Szerbiában, a határ közelében menekültek vacognak a hóban. Nejlonponyva alatt alszanak, nincs elég meleg ruhájuk, a tűz mellett kuporogva melengetik kesztyűtlen kezüket. Kinek ne esne meg rajtuk a szíve?
Úgy tűnik, vannak, akiknek nem. Mint a filmből kiderül, Röszkén önkéntes polgárőrség működik, akik a határőröket segítik a menekültek elfogásában, és fűtött, kivilágított teremben, pezsgő mellett ünneplik saját hatékonyságukat. Egyikük beismeri: sajnálja a menekülteket, de hát "mégse lehet mindenkit beengedni".
Ez elég fura érvelés; egyrészt a Magyarországra érkező menekültek nagy része nem akar itt maradni (meg tudom érteni őket), másrészt nem derül ki, hogy bármi alapján válogatnának a filmbéli határőrök, kinek adnak menedékjogot (kábé mindet visszatoloncolják Szerbiába), harmadrészt folyton halljuk a panaszáradatot, hogy fogy az ország lakossága, tehát ennyi erővel beférne még néhány menekült. Ami miatt nem férnek be, az a nemzet fogalma. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy aki nem született magyarnak, az nem érdemli meg mindazt a védelmet és támogatást, ami a magyaroknak jár. Pedig ha kicsit megvizsgálnák a családfájukat, szerintem az ország jelenlegi lakosságából mindenki találna egypár külföldi eredetű nevet. Elvégre nem szigeten élünk, ez a terület Európa átjáróháza volt évszázadok óta, hogy a tudatos betelepítésekről ne is beszéljünk.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a csoporthoz tartozás igénye mennyire alapvető az emberek számára. Ennek ugyan nem muszáj a nemzetnek lennie (Benedict Anderson jól kimutatta, hogy a XVIII. századig maga a fogalom se létezett), de ma annyira uralkodik a közbeszédben ez a fogalom, hogy sokan nehezen képzelnék el az életüket nélküle. Csakhogy a nemzethez tartozásnak nem kell feltétlenül együtt járnia mások kirekesztésével. Volt régen egy svéd barátom, akinek nemzeti büszkesége éppen abból táplálkozott, hogy az ő országa milyen sok menekültet fogadott be és mennyire mindent megtesz azért, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen nekik.
A film egy másik alternatívát kínál fel: a szabadkai lelkész, aki gyerekkorában maga is megtapasztalta a kisebbségi létet, segíti a menekülőket élelmiszerrel, ruhával, erkölcsi támogatással. Nem térítés a célja, bár mesél nekik Jézus Krisztusról, de tiszteletben tartja eltérő hitüket. Azt mondja, Isten bízta meg azzal a feladattal, hogy a rászorulókat segítse. Itt válik értelmessé a film címe: nem az állam által adott felsőbb parancsról van szó (hiszen a polgárőrök önkéntesek, senki se rúghatná ki őket mulasztás miatt), hanem az Istentől jövő felsőbb parancsról, amely szerint minden ember testvére egymásnak, ezért mindenkit, bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül, segítenünk kell.
Ilyenkor érdemes belegondolni, hogy Magyarország jellemzően keresztény országnak tartja magát.
2015. augusztus 17., hétfő
2015. augusztus 8., szombat
Attenborough - 60 éve a vadonban
Számos okból felnézek David Attenboroughra. Egyrészt nyilván azért, mert rohadt jó filmeket csinál. Azért is, mert elkötelezett a természetvédelem mellett - nemcsak filmjeivel, hanem azzal az alapítvánnyal is, amely Dian Fossey munkáját folytatja a gorillák védelmében. Talán kevesen tudják, de neki köszönhetjük a Monty Python társulatot is - ő volt annó az egyetlen a BBC vezetői közül, aki hajlandó volt őket műsorra tűzni. De ami személy szerint legjobban megérint, az a szerénysége. Miközben a britek nemzeti kincsnek tekintik (amit ő utál is rendesen), ő soha nem fedi fel, milyen hatalmas tudás és munka rejlik a sorozatai mögött. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg egyszerűen belebotlott egy kihalófélben levő óriásteknős-faj utolsó példányába, és bele se gondolunk, mennyi kutatómunkát igényelt egyáltalán tudomást szerezni a létezéséről, lemeccsezni, hogy elutazhasson adott szigetre teljes stábbal, és összevadászni mindazt az információt, amit magától értetődőként lazán elmesél a filmben. És itt ugyebár egy nagy, lassan mozgó és viszonylag behatárolt területen fellelhető állatról van szó - képzeljük el ugyanezt mondjuk egy pici piros békával a közép-amerikai szárazföld őserdeiben.
