Adva van egy Ian nevű spanyol szakos ír egyetemista, aki valamikor a 60-as években megtudja, hogy a bátyja meleg. Az akkori konzervatív, überkatolikus ír rendszerben elég szar dolog melegnek lenni - akárcsak a francói Spanyolországban. Épp emiatt kezdi el Iant érdekelni Federico García Lorca sorsa, és 1971-ben jelenik meg a költő életéről írott első könyve, amelyben nyíltan kimondja, hogy Lorcát a fasiszta állam végeztette ki. Ezzel persze Ian nem lesz népszerű Spanyolországban, könyve tiltólistára kerül és neki magának is vigyáznia kell, nehogy spanyol segítőit bajba keverje. Viszont a spanyolok tömegével csempészik és csempésztetik az országba a rendszert leleplező Lorca-életrajzot, amely csak azért születhetett meg, mert egy külföldi írta, idegen nyelven, egy olyan országban, ahol nem korlátozták az önkifejezést.
Amikor elmentem Magyarországról, többször kifejeztem abbéli véleményemet, hogy bizonyos szempontból könnyebb az aktivizmust az országon kívülről folytatni, mint belülről. Nem feltétlenül azért, mintha olyan szintű veszély leselkedne rám és társaimra, mint Lorcára, noha nem biztos, hogy Magyarországon senki nem veszítette életét ellenzékisége miatt. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy diktatúra pszichésen is kifárasztja az embert. Olyan barátaim, akik régen minden tüntetésen ott voltak, már egyetlen megmozdulástól is kifáradnak; olyanok, akik régen hatalmas energiával dolgoztak emberi jogi programokban, már csak félgőzzel csinálják vagy úgy sem. Az elnyomás leszívja az energiájukat, és a különböző lejárató kampányok hatására többen kétszer is meggondolják, mielőtt leírnának valamit. Nem véletlen, hogy néhányan az olyan internetes közszereplők közül, akik arccal-névvel nyíltan kritizálják az Orbán-rendszert (Ágoston László, Perintfalvi Rita, Steiner Kristóf és mások) részben vagy teljesen külföldön élnek. Ahogyan a segítő foglalkozásúaknak kell egy támogató közeg (család, team, szupervízió), hogy képesek legyenek másoknak adni, úgy az aktivisták is többet tudnak tenni, ha demokratikus, pozitív hangulatú légkör veszi körül őket.
Ian ma Madridban él, Lorcával kapcsolatos hatalmas szakirodalom-gyűjteményét a spanyolországi Lorca-kutató intézetben tárolja a nyilvánosság számára is hozzáférhető módon; fontosnak tartja, hogy az emberek minél többet tudjanak a fasiszta múltról, hiszen csak így kerülhető el, hogy megismétlődjön. Természetesen nem számít többé persona non gratának, hiszen Spanyolország és Írország egyaránt demokratikusan működő államok, ahol az egyház szerepe jelentősen csökkent, az LMBT+ emberek pedig a heterókkal azonos jogokat és elfogadó környezetet élvezhetnek. Ahogy a film végén a stáblista pörgött a vásznon, azon gondolkoztam: vajon mikor jön el az idő, amikor az Orbán-rendszer már csak a történelem része lesz, amiről a fiatalok csak archívumokból, életrajzokból és dokumentumfilmekből értesülhetnek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése