Isaura, a rabszolgalány

Igen régen láttam már a sorozatot, de a lényeg még rémlik: hogy tudniillik Isaura rabszolgának született ugyan, viszont fehér bőrű (már nem emlékszem, hogy hozták ezt össze). Ennek hatására viszont különböző előnyöket élvez fekete bőrű rabszolgatársaival szemben: csipkés ruhákban jár, zongorázik (ez mondjuk csak neki előny, a nézőknek nem...) és még egy elegáns fehér fiatalember szívét is elnyeri (aki amúgy rabszolgaság-ellenes, mégis kétlem, hogy beleszeretne Isaurába, ha mondjuk a disznóól takarítása közben látná meg). Tehát hiába a rabszolgaság objektív társadalmi kategóriája, Isaura életútját alapvetően a bőrszíne határozza meg (ezért is ironikus a sorozat magyar címe, a "Rabszolgasors", hiszen Isaura sorsa enyhén szólva nem tipikus rabszolgasors).

A rabszolgához hasonlóan a bevándorló is egy objektív társadalmi kategória, de ugyanúgy különbözőképpen vonatkozik különböző bőrszínű emberekre. A kék plakátos gyűlöletkampány kifejezetten a Közel-Keletről érkező bevándorlókat emlegeti (egy-két plakáton konkrét országmegjelöléssel), és a postaládámban ma talált kis gyűlöletbrosúra képein is arabnak tűnő férfiak és fejkendős nők sorakoznak. Amikor még a kampány kezdetén valaki megkérdezte Orbán Viktort, hogy mi a helyzet a Londonban élő kétmillió magyarral, az volt a válasz, hogy az Unión belüli migráció "az más". Mondjuk a britek a jelek szerint nem így gondolták, hiszen ez volt a Brexit egyik kiváltó oka, de Viktor válasza szépen mutatja a hierarchiát bevándorló és bevándorló között. Akiket nem akarunk, azok az Európán kívülről jövő bevándorlók - más szóval, a színesbőrűek. Amit persze manapság már nem PC mondani, ezért használnak olyan kategóriát, amely ellen tiltakozni látszólag nem gyűlöletbeszéd. Ugyanakkor a "migráns" és "bevándorló" szavak köznapi használata szépen mutatja, hogy az átlagembernek lejön a szándék. Az olimpia megnyitó ünnepségének közvetítésében a riporter "bevándorlók" szóval illette a fellépő indiánokat (hát tény, egykor ők is bevándoroltak, de kicsivel a fehérek előtt...), cigány ismerősöm pedig elmondta, hogy őket is sűrűn migránsozzák, így arra jutott: "mi vagyunk a legrégebbi bevándorlók:)".

A kormány migránsellenes kampánya tehát egyszerűen burkoltan kifejezett rasszizmus. Lehet, hogy ez mindenki számára világos, de kevesen mondják ki, úgyhogy most itt megteszem.

A rabbi macskája

***SPOILER!***

Az algíri rabbi szuperokos, emberi nyelven beszélő macskájával és barátaival elindul, hogy megkeresse az Új Jeruzsálemet, ahol minden ember (és állat) békében és harmóniában él együtt. Átszelik egész Afrikát, de az Új Jeruzsálemnek csak az ellentétét látják: vallási konfliktusokat, rasszizmust, elutasítást, az állatok megvetését – még abban a városban is, amelyet elég egyértelműen beazonosítanak az általuk keresett helyként. Sőt, éppen ők azok, akik példát mutatnak másoknak: a köztük uralkodó vallási tolerancia legalább néhány nomád törzsfőt elgondolkoztat, a fekete pincérnő pedig az ő felháborodásuk nyomán ébred rá arra, hogy a rasszizmus nem magától értetődő és nem kell azt eltűrnie.

