hallottak először arról, hogy származásuk, szexuális irányultságuk, nézeteik vagy fogyatékosságuk miatt milliókat pusztítottak el. Ledorongolta őket az információ. Voltak, akik leültek a földre és sírtak. Az egyik képnél, amin épp tömegsírba készültek lőni valakiket, az egyik lány halálra vált arccal állt meg. "Radnóti!" - suttogta, és látszott: ekkor értette meg, ami mintegy széljegyzetként elhangzott az irodalomórán, és egyben jutott el hozzá, hogy ezek az áldozatok mind emberek voltak, saját személyiséggel, értékekkel, érzelmekkel. Volt, hogy én is sírva mentem haza este a kiállításról, mert megszakadt a szívem ezekért a nálam csak pár évvel fiatalabb gyerekekért, akiket én szembesítettem a világ kegyetlenségével.

A World Press Photo körüli botrány kapcsán hallani olyan hangokat: nem is baj, ha a gyerekek nem látják ezt a kiállítást, hiszen annyi kegyetlenség van a képeken. Ez a megközelítés kevésbé homofób ugyan, mint Dúró Dóráé, de ugyanabból indul ki: hogy 18 éves koráig mindenki nevelkedjen buborékban, ne szembesüljön az élet valóságával (akár szexuális irányultság, akár mondjuk háború vagy betegség témájában), aztán majd ha betölti a 18-at, jól szembesül vele, hogy nem az a rózsaszín Barbie-világ veszi körül, amit elképzelt. Az Anna Frank-kiállításos tapasztalataim alapján is ellenzem ezt a megközelítést. Nyilván nem azt mondom, hogy háromévesekkel horrorfilmet nézzünk, de a világ valóságát ne titkoljuk el a gyerekek elől 18 éves korukig. Életkortól függően igenis magyarázhatunk nekik arról, hogy létezik háború, fogyatékosság, mélyszegénység, vagy éppen LMBT+ emberek. A World Press Photo, ahol minden képhez részletes magyarázat is tartozik, teljesen alkalmas egy ilyen feladatra. Akik kíméletből nem akarják a gyerekeket beengedni a World Press Photora, ugyanazt mondják, mint a kormány, csak éppen nem sorolják a melegséget a gyerekektől eltitkolandó témák közé.

Téves irány, hogy a gyerekeket azzal védjük meg, ha információkat eltitkolunk előlük (ami egyébként szembemegy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével is, miszerint a gyerekeknek joga van az információhoz). Azzal védjük meg őket, ha megfelelő színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást biztosítunk nekik, illetve figyelünk arra, hogy ne nélkülözzenek és otthonukban, az iskolában vagy az intézetben ne érje őket bántalmazás. Ezek ugyanis valóban ártanak nekik, szemben azzal, ha emberi szenvedésről vagy épp LMBT+ idősekről látnak képeket.

Jouvencelles

 

Ez a quebeci doku azt mutatja be, hogy élnek a mai tizenéves lányok - részben közösségi oldalak videóin keresztül, részben pedig három lánycsapatot követve. Ez jó kombinációnak bizonyul, ugyanis a netes tartalmakról leginkább a magány, az üresség és az önbizalomhiány sugárzik - nyilván ezek a lányok azért lógnak az élő videós oldalakon egész nap, mert nincsenek valódi barátaik. (Mielőtt valaki emiatt is az internet korát okolná: ilyen gyerekek régen is voltak, csak akkor egyedül ültek a szobájukban vagy kószáltak a mezőn, és még annyit sem kommunikáltak másokkal, mint amennyit ezeken a videókon keresztül lehet.) Sokkal érdekesebb, hogy a három lánycsapat közül kettő szintén meglehetősen fixálódott a közösségi oldalakra: az egyik hármast kizárólag aközben látjuk, amikor szórakozásból felnőtt férfiakkal csetelnek egy kissé pornográf jellegű oldalon, a másik központi egyénisége pedig egy amúgy rendkívül tudatos lány, aki az Instagramot használja az önkifejezés fő eszközéül. Ezt a csapatot mondjuk legalább nemcsak a net köti össze, azonban a harmadik csapat az, akik leginkább azt csinálják, amit ettől a korosztálytól várnánk: bicikliznek, fára másznak, levágják egymás haját. És nem tudom, véletlen-e, de ez a csapat leszbikusokból és egy abroszexuális (fluid szexualitású) aromantikus barátnőjükből áll.