És ha mindez nem lenne elég, ebben a sorozatban Attenborough - akárcsak kis kedvencemben, A "Hogyan készült az Élő Bolygó?"-ban - a kulisszatitkokat is megmutatja, a felszerelés működésétől a filmes trükkökig, megspékelve persze saját bakijaival és beégéseivel. Emlékszem, annak idején nagy csalódással vettem tudomásul, hogy a Mariana-árok alját mutató felvételek valójában rekonstrukció alapján készültek (pedig logikusan rájöhettem volna). Most már pont hogy csodálom, hogy ezt megosztja a nézőkkel, szemben egy csomó dokufilmessel, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha ("Egyedül vagyok itt a dzsungel közepén" - na ja, és amikor mész, hogy megy mögötted a kamera, saját lábán??). Attenborough simán vállalja, amit nem tud, mind tárgyi tudás, mind fizikai képességek területén.
A különböző tudományok művelői - most nagyképűen magamat is ide sorolom - hajlamosak magukat különlegesnek beállítani. Úgy teszünk, mintha pl. egy antropológiai interjú speciális tudást igényelne, amit hosszú tanulással lehet csak elsajátítani, és átlagembernek eszébe ne jusson megpróbálni. Pedig alapvetően csak annyi előnyünk van a többiekhez képest, hogy kellően elmélyedtünk egy témában mind elmélet, mind gyakorlat szintjén. Persze bizonyos tulajdonságok szükségesek hozzá (pl. antropológusnál a kommunikációs készség, természetfilmesnél meg pl. az, hogy ne rettegjen a hüllőktől/bogaraktól stb.), de igazából az elköteleződés számít. Ezért nincs jogunk lenézni másokat az esetleges kevesebb tudásuk vagy alacsonyabb végzettségük miatt, mert ettől simán meg tudják csinálni ugyanazt, mint mi, ha kellő energiát belefektetnek.
Én ezt a fajta alázatot tanultam Attenboroughtól. Köszönöm, Sir David. (És a következő filmjében légyszi filmezzen nekem kispandát és erszényes nyestet, kösz.)
És ha mindez nem lenne elég, ebben a sorozatban Attenborough - akárcsak kis kedvencemben, A "Hogyan készült az Élő Bolygó?"-ban - a kulisszatitkokat is megmutatja, a felszerelés működésétől a filmes trükkökig, megspékelve persze saját bakijaival és beégéseivel. Emlékszem, annak idején nagy csalódással vettem tudomásul, hogy a Mariana-árok alját mutató felvételek valójában rekonstrukció alapján készültek (pedig logikusan rájöhettem volna). Most már pont hogy csodálom, hogy ezt megosztja a nézőkkel, szemben egy csomó dokufilmessel, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha ("Egyedül vagyok itt a dzsungel közepén" - na ja, és amikor mész, hogy megy mögötted a kamera, saját lábán??). Attenborough simán vállalja, amit nem tud, mind tárgyi tudás, mind fizikai képességek területén.
A különböző tudományok művelői - most nagyképűen magamat is ide sorolom - hajlamosak magukat különlegesnek beállítani. Úgy teszünk, mintha pl. egy antropológiai interjú speciális tudást igényelne, amit hosszú tanulással lehet csak elsajátítani, és átlagembernek eszébe ne jusson megpróbálni. Pedig alapvetően csak annyi előnyünk van a többiekhez képest, hogy kellően elmélyedtünk egy témában mind elmélet, mind gyakorlat szintjén. Persze bizonyos tulajdonságok szükségesek hozzá (pl. antropológusnál a kommunikációs készség, természetfilmesnél meg pl. az, hogy ne rettegjen a hüllőktől/bogaraktól stb.), de igazából az elköteleződés számít. Ezért nincs jogunk lenézni másokat az esetleges kevesebb tudásuk vagy alacsonyabb végzettségük miatt, mert ettől simán meg tudják csinálni ugyanazt, mint mi, ha kellő energiát belefektetnek.