A mai Magyarország nemcsak (időnként) hőmérsékletében emlékeztet a filmbéli Afrikára. Itt is vannak apró kis közösségek (valósak és virtuálisak), amelyekben az egymás iránti elfogadás nemcsak szlogen, hanem valóban megélt gyakorlat. Ezek a közösségek nyitottak az eltérő háttérre és véleményekre, és internetes megosztásaikkal azt remélik, üzenetük eljut kívülállókhoz is. Néha így is van, de sokkal többször fordul elő az ellenkezője: a társadalmi befogadást üzenő posztjaikat támadják vagy széttrollkodják, és ami még rosszabb, néha az ő köreikbe is leszivárog a társadalmi szinten jellemző intolerancia (akárcsak a filmben, amikor a macska és a szamár heves vallási vitát folytatnak). Tagjaik közül sokan a magyar közhangulatban csalódva külföldön remélik megtalálni a valódi befogadó társadalmat – pedig pont ezek a kis közösségek a demokrácia valódi közegei. Az új Jeruzsálem, amit a film szereplői keresnek, nem egy fizikai település, hanem egy mentalitás, amit épp ők testesítenek meg. És ha kellően sokat utazgatnak Afrikában, ez a szokatlan kis csapat – a rabbi és muszlim legjobb barátja, a menekült orosz festő és afrikai menyasszonya, meg a macska és a szamár – mások körében is elterjesztheti a nyitottság és befogadás eszméit.

Errefelé nem látta őket valaki?

Rebecca Reilly-Cooper: A társadalmi nem nem egy spektrum - de biztos ez?

http://reflektor.hu/velemeny/rebecca-reilly-cooper-a-tarsadalmi-nem-nem-egy-spektrum

Többen panaszkodtak, hogy nem értik a cikket, ezért röviden összefoglalom. Adva vannak a bináris társadalmi nemi szerepek, férfi és nő. Igazából senki sem passzol 100%-osan bele a számára előírt szerepbe, ezért valójában mindenki nem-bináris. Azok viszont, akik nem-binárisnak vallják magukat, ártanak a feminizmus ügyének, mert azt sugallják, hogy mindenki más bináris, és ezzel bebetonozzák a nemi kategóriákat.

Ha most valaki végképp összezavarodott, hogy a szerző szerint a gender most bináris vagy sem, az azért van, mert Rebecca nem tesz különbséget a kívülről ránk erőszakolt nemi szerepek és a belülről jövő nemi identitás között. Nem-binárisnak lenni mostani társadalmunkban nyilván csak az utóbbiban lehet. A kívülről ránk erőszakolt nemekből valóban kettő van, és a feminizmusnak pont az a célja, hogy ezt lerombolja. Hogy ez hogyan fog megtörténni, arra Rebecca nem ad ötleteket. Én a magam részéről kevéssé tartom elképzelhetőnek, hogy egy nap varázsütésre (vagy egy feminista forradalom hatására) egyik pillanatról a másikra eltűnnek a nemek. Úgy gondolom, ez inkább egy folyamat lesz, és ebben a folyamatban a tudatosságnak nagyon fontos a szerepe. Amíg valaki nem tudja elképzelni sem, hogy lehet élni a férfi/nő kategóriákon kívül, nem fog erőfeszítéseket tenni azok lebontására. Ha viszont megismer valakit, aki legalább identitásában, de esetleg mindennapi gyakorlatában is túllépett ezeken, elképzelhető, hogy elkezd gondolkodni a saját nemi identitásán. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom: amikor a queer megközelítésről beszélek embereknek (persze kevésbé érthetetlenül, mint Judith Butler, de ez mondjuk nem nehéz), gyakran életükben először belegondolnak a nemeken és szexuális orientációkon való túllépés lehetőségébe, és voltak, akik több ilyen beszélgetés után közölték velem, hogy most már ők is queernek vallják magukat. Ilyen értelemben a genderqueerek nem a kerékkötői, hanem pont a katalizátorai lehetnek annak a folyamatnak, ami Rebecca számára is kívánatos cél.