Nemrég egy ismerősöm feltette a kérdést a Facebook-oldalán: hogyan lehet 40 fölött barátkozni? A válaszok egy részéből kiderül, hogy 40 alatt sem feltétlenül könnyű. Nagyon sok barátság (még a sorozatokban is!) olyanok között alakul ki, akik egy iskolai osztályba járnak vagy egy helyen dolgoznak, viszont a Covid alatt ezek a lehetőségek is lecsökkentek. Vannak, akik sokat járnak társaságba, de egyszerűen nem tudják, hogyan kell szorosabbra fűzni a kapcsolatot valakivel. Az, hogy egyre többen járnak különböző önismereti csoportokba, pont hogy nem javít a dolgon; az ilyen csoportokban ugyanis mesterséges közegben rögtön nagyon mélyen megnyílnak egymásnak az emberek, és van, akinek ezután nem lesz türelme vagy energiája megtenni azokat a köröket, amelyek normál körülmények között egy barátság ilyen szintű elmélyüléséhez szükségesek. Ismerek jónéhány embert, akinek egyedüli barátai az egykori önismereti csoportbeli társai közül kerülnek ki, ahogy olyanokat is, akik megszokták, hogy a terapeuta, pap vagy más segítő egyoldalú meghallgatást és támogatást nyújt, ezért magasabbra értékelik az ilyen kapcsolatokat annál, mint amikor néha nekik kéne odafigyelniük a másikra. Ezek azok az emberek, akik esténként végigtelefonálják az összes lelkisegély-szolgálatot és panaszkodnak arról, milyen magányosak.

Bár az én fiatalkorom óta az internet világa sok mindent megváltoztatott, úgy látom, az LMBT+ embereknek valamivel könnyebb a barátságokat kialakítani és fenntartani. Egyrészt a kisebbségben levés összeköt; még nagyon különböző hátterű LMBT+ embereknél is automatikusan kínálkozik témaként a coming out vagy az ismerkedés. A kifejezetten LMBT+ közösségi programoknál már előre számíthatunk rá, hogy valamilyen mértékben hasonló gondolkozású emberek lesznek ott, míg a heteró fiataloknak általánosan meghirdetett kiránduló- vagy beszélgetőklubokban gyakran vagy nincs téma, vagy fennáll a veszély, hogy a másik véresszájú náci vagy szexuális ragadozó. Plusz érzelmileg is automatikusan közösséget érzünk valakivel, aki szintén nemi vagy szexuális kisebbségbe tartozik, nyitottabbak vagyunk feléje. Nem véletlen, hogy vannak heterók is, akik lelkes tagjaivá válnak az ilyen csoportoknak - itt találják meg azt a közösséget, amit máshol hiába keresnek.

A különböző kutatások ráadásul azt mutatják, hogy az LMBT+ emberek életét végigkíséri a barátságok fontossága, szemben a heterókkal, akik közül sokaknak a gyerekek megszületése után nincs idejük a barátaikra. Korábban már írtam arról, hogy a szülőkkel szemben egyre magasabbak az elvárások, miközben a nukleáris családot egyre inkább egyedül hagyja mind a rokonság, mind az állam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), így érthető, hogy nem nagyon van idejük még barátokkal is találkozni (ez valamennyire a szivárványcsaládokat is érinti, ők viszont egy szempontból már szembe mennek az elvárásokkal, így talán könnyebb a többi elvárást is ignorálniuk). Emellett továbbra is él az a társadalmi elvárás, hogy a család az első, a barátok másodlagosak; amikor anyám pár havonta egyszer elment egy barátnőjével kávézni, a nagyanyám mindig beszólt, hogy egy férjes asszonynak és anyának a családjával kell töltenie a szabadidejét (akkor is, mikor mi már egyetemisták voltunk és nagyon nem a családdal töltöttük a szabadidőnket). Az LMBT+ közösségben viszont nincs ilyesmi, sőt a barátságot nagyon fontos értéknek tekintik; a barátok gyakran egyfajta választott családként jelennek meg, akiktől több támogatást kap az ember, mint a szexuális irányultságát vagy nemi identitását elutasító, esetleg nem is tudó vér szerinti családjától (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/07/felhoszakadas.html). Persze sok fiatalnak nem könnyű bekerülnie egy LMBT+ közösségbe, de ha már sikerült, akkor ott könnyebben talál igaz barátokra.