Én ezt a fajta alázatot tanultam Attenboroughtól. Köszönöm, Sir David. (És a következő filmjében légyszi filmezzen nekem kispandát és erszényes nyestet, kösz.)
2015. július 30., csütörtök
Taxi Teherán
***SPOILER***
Hana, a rendező unokahúga nem mentes ugyan a ravaszságtól (például ha valakiből ki akar csikarni egy jegeskávét), de alapvetően ártatlan lélek. Ő az, akinek a számára mindig az erkölcsös cselekedet a mérvadó, aki a legnevetségesebb szabályokat is megpróbálja – ha némi trükk által is – betartani, aki meg van győződve róla, hogy az igazság nem árthat senkinek, annak bemutatását nem kritizálhatja senki. Sajnos azonban olyan világban él, amely naponta többször is megcáfolja az ő becsületességét. A nyomorgók nem engedhetik meg maguknak, hogy visszaadják a talált pénzt, és aki becsületesen mégis megteszi, az megkapja méltó büntetését. A cenzúra csak azt éri el, hogy ügyes svindlerek meggazdagodnak a tőlük illegálisan vásárló művészfilm-rajongóktól. Az irreális törvények miatt, amelyek nevetséges bűncselekményekért is brutális ítéleteket szabnak ki, tisztességes ember inkább nem jelenti föl a bűnözőt. A film üzenete: a mai Iránban a tisztesség és a törvénytisztelet ellentmond egymásnak.
Persze nem kell Iránig mennünk, hogy erre példát találjunk. Hogy mást ne mondjak, ma Magyarországon egy (bizonyos kor fölött levő) egyedülálló nő kaphat mesterséges megtermékenyítést, de egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár nem. Ennek még a logikája is hibádzik, hiszen közben meg mindenhol a kétszülős családmodellt állítják be ideálisnak. Az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését azzal indokolják, hogy az anyai ösztönüket ki kell elégíteni akkor is, ha nem találták meg a megfelelő férfit – de miért is nem tételezünk fel ugyanilyen anyai ösztönt a leszbikusokról? Szóval a törvény logikátlan, diszkriminatív és saját értékeivel megy szembe. Ezek után kárhoztatható vajon az a leszbikus, aki egyedülállónak hazudja magát a spermabankban? LMBTQ körökben ezt nem igazán gondolja senki, ha a műhelybeszélgetéseken és fórumokon elhangzó véleményekre alapozunk. De ugyanígy szembemennek az uralkodó ideológiákkal azok, akik segítik az állam által ellenségnek kikiáltott menekülteket. Igazából pont az ilyen erkölcsi alapon történő törvényszegések tartják fenn bennem a reményt. Mert ha elég sokan megkérdőjelezik a fölösleges vagy éppen káros törvényeket, előbb-utóbb valakik valamilyen módon tesznek róla, hogy ezek megszűnjenek.
Hana, a rendező unokahúga nem mentes ugyan a ravaszságtól (például ha valakiből ki akar csikarni egy jegeskávét), de alapvetően ártatlan lélek. Ő az, akinek a számára mindig az erkölcsös cselekedet a mérvadó, aki a legnevetségesebb szabályokat is megpróbálja – ha némi trükk által is – betartani, aki meg van győződve róla, hogy az igazság nem árthat senkinek, annak bemutatását nem kritizálhatja senki. Sajnos azonban olyan világban él, amely naponta többször is megcáfolja az ő becsületességét. A nyomorgók nem engedhetik meg maguknak, hogy visszaadják a talált pénzt, és aki becsületesen mégis megteszi, az megkapja méltó büntetését. A cenzúra csak azt éri el, hogy ügyes svindlerek meggazdagodnak a tőlük illegálisan vásárló művészfilm-rajongóktól. Az irreális törvények miatt, amelyek nevetséges bűncselekményekért is brutális ítéleteket szabnak ki, tisztességes ember inkább nem jelenti föl a bűnözőt. A film üzenete: a mai Iránban a tisztesség és a törvénytisztelet ellentmond egymásnak.