Rebecca valamiért úgy gondolja, a genderqueereknek muszáj valamivel szemben meghatározni magukat, és ezért azt szeretnék, ha mindenki más bináris lenne. Nem tudom, kitől hallotta ezt az elképzelést, de biztos nem genderqueer volt az illető. Nem-binárisnak lenni magányos dolog, Magyarországon különösen, de a nyugati társadalmakban általában is. Én személy szerint nagyon örülök, ha hozzám hasonló emberrel találkozom (és akkor azok a nem-binárisok, akik nálam elszigeteltebben élnek, még jobban örülhetnek). Igenis nagyon szívesen élnék egy olyan világban, ahol senki sem sorolja magát nemekbe és a „nem-bináris” szó elveszti a jelentését, ahogyan a „szabad ember/rabszolga” (illetve a valamennyire köztes állapotnak tekinthető „felszabadított rabszolga”) kategóriákkal sem határozzuk meg magunkat az újkori rabszolgaság megszűnése óta, akármennyire fontosak is voltak mondjuk Latin-Amerikában a XIX. század első felében. Nem valami ellenében vagyunk queerek vagy genderqueerek, hanem valamin (egy korlátozó rendszeren) kívül, és – legalábbis az aktivisták közülünk – szeretnénk másoknak is segíteni kilépni ebből a rendszerből.

Persze értem én, hogy a radikális feminizmusnak szüksége van egy új ellenségre. A hetvenes évek elején minden olyan egyszerű volt: a nők a jók, a férfiak a rosszak. Viszont hamar kiviláglott, hogy sok nő nagyon is ellene van a feminizmusnak, míg viszont a feminista férfiak sorai egyre szaporodnak (na jó, itt nem annyira, de Izlandon például hegyi folyókat lehet velük rekeszteni). Kellettek tehát új csoportok, akiket csoportszinten lehet támadni. A transzszexuálisok az egyik ilyen (erről ld. A dán lány c. bejegyzésemet), de a genderqueerek még alkalmasabbak. Egyrészt kevesen vagyunk és szervezettség tekintetében sem állunk túl jól, tehát könnyebb ellenünk akciózni. Ráadásul az átlagembernek nagyon kevés ismerete van a genderqueerekről, vagyis könnyebben elhiszi a rólunk terjesztett elferdített információt is (pl. amit az előző bekezdésben kifejtettem). Extra bónuszként pedig a radikális feministák szövetségeseket nyerhetnek, hiszen a konzervatívoknak sincs ínyére, ha valaki nem hajlandó a hagyományos nemekbe besorolni magát. Mindkét oldal számára mi vagyunk az ideális bűnbak.

Lesz még ellenünk népszavazás, meglátjátok.

A dán lány

Lili Elbe valószínűleg világbajnokságot nyerhetne mint az a személy, akinek életében és azt követően a legtöbb fajta nemi identitást tulajdonították. Napjainkban legtöbbször transzszexuálisnak tekintik, olykor az első transzszexuálisnak azzal a címszóval, hogy a nemi helyreállító műtétek kora előtt ez a címke értelmetlen (jó kérdés, akkor hova sorolhatók azok a korábban élt emberek, akik úgy érezték, rossz testbe születtek). A korabeli sajtó viszont hermafroditaként emlegette, és a jelek szerint maga Lili is ezt a képet igyekezett (talán stratégiai okokból) kialakítani magáról. Az egyik pszichiáter szimplán skizofrénnek diagnosztizálta (ez napjainkban is előfordul transz embereknél), mivel Lili énje mellett egy darabig (bár egyre csökkenő mértékben) férfi Einar énje is megjelent. Ugyanezen kettősség miatt akár a genderqueerek közé is sorolhatnánk. Hallottam olyan elképzelést, hogy valójában homoszexuális férfi volt, aki úgy érezte, férfiak iránti vágyait csak nőként élheti meg (noha a film – és saját írásai – bizonysága szerint ezek a vágyak csak női identitásának megjelenése után bukkantak fel). Végül nemrég egy rádióműsorban meglepetésemre crossdresser férfinak titulálták.