Ezzel persze nem oldottuk meg azoknak a problémáját, akik ciszheterók, vagy esetleg nem azok, de valamilyen okból nem szeretnének LMBT+ közegekbe járni.  Azonban az, ami az LMBT+ közösségeket összetartja, reprodukálható más közegekben is. Egy feminista egyesület, egy állatmentő csoport, egy politikai mozgalom, de akár egy focicsapat is megadhatja azt a fajta összetartozás-élményt, amely alapul szolgálhat a barátságoknak, és amely sokaknak fájón hiányzik, amikor elvégzik a középiskolát vagy a főiskolát, és többé nem automatikus, hogy az osztály- vagy csoporttársaikkal fognak együtt lógni és megbeszélni dolgokat (esetleg már korábban is, ha osztály- vagy csoporttársaik nagyon másképp gondolkodnak). Nem véletlen, hogy sok fiatal csatlakozik bandákhoz vagy szektákhoz, mert ott legalább közösségre talál. Pedig ha bátorítanánk a nem káros közösségeket és megtanítanánk a fiataloknak, milyen varázslatos dolog fokozatosan közel kerülni valakihez, az igen hatékony lenne az elmagányosodás és a pszichés problémák ellen.

Donde acaba la memoria

 

***SPOILER***

Adva van egy Ian nevű spanyol szakos ír egyetemista, aki valamikor a 60-as években megtudja, hogy a bátyja meleg. Az akkori konzervatív, überkatolikus ír rendszerben elég szar dolog melegnek lenni - akárcsak a francói Spanyolországban. Épp emiatt kezdi el Iant érdekelni Federico García Lorca sorsa, és 1971-ben jelenik meg a költő életéről írott első könyve, amelyben nyíltan kimondja, hogy Lorcát a fasiszta állam végeztette ki. Ezzel persze Ian nem lesz népszerű Spanyolországban, könyve tiltólistára kerül és neki magának is vigyáznia kell, nehogy spanyol segítőit bajba keverje. Viszont a spanyolok tömegével csempészik és csempésztetik az országba a rendszert leleplező Lorca-életrajzot, amely csak azért születhetett meg, mert egy külföldi írta, idegen nyelven, egy olyan országban, ahol nem korlátozták az önkifejezést.

Amikor elmentem Magyarországról, többször kifejeztem abbéli véleményemet, hogy bizonyos szempontból könnyebb az aktivizmust az országon kívülről folytatni, mint belülről. Nem feltétlenül azért, mintha olyan szintű veszély leselkedne rám és társaimra, mint Lorcára, noha nem biztos, hogy Magyarországon senki nem veszítette életét ellenzékisége miatt. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy diktatúra pszichésen is kifárasztja az embert. Olyan barátaim, akik régen minden tüntetésen ott voltak, már egyetlen megmozdulástól is kifáradnak; olyanok, akik régen hatalmas energiával dolgoztak emberi jogi programokban, már csak félgőzzel csinálják vagy úgy sem. Az elnyomás leszívja az energiájukat, és a különböző lejárató kampányok hatására többen kétszer is meggondolják, mielőtt leírnának valamit. Nem véletlen, hogy néhányan az olyan internetes közszereplők közül, akik arccal-névvel nyíltan kritizálják az Orbán-rendszert (Ágoston László, Perintfalvi Rita, Steiner Kristóf és mások) részben vagy teljesen külföldön élnek. Ahogyan a segítő foglalkozásúaknak kell egy támogató közeg (család, team, szupervízió), hogy képesek legyenek másoknak adni, úgy az aktivisták is többet tudnak tenni, ha demokratikus, pozitív hangulatú légkör veszi körül őket.