Persze nem kell Iránig mennünk, hogy erre példát találjunk. Hogy mást ne mondjak, ma Magyarországon egy (bizonyos kor fölött levő) egyedülálló nő kaphat mesterséges megtermékenyítést, de egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár nem. Ennek még a logikája is hibádzik, hiszen közben meg mindenhol a kétszülős családmodellt állítják be ideálisnak. Az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését azzal indokolják, hogy az anyai ösztönüket ki kell elégíteni akkor is, ha nem találták meg a megfelelő férfit – de miért is nem tételezünk fel ugyanilyen anyai ösztönt a leszbikusokról? Szóval a törvény logikátlan, diszkriminatív és saját értékeivel megy szembe. Ezek után kárhoztatható vajon az a leszbikus, aki egyedülállónak hazudja magát a spermabankban? LMBTQ körökben ezt nem igazán gondolja senki, ha a műhelybeszélgetéseken és fórumokon elhangzó véleményekre alapozunk. De ugyanígy szembemennek az uralkodó ideológiákkal azok, akik segítik az állam által ellenségnek kikiáltott menekülteket. Igazából pont az ilyen erkölcsi alapon történő törvényszegések tartják fenn bennem a reményt. Mert ha elég sokan megkérdőjelezik a fölösleges vagy éppen káros törvényeket, előbb-utóbb valakik valamilyen módon tesznek róla, hogy ezek megszűnjenek.
2015. július 23., csütörtök
A dicső 39
***SPOILER***
Azok az angol politikusok, akik 1939-ben egyezkedni próbáltak Hitlerrel és akár még anyagilag is támogatni, nem feltétlenül voltak maguk is nácik. Egyszerűen csak nem akartak egy újabb háborút: féltették saját kényelmüket, a megszokott békebeli életformát. És ahogyan londoni házaikból a macskákat inkább elvitték az állatorvoshoz elaltatni, mint hogy alternatív megoldást keressenek a számukra, családtagjaikat is hajlandóak voltak feláldozni, ha azok veszélyeztették az általuk továbbra is remélt békés megoldást. A filmbéli családban egyedül az örökbe fogadott lány, Anne nem ilyen: az ő empátiája túlnyúlik saját környezetén és kiterjed nemcsak a halálra szánt macskákra, hanem mindazokra az emberekre, akiknek az életét Hitler uralma veszélyezteti - vagy akik azért kerülnek veszélybe, mert Nagy-Britannián belül határozottabb fellépést követelnek Hitlerrel szemben.
A mai világ Anne-jei azok, akik eljárnak a tüntetésekre kánikulában és esőben is, akik ennivalót visznek a menekülteknek a pályaudvarokra, akik civil szervezetekben segítik azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetbe születtek. A többiek a többség, akik inkább nem hallatják a hangjukat, nehogy békés, nyugodt életük veszélybe kerüljön. És ahogyan a filmbéli apa képes elzárni szeretett lányát a külvilágtól, a magyar állam is mindent megtesz, hogy a másokon segíteni vágyók ezt ne tehessék (például bűnbakképzéssel vagy forrásaik befagyasztásával). De van egy jó hírem: az Anne-ek, még ha látszólag csak pár macskát sikerül is megmenteniük, túlélnek és győzedelmeskedni fognak. Mert előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a többség is belátja, hogy nem lehet tovább ölbe tett kézzel ülni.
Azok az angol politikusok, akik 1939-ben egyezkedni próbáltak Hitlerrel és akár még anyagilag is támogatni, nem feltétlenül voltak maguk is nácik. Egyszerűen csak nem akartak egy újabb háborút: féltették saját kényelmüket, a megszokott békebeli életformát. És ahogyan londoni házaikból a macskákat inkább elvitték az állatorvoshoz elaltatni, mint hogy alternatív megoldást keressenek a számukra, családtagjaikat is hajlandóak voltak feláldozni, ha azok veszélyeztették az általuk továbbra is remélt békés megoldást. A filmbéli családban egyedül az örökbe fogadott lány, Anne nem ilyen: az ő empátiája túlnyúlik saját környezetén és kiterjed nemcsak a halálra szánt macskákra, hanem mindazokra az emberekre, akiknek az életét Hitler uralma veszélyezteti - vagy akik azért kerülnek veszélybe, mert Nagy-Britannián belül határozottabb fellépést követelnek Hitlerrel szemben.