Persze a fenti címkék mind mesterségesek, és alapvetően nem lenne jelentősége, melyiket aggatjuk Lilire – ha ezt nem használnák fel egyes csoportok politikai célokra. A fent említett „crossdresser férfi” címkével például a feminista rádióműsor, amely amúgy hevesen kikelt a nemi helyreállító műtétek ellen, komolytalannak minősítette Lili női identitását, egyben megkérdőjelezte a műtét jogosságát. Mintegy mellékesen megemlítették azt is, hogy Lili belehalt az átalakulásba. Azáltal, hogy ezt követően a tinédzsereknek adott hormonokról és pubertásblokkolókról kezdtek beszélni, a hallgató óhatatlanul összekapcsolta a két jelenséget és nem gondolt bele, hogy 1931 óta azért némileg fejlődött az orvostudomány. Profi bulvárzsurnalizmus: úgy állítják be, mintha a transzszexuális kategória valójában azonos lenne a nemileg nonkonform gyerekekre rákényszerített orvosi beavatkozásokkal, pedig
a. a legtöbb transzszexuális jócskán felnőttkorában, hosszas gyötrődés után szánja rá magát a nemváltásra;
b. ismerek transzszexuálisokat, akik semmilyen orvosi szolgáltatást nem kívánnak igénybe venni, csupán a biológiai nemüktől eltérő nemben élni (ha testalkatilag ezt beavatkozás nélkül megtehetik);
c. vannak nem-bináris transzok is.

Az adás feminista vendégeinek ennél általánosabb problémája is volt a nemi helyreállító műtétekkel: úgy vélték, ezek a hagyományos nemi szerepeket erősítik, hiszen egy nőies férfit vagy férfias nőt átműtve nem lesznek variációk a nemeken belül – az nem jutott eszükbe, hogy a férfiasság és nőiesség is egy skála, és ismerek olyan transznőt, aki korábban nőies férfiként élt, most viszont androgün külsejű nő, vagyis átalakulása után se felel meg a nemi szerepelvárásoknak. A műsor szereplői szerint a transzoknak a saját testük átalakítása helyett inkább a társadalmat kellene megváltoztatniuk, hogy az tágabban értelmezze (vagy akár megszüntesse) a nemi szerepeket. Ezzel én két komoly problémát látok. Az egyik, hogy összekeverik a szezont a fazonnal, vagyis a biológiai nemet a társadalmi nemmel (amely megkülönböztetést pedig épp az általuk magasztalt második hullámos feminizmus vezetett be). A nemi diszfória érzése sok (ha nem a legtöbb) esetben a biológiai nemhez kötődik, és bár ezt nyilván befolyásolják a társadalmi diskurzusok (mit nem?), simán lehet, hogy sok transzszexuális egy gender variációkat teljesen elfogadó közegben is rosszul érezné magát a saját testében. A másik probléma persze az, hogy a feminizmus második hulláma a 60-as évek óta se érte el a nemi szerepek megszüntetését, és nem igazán érzem fairnek azt várni egy transzszexuális embertől, hogy bekkeljen ki még 50 évet egy őt súlyosan diszkrimináló világban. Persze a nemi normákhoz jobban közelítő cisznemű feministáknak ez nem jelent akkora személyes problémát; javaslatukkal, a szó szokásosnál szorosabb értelmében, a transz emberek farkával verik a csalánt.

Nem gondolom, hogy a transz emberek állnának a feminizmus útjába. Sőt, ismertem olyan transznőt, aki pont átalakulása után érezte meg a szexizmust és vált politikailag tudatosabbá. A feminizmus útjába a nemi szerepek korlátozó értelmezése áll – és nem mellesleg ez a gyökere a transz emberek elleni elnyomásnak is. A két mozgalomnak nem ellentétesnek kellene lennie egymással, hanem potenciális szövetségeseknek.