Ian ma Madridban él, Lorcával kapcsolatos hatalmas szakirodalom-gyűjteményét a spanyolországi Lorca-kutató intézetben tárolja a nyilvánosság számára is hozzáférhető módon; fontosnak tartja, hogy az emberek minél többet tudjanak a fasiszta múltról, hiszen csak így kerülhető el, hogy megismétlődjön. Természetesen nem számít többé persona non gratának, hiszen Spanyolország és Írország egyaránt demokratikusan működő államok, ahol az egyház szerepe jelentősen csökkent, az LMBT+ emberek pedig a heterókkal azonos jogokat és elfogadó környezetet élvezhetnek. Ahogy a film végén a stáblista pörgött a vásznon, azon gondolkoztam: vajon mikor jön el az idő, amikor az Orbán-rendszer már csak a történelem része lesz, amiről a fiatalok csak archívumokból, életrajzokból és dokumentumfilmekből értesülhetnek?

Emberszag

 

A színdarab utolsó pár mondatában Szép Ernő (mármint az őt játszó Gyabronka József, de a wikipedia képen az eredeti van) önmagát vádolja; úgy érzi, talán mondhatott, tehetett volna valamit, amivel megakadályozhatta volna a náci népirtást. Mondja ezt az az ember, aki maga is viselte a sárga csillagot, munkaszolgálatos volt, és író volta ellenére zsidósága miatt valószínűleg jóval kisebb volt a befolyása és a mozgástere, mint - ahogy ő fogalmaz - "szerencsésebb felekezethez tartozó" kortársainak.

Iványi Gábor alapítványát és az ahhoz tartozó iskolákat annyira kivéreztette a kormány, hogy szó szerint a túlélésért küzdenek. Október 6-án ezért jótékonysági gyűjtést rendeznek egyik iskolájuk fennmaradásáért (ideteszem a linket, hátha valaki ezen a bejegyzésen keresztül értesül róla: https://www.facebook.com/events/590907913062829/?ref=newsfeed). Egy barátom, aki Iványiék egyik iskolájában tanít, ezzel a kommentárral osztotta meg Facebookján ezt az eseményt: "Mint a koldus a templomajtóban... megalázó és kiszolgáltatott." Ő szégyelli magát, amiért kérnie kell, ahogyan Szép Ernő szégyellte magát, amiért "hagyta összetörni a világot." Pedig abban is hasonlítanak, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket segítő tanítóknak és más jó szándékú embereknek jóval kisebb ráhatása van a politikai döntésekre, mint azoknak, akik a parlamentben ülnek. Nincs miért szégyellniük magukat, hiszen sokkal többet tesznek a világ jobbá tételéért, mint egy csomó jómódú és befolyásos ember, akik csak a saját hasznukat keresik és nem törődnek azzal, hogy az ország szép lassan összeomlik körülöttük.

Vannak helyzetek, amikor csak a koldusnak nem kell szégyenkeznie.

A Halál Ereklyéi kontra A varázslók háborúja

 

Egy Juhász Roland nevű srác írt egy fanfic regényt Harry Potter és a varázslók háborúja címmel alternatív hetedik részként, mielőtt a Halál Ereklyéi megjelent volna (de vélhetően akkor, amikor már Rowling elhintett pár dolgot a tartalomból, mert vannak látványos egyezések, mint Muriel néni vagy Ampók kiemelt szerepe, Harry látogatása szülei sírjánál stb.) Be kell vallanom, nekem ez a változat szimpatikusabb Rowlingénál. Igaz, kevesebb benne a filozófiai tartalom, viszont sokkal kevésbé sötét, mint a "hivatalos" hetedik könyv, jóval többet látjuk Mordont (jó, ez mondjuk nem nehéz, de azért idetettem róla egy képet a doblajewikiről), Tonksot és Lupint, és jóval több az olyan szórakoztató Főnix Rendje-beszélgetés, amelyek az ötödik könyvből a kedvenc részeim. Ugyanis (ez relatíve az elején történik, tehát talán nem spoiler) Dumbledore kérésével szembemenve Harry ebben a változatban elárulja küldetését a Főnix Rendje néhány belső tagjának, és azok segítenek is neki.