A mai világ Anne-jei azok, akik eljárnak a tüntetésekre kánikulában és esőben is, akik ennivalót visznek a menekülteknek a pályaudvarokra, akik civil szervezetekben segítik azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetbe születtek. A többiek a többség, akik inkább nem hallatják a hangjukat, nehogy békés, nyugodt életük veszélybe kerüljön. És ahogyan a filmbéli apa képes elzárni szeretett lányát a külvilágtól, a magyar állam is mindent megtesz, hogy a másokon segíteni vágyók ezt ne tehessék (például bűnbakképzéssel vagy forrásaik befagyasztásával). De van egy jó hírem: az Anne-ek, még ha látszólag csak pár macskát sikerül is megmenteniük, túlélnek és győzedelmeskedni fognak. Mert előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a többség is belátja, hogy nem lehet tovább ölbe tett kézzel ülni.
2015. július 20., hétfő
Terry Pratchett: Az ötödik elefánt
Korongvilág két szomszédos országában a törpék nagyon különbözően élnek. Ankh-Morpork multikulturális város, ahol viszonylag békésen élnek együtt törpék, vérfarkasok, zombik, trollok és emberek, hogy egyéb lényekről (pl. beszélő kutya) ne is szóljunk. Ha egy törpenő hagyományos ruházata helyett szoknyát és sminket visel, kissé meglepődnek ugyan rajta, de elfogadják (sőt azt is, ha egy hímnemű városőr teszi ugyanezt). Überwald törpéi viszont olyan hagyományőrzők, hogy egy részük soha nem jön fel a földfelszínre, és lehetőleg nem állnak szóba más fajok képviselőivel (különösen trollokkal). Amikor tehát az ankh-morporki törpehölgy Valagi Szendi az überwaldi küldöttség tagja lesz, sejthető, hogy előbb-utóbb konfliktus várható. És valóban: az egyik überwaldi törpe heves kirohanást intéz az ankh-morporki laza erkölcsök ellen, amelyek bemocskolják az ősi szokásokat és a törpenép hanyatlását vetítik elő. Litániáját kétségbeesett kérdéssel zárja: „Nekik miért szabad? Ha nekem nem?”
A másként élők elleni ellenszenv persze többmindenben gyökerezhet. Van, hogy a különbség gyakorlati szinten nehezíti meg az együttélést, például ha valaki egy mecset szomszédságában lakik és nem kíván az imára hívó énekre ébredni. Van, hogy gazdasági vagy egyéb önérdek fűződik hozzá: nem kell csodálkozni, ha egy kóser hentes leszólja a hagyományokat feladó zsidókat, hiszen ezáltal az ő vevőköre csökken. Válhatnak a másként élők bűnbakokká, akiket a politikusok hibáztathatnak mindazokért a problémákért, amelyeket nem tudnak megoldani, vagy akár ők maguk okoztak. Egyéni szinten azonban a gyűlölet egyik gyakori mozgatórugója az irigység: az a tudat, hogy a másik megszabadulhat olyan korlátozásoktól, amiket mi nem bírunk lerázni magunkról. Ezért hőbörögnek a heteró férfiszerepbe beszorított pasik a melegek vagy a terheik alatt összeroppanó háziasszonyok a szinglik és a feministák ellen. Jellemző, hogy amíg a pride, a zsidó fesztivál vagy éppen a roma napok résztvevői felszabadultan ünnepelnek, a neonácik és egyéb ellentüntetők sorában csupa vicsorgó, gyűlölködő arcot látunk. Ők egyáltalán nem érzik jól magukat, ezért azt próbálják elérni, hogy másoknak is szar legyen, még akkor is, ha ezáltal pont magukkal csesznek ki: a pride felvonulóinak csak szagolni kellett az Andrássy úton szétterített trágyát, de az ellentüntetőknek oda is kellett tenniük…
Persze Valagi Szendi sem látott nőiségüket felvállaló más törpéket, ő is egy olyan közegben vállalta először magát, amely nem volt ilyesmihez hozzászokva. Ennyi erővel a gyűlölködők is változtathatnának az életükön gyűlölködés helyett. Az, hogy nem teszik, nemcsak a személyes gyávaságból fakad (bár sokszor az is benne van). Überwaldban, noha sok nép/faj képviselői élnek egymás mellett, gyakorlatilag nincs kommunikáció köztük, és továbbra is folytatódik a régi gyűlölködés. Egy ilyen közegben felnövő ifjú törpe nem lát más mintát, mint a saját közösségéét. A nyitottság hiánya tehát ahhoz vezet, hogy hagyományos, de már teljesen inadaptív minták rögzülnek meg a közösségben, mert a változtatás lehetősége fel sem merül.