Sofi Oksanen: Norma

***SPOILER***
Norma különleges képességgel bír: haja naponta akár egy métert is nő. Anyja azonban titokban akarja tartani ezt a világ előtt, mert Eva, az egyetlen hasonló nő, akiről tudomása van, elmegyógyintézetben végezte, és az anya nem akarja, hogy lánya is oda kerüljön. Attól is tart, hogy egyesek kihasználnák Normát (bár ő maga is ezt teszi, mikor levágott haját titokban fodrászszalonoknak adja el). De mikor Norma megtudja, hogy Evának volt egy gyereke, vágyni kezd arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy hozzá hasonló emberrel. Az internet korában ez egyszerű lenne: elég volna felfednie magát a világhálón. Végül mégsem teszi meg: erősebb benne az anyja által belénevelt titkolózás.

Nyíltan LMBTQ életet élő emberek olykor elcsodálkoznak: hogy lehet, hogy még mindig vannak olyanok, akik totálisan rejtőzködnek, és nemcsak az eldugott alföldi tanyákon, hanem akár nagyvárosokban is, ahol pedig elérhetőek LMBTQ csoportok és programok. Norma története magyarázatot adhat erre (és mivel biszexuális írónő írta, ez nem is feltétlenül erőltetett párhuzam). Ha abban nősz föl, hogy állapotod szégyenteljes és titkolnivaló, és az egyetlen számodra elérhető szerepmodellek tragikus véget érnek (Vito Russo állapítja meg, hogy a hollywoodi filmek között a 80-as évekig nincs olyan, amely a meleg vagy leszbikus szereplő számára happy enddel végződne), nagyon nehéz ezen a berögzült gondolkodáson túljutni. Mondta már nekem fiatal meleg srác, hogy ő nem megy el a filmfesztiválra, mert nem vállalhatja magát ország-világ előtt, mint az Alföldi Robi – sokakhoz hasonlóan feltételezte, hogy a legminimálisabb mértékű előbújás rögtön a legteljesebb nyilvánosságot jelenti. Ezeknek az embereknek a gondolkodását a TITOK uralja, méghozzá olyan mértékben, hogy erősebbnek bizonyul a közösséghez tartozás és a társtalálás vágyánál is. Így történhet meg, hogy még Budapest közepén is leélik az életüket saját nemükhöz vonzódó vagy transznemű emberek úgy, hogy senkinek sem beszélnek erről. Néhányuk talán, sok totális magányban eltöltött év után, fel mer hívni egy anonim lelkisegély-vonalat vagy egy álprofilról hozzászól egy internetes fórumhoz. Nekik már ez is hatalmas lépés. Támogatást, nem lenézést érdemelnek, hiszen nem ők gyengébbek vagy gyávábbak nálunk, mi vagyunk szerencsésebbek.

Gilmore Girls 6. évad

***SPOILER***
Nagyjából az egész évad azon pörög, hogy össze fog-e házasodni Luke és Lorelai. Ez a téma hullámzik fel s alá, noha szakítás konkrétan nem merül fel. Mégis, mindenki máshogy viszonyul a párhoz annak fényében, hogy számítanak-e házasságra vagy sem. Amint az esküvő időpontja elhangzik, Lorelai szülei hirtelen kedvesek lesznek az általuk addig mélyen lenézett Luke-hoz, Luke gyerekének az anyja viszont nem akarja, hogy a kislány találkozzon apja mindenféle „futó kapcsolataival”, ebbe beleértve Lorelait is – persze ha házasok lennének, az más.