Rowling hetedik könyve klasszikus népmesei felépítés: 1-2-3 hős bolyong a pusztában egy küldetésen, amelyet végül önerőből megoldanak. Csakhogy mivel a korábbi könyvek hagyományai alapján el kellett húzni a történetet egy teljes tanév időtartamára, az olvasó és Ron is szembesül azzal, hogy ez milyen halál unalmas. Néha van egy-egy látványos akció (nem spoilerezek), de köztük csak hónapokon át kempingeznek Anglia különböző vidékein és eredménytelenül törik a fejüket arról, hol és mit kéne keresniük. Mindeközben Voldemort átvette a hatalmat, de nem sokat tudunk meg arról, hogy a jó oldalon álló varázslók mit csinálnak; az kiderül, hogy Luna és Neville valamennyire próbálnak ellenállni az iskolán belül, de ezen felül nagyjából csak a Potterfigyelő nevű ellenzéki rádióműsor jelenik meg Voldemort ellenzékeként, amely lelkesítő és vicces, de semmi több. Vagyis ténylegesen egy maroknyi épphogy nagykorú fiatal győzi le a Gonoszt (ez nem spoiler, ugye?), a többiek meg csak lelkesen tapsolnak hozzá. Ugyanaz a "majd a fiatalok/hősök megmentik a világot" attitűd, amit itt kritizáltam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/09/greta-thunberg-hogy-mertek-mindannyian.html

Ezzel szemben Juhász Roland könyvében valódi háború zajlik. A varázslótársadalom nem várja el Harrytől, hogy mindent egymaga megoldjon, hanem aktívan tesz is Voldemort megdöntéséért. Míg az előző a népmesei, az utóbbi a realisztikusabb változat, hiszen egyrészt kiegyenlítettebbek a viszonyok, másrészt ez a megközelítés felismeri, hogy nemcsak Voldemort az ellenség, hanem az összes halálfaló, tehát hiába Harry feladata Voldit kinyírni, a Rend tagjai és támogatóik azzal is segítik a végkifejletet, ha Voldemort csatlósait kiiktatják. És a fiatalság ereje sincs fétisizálva, hanem a tapasztaltabb varázslók igyekeznek most már célzottan, az oktatási rendszeren kívül átadni a főszereplő hármasnak azt a tudást, amire szükségük lehet.

Mondhatnánk tehát, hogy míg Rowling egy mesei megoldást dolgozott ki egy sötét diktatúra megdöntésére, addig Juhász Rolandé egy realisztikusat. Az egyetlen probléma, hogy a mai magyar ellenzék és támogatóik A Halál Ereklyéi kereteiben gondolkoznak. Van 1-2 kiválasztott hős (személytől vagy csoporttól függően Márki-Zay, Hadházy vagy mittudomén), rajtuk kívül pedig az aktivitás kimerül olyan médiatermékekben, mint Pottyondi Edina csatornája vagy a Partizán, amelyek rendszerkritikusak ugyan, de azért kellően viccesek, nyilván ezzel kívánva bevonzani a nézőket, viszont pont ezáltal nem is veszik őket komolyan. Arra jók, mint a Potterfigyelő, hogy a rendszerkritikus emberek ne érezzék egyedül magukat. Ami fontos, de nem elegendő. Azoknak, akik le akarják váltani Voldemortot/Orbán Viktort, nem elég hősökre várva és podcastokat hallgatva otthon ülni, hanem személyesen is részt kellene venniük a kormányellenes akciókban, mint most a tanártüntetések. Van egy rossz hírem, kedves magyarok: a való életben nincs prófécia, nincs kiválasztott, nem egy 18 éves és pár barátja fogja megdönteni a rendszert. Nektek is tenni kéne valamit, nemcsak Harry Potter eljövetelét várni.