Költői kérdés lenne, hogy Magyarország melyikre hasonlít inkább, Ankh-Morporkra vagy Überwaldra. Überwaldban is elkezdődik azonban valami változás azáltal, hogy megérkeznek a külföldi követek, szokatlan külsejükkel és attitűdjeikkel. A mai magyar kormány ugyan hevesen próbálja határainkon kívül tartani az idegeneket, és ez konkrét személyek esetében sajnos sokszor sikerül is, de szerencsére a mi tömegkommunikációnk némileg fejlettebb a korongvilági kezdetleges távírónál. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás jó lehetőség, hogy valakinek ne kelljen végiggondolnia saját választásait, de azt nem tudja kizárni, hogy más lehetőségekről is lásson példát. És hátha néhányan ezek közül eljutnak a felismerésig: azért gyűlölnek másokat, mert azok szabadabbak, mint ők.
A másként élők elleni ellenszenv persze többmindenben gyökerezhet. Van, hogy a különbség gyakorlati szinten nehezíti meg az együttélést, például ha valaki egy mecset szomszédságában lakik és nem kíván az imára hívó énekre ébredni. Van, hogy gazdasági vagy egyéb önérdek fűződik hozzá: nem kell csodálkozni, ha egy kóser hentes leszólja a hagyományokat feladó zsidókat, hiszen ezáltal az ő vevőköre csökken. Válhatnak a másként élők bűnbakokká, akiket a politikusok hibáztathatnak mindazokért a problémákért, amelyeket nem tudnak megoldani, vagy akár ők maguk okoztak. Egyéni szinten azonban a gyűlölet egyik gyakori mozgatórugója az irigység: az a tudat, hogy a másik megszabadulhat olyan korlátozásoktól, amiket mi nem bírunk lerázni magunkról. Ezért hőbörögnek a heteró férfiszerepbe beszorított pasik a melegek vagy a terheik alatt összeroppanó háziasszonyok a szinglik és a feministák ellen. Jellemző, hogy amíg a pride, a zsidó fesztivál vagy éppen a roma napok résztvevői felszabadultan ünnepelnek, a neonácik és egyéb ellentüntetők sorában csupa vicsorgó, gyűlölködő arcot látunk. Ők egyáltalán nem érzik jól magukat, ezért azt próbálják elérni, hogy másoknak is szar legyen, még akkor is, ha ezáltal pont magukkal csesznek ki: a pride felvonulóinak csak szagolni kellett az Andrássy úton szétterített trágyát, de az ellentüntetőknek oda is kellett tenniük…
Persze Valagi Szendi sem látott nőiségüket felvállaló más törpéket, ő is egy olyan közegben vállalta először magát, amely nem volt ilyesmihez hozzászokva. Ennyi erővel a gyűlölködők is változtathatnának az életükön gyűlölködés helyett. Az, hogy nem teszik, nemcsak a személyes gyávaságból fakad (bár sokszor az is benne van). Überwaldban, noha sok nép/faj képviselői élnek egymás mellett, gyakorlatilag nincs kommunikáció köztük, és továbbra is folytatódik a régi gyűlölködés. Egy ilyen közegben felnövő ifjú törpe nem lát más mintát, mint a saját közösségéét. A nyitottság hiánya tehát ahhoz vezet, hogy hagyományos, de már teljesen inadaptív minták rögzülnek meg a közösségben, mert a változtatás lehetősége fel sem merül.
Költői kérdés lenne, hogy Magyarország melyikre hasonlít inkább, Ankh-Morporkra vagy Überwaldra. Überwaldban is elkezdődik azonban valami változás azáltal, hogy megérkeznek a külföldi követek, szokatlan külsejükkel és attitűdjeikkel. A mai magyar kormány ugyan hevesen próbálja határainkon kívül tartani az idegeneket, és ez konkrét személyek esetében sajnos sokszor sikerül is, de szerencsére a mi tömegkommunikációnk némileg fejlettebb a korongvilági kezdetleges távírónál. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás jó lehetőség, hogy valakinek ne kelljen végiggondolnia saját választásait, de azt nem tudja kizárni, hogy más lehetőségekről is lásson példát. És hátha néhányan ezek közül eljutnak a felismerésig: azért gyűlölnek másokat, mert azok szabadabbak, mint ők.