Rengetegen mondják, hogy nekik nem a papír számít – de társadalmi szinten mégis más a megítélése a házasoknak, mint a házasságon kívül tartós párkapcsolatban élőknek. És ennek persze megvannak a maga folyományai is. Leginkább az azonos nemű párok részére, akik ugye Magyarországon nem házasodhatnak, ezért elesnek kapcsolatuk legfontosabb szimbolikus elismerésétől; ha Lorelai partnere egy nő lenne, sose tudná elérni, hogy környezete párkapcsolatát komolynak tekintse, őrá pedig ne úgy nézzen, mint egy pártában maradt lúzerre. Ritkábban jut azonban eszünkbe, hogy nemcsak az azonos nemű párok szenvednek a házasság piedesztálra emelésétől, hanem azok is, akiknek egyszerűen nincs pénzük az egész rokonságot meghívni egy hetedhét országra szóló lakodalomba. Ők azok, akik anyagi okokból választják az együttélést házasság helyett. Magyarországon ez olyan szinten elterjedt társadalmilag, hogy az „élettárs” szót automatikusan az alacsony életszínvonallal és egyéb negatív jellemzőkkel társítjuk („Két késszúrással meggyilkolta élettársát” stb.) Így aztán a hivatalos házasság elvárása fenntart egy olyan társadalmi hierarchiát, amelyben az azonos nemű párok, illetve az alsóbb társadalmi rétegek tagjai automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek.

Fúsi

A magyarra rendszerint „iskolai zaklatás”-ként fordított bullying nemcsak az iskolában fordul elő: Fúsi a munkahelyén tapasztalja nap mint nap. Kollégái gúnyolják, lealázzák, látszólag jóindulatú „segítségükkel” nevetségessé teszik vagy éppen fizikailag bántalmazzák. Persze a Piedone-méretű fickó könnyen megvédhetné magát egypár pofonnal, de nem teszi, mert –a bullying és másfajta bántalmazás áldozataihoz hasonlóan – önértékelését sikeresen padló alá küldte a környezete, nemcsak bántalmazói, hanem például anyja is, aki továbbra is kisfiúként kezeli. Valószínűleg el sem hiszi, hogy pusztán testi erejével véget vethetne a zaklatásnak, és a verekedés különben sem az ő műfaja.

- Na de miért nem kér segítséget? – kérdeznék sokan, ahogy a családon belüli erőszak és az iskolai zaklatás áldozataitól is. Főnöke, aki persze nem tudja nem észrevenni a történéseket, be is hívatja és megkérdezi, minden rendben van-e, segítsen-e valamit. Ilyen helyzetben azonban az áldozat azt fogja tenni, amit Fúsi: letagadja, hogy bármiféle bántalmazás történne. Egyrészt, mert nem bízik benne, hogy a főnökség bármit tehetne érte; ha lenne egyáltalán következménye a közbelépésnek, az a bántalmazás súlyosbodása lenne, az eddiginél kevésbé látványos módokon. Másrészt a hosszú időn át tartó zaklatás elhiteti az áldozattal, hogy ő ezt valóban megérdemli, és semmi joga nincs ágálni ellene.

Az alapvetően jóindulatú főnök vajon tényleg nem tehet semmit? Dehogynem, csak nem így. Nem az áldozatot kell megcéloznia, hanem az elkövetőket. A bántalmazottat faggatni a dologról és elvárni, hogy ő kezdeményezzen lépéseket, körülbelül olyan, mint ha egy rendőr szemtanúja lenne, amint két suhanc elragadja egy idős hölgy táskáját és elrohan vele, ám ahelyett, hogy üldözőbe venné őket, a hölgyet kezdi el vallatni. Az oké, hogy a bántalmazás egyes esetei nem ennyire egyértelműek (pl. egyoldalúnak tűnhet egy valójában kölcsönös erőszak), de amikor nyilvánvaló az áldozat és az elkövető személye, nem szabad megvárni, míg az előbbi lépéseket tesz. Iskolákban számtalan módja van tudatosítani a gyerekekben, hogy mindenkinek kijár a tisztelet; egy munkahely kialakíthat olyan policyt, amely előírja a bármilyen (nem feltétlenül hagyományos értelemben vett) kisebbséghez tartozók védelmét. És persze felnőtteket is lehet érzékenyíteni, ők sem feltétlenül reménytelen esetek. Jó gyakorlás lehet megnézni a Fúsi című filmet és elgondolkodni: mi mit tennénk a főnök helyében? És ha van megoldásunk, és netán mi magunk is főnökök vagy tanárok vagyunk, alkalmazhatjuk-e ezt a saját közegünkben?