2015. július 11., szombat
A fehér grófnő
A több évszázados elzártság után a 30-as évekre Kína már beengedte az idegeneket. Shanghaj orosz emigránsok, francia negyed, amerikai dzsesszbárok forgatagává vált, ahol a mulatókban hol egy Harlekinnek öltözött bohóc énekel oroszul, hol egy kínai énekesnő amerikai dzsesszt angolul. Todd Jackson bárjában megvalósítja azt, amit diplomataként a világban nem sikerült neki: különböző és olykor ellenséges nemzetek békés egymás mellett élését.
Persze aki ismeri Kína történelmét, az sejti, hogy az idill nem marad fenn örökre. A sokszínűség üldözése azonban mindig a politika felől érkezik, sosem maguktól az emberektől. Sőt, az átlagemberek fel is lépnek ellene: emlékezzünk csak A vörös hegedű című film azon epizódjára, amelyben a kínai hős a kulturális forradalom durva megtorlásai ellenére tovább rejtegeti a hangszert,amely számára az európai kultúrához való kapcsolódást jelképezi. A multikulturalitás akkor sem irtható ki, ha magukat a külföldieket eltávolítjuk (ami,tekintve a „külföldi” fogalom bizonytalan voltát, önmagában sem egyszerű). Azt gondolom, az emberek természettől nyitottak és kíváncsiak, és ha nem mételyezi meg őket valamely korlátozó politikai nézet, akkor mindig is érdeklődni fognak más népek, más kultúrák iránt. A multikulturalizmus megszüntetése mint politikai cél tehát nemcsak káros, hiszen elszegényíti és értékes elemektől fosztja meg a kultúrát, hanem megvalósítathatatlan is.
2015. július 5., vasárnap
Budapest Pride 2015 – Alföldi Róbert megnyitó beszéde
https://www.youtube.com/watch?v=Q2S5ClQa9hg
Robi beszéde nagyon sokrétű volt és sok témát érintett, többek közt a főpolgármesteri pozícióval járó feladatokat. Itt most egy olyan mondatát szeretném továbbgondolni, amely mintegy érintőlegesen, a témához látszólag alig kapcsolódva bukkant fel. A szeretet természetéről szólva megjegyezte: könnyű olyat szeretni, aki mindig azt csinálja, amit mi szeretnénk. A ki nem mondott folytatás: de az igazi szeretet az, ha tudjuk szeretni a másmilyen embereket is.
Két terület jutott eszembe, amelyeken ezt a gondolatot nagyon igaznak érzem. Az egyik természetesen a párkapcsolat. Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy tökéletesen összeillünk vele, mindenben harmónia uralkodik közöttünk. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az illető más zenéket szeret, más politikai nézeteket vall vagy másképp képzelte el a szombat estét. Van, aki ilyenkor mélységesen csalódik és akár az érzelmei is megváltozhatnak. Van, aki a különbségeket úgy oldja fel, hogy eltávolodik a másiktól: ő továbbra is folytatja saját hobbijait, nézi a saját stílusába illeszkedő filmeket, hallgatja a CD-it, a másik meg vagy alkalmazkodjon hozzá, vagy töltse tőle külön a szabadidejét. Az ilyen párok életében néha elég kevés átfedés marad (volt olyan kapcsolatom, ahol az egyetlen közös program az volt, hogy néha elmentünk vacsorázni). De én azt gondolom, hogy az igazi szeretet kíváncsi a másikra. Legalábbis hajlandó egyszer megnézni/meghallgatni/kipróbálni azt, amit a másik szeret. Még az is lehet, hogy neki is tetszeni fog; ha mégse, még mindig megteheti, hogy olykor-olykor a párja kedvéért elmegy egy olyan programra, ahová magától nem menne. Ez nem feltétlenül áldozat, hiszen aki igazán szeret, annak megéri, hogy a másikat boldognak lássa.
A másik téma, amihez Robi mondata kapcsolható, természetesen az LMBTQ emberek és szüleik viszonya. Amikor azt hallom, hogy valakinek a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását a szülei nem fogadják el, nagyon gyakran az derül ki: a szülők dédelgettek egy képet magukban, hogy milyen legyen a gyermekük, és nem tudnak ettől elszakadni. Persze valószínűleg minden szülőnek vannak elképzelései gyereke jövőjét illetően, de érdemes ezeket úgy alakítani, hogy az a gyereknek is megfeleljen. Ha pedig a gyerek bejelenti, hogy ő nem lesz világhírű operaénekesnő, mert történetesen férfitestben szeretne élni, akkor tudniuk kell újratervezni és elengedni az addig elképzelt verziót. A leghatásosabb persze az, ha a gyerek igényeit veszik figyelembe és vele együtt alkotják meg a jövőképet, ehhez azonban demokratikusabb nevelés szükséges, amelyben nem a felnőttek erőltetnek rá dolgokat a gyerekekre. Ez nemcsak az LMBTQ fiataloknak lenne segítség, hiszen más okból is okozhat csalódást egy fiatal a szüleinek: nem olyan pályát választ, nem úgy alakítja a magánéletét, nem azt a vallást vagy politikai irányzatot követi, mint amit azok elképzeltek számára. Az ilyen fiatalokban sokkal több a közös az LMBTQ emberekkel, mint gondolnák. És a lecke a szülők felé mindegyik esetben ugyanaz: ha képesek elfogadni a különbözőséget, azzal nemcsak megtarthatnak egy számukra fontos emberi kapcsolatot, hanem kinyílhat előttük a világ és olyan tapasztalatokra is szert tehetnek, mint a saját kis világukba bezárt emberek sohasem.
Robi beszéde nagyon sokrétű volt és sok témát érintett, többek közt a főpolgármesteri pozícióval járó feladatokat. Itt most egy olyan mondatát szeretném továbbgondolni, amely mintegy érintőlegesen, a témához látszólag alig kapcsolódva bukkant fel. A szeretet természetéről szólva megjegyezte: könnyű olyat szeretni, aki mindig azt csinálja, amit mi szeretnénk. A ki nem mondott folytatás: de az igazi szeretet az, ha tudjuk szeretni a másmilyen embereket is.
Két terület jutott eszembe, amelyeken ezt a gondolatot nagyon igaznak érzem. Az egyik természetesen a párkapcsolat. Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy tökéletesen összeillünk vele, mindenben harmónia uralkodik közöttünk. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az illető más zenéket szeret, más politikai nézeteket vall vagy másképp képzelte el a szombat estét. Van, aki ilyenkor mélységesen csalódik és akár az érzelmei is megváltozhatnak. Van, aki a különbségeket úgy oldja fel, hogy eltávolodik a másiktól: ő továbbra is folytatja saját hobbijait, nézi a saját stílusába illeszkedő filmeket, hallgatja a CD-it, a másik meg vagy alkalmazkodjon hozzá, vagy töltse tőle külön a szabadidejét. Az ilyen párok életében néha elég kevés átfedés marad (volt olyan kapcsolatom, ahol az egyetlen közös program az volt, hogy néha elmentünk vacsorázni). De én azt gondolom, hogy az igazi szeretet kíváncsi a másikra. Legalábbis hajlandó egyszer megnézni/meghallgatni/kipróbálni azt, amit a másik szeret. Még az is lehet, hogy neki is tetszeni fog; ha mégse, még mindig megteheti, hogy olykor-olykor a párja kedvéért elmegy egy olyan programra, ahová magától nem menne. Ez nem feltétlenül áldozat, hiszen aki igazán szeret, annak megéri, hogy a másikat boldognak lássa.
A másik téma, amihez Robi mondata kapcsolható, természetesen az LMBTQ emberek és szüleik viszonya. Amikor azt hallom, hogy valakinek a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását a szülei nem fogadják el, nagyon gyakran az derül ki: a szülők dédelgettek egy képet magukban, hogy milyen legyen a gyermekük, és nem tudnak ettől elszakadni. Persze valószínűleg minden szülőnek vannak elképzelései gyereke jövőjét illetően, de érdemes ezeket úgy alakítani, hogy az a gyereknek is megfeleljen. Ha pedig a gyerek bejelenti, hogy ő nem lesz világhírű operaénekesnő, mert történetesen férfitestben szeretne élni, akkor tudniuk kell újratervezni és elengedni az addig elképzelt verziót. A leghatásosabb persze az, ha a gyerek igényeit veszik figyelembe és vele együtt alkotják meg a jövőképet, ehhez azonban demokratikusabb nevelés szükséges, amelyben nem a felnőttek erőltetnek rá dolgokat a gyerekekre. Ez nemcsak az LMBTQ fiataloknak lenne segítség, hiszen más okból is okozhat csalódást egy fiatal a szüleinek: nem olyan pályát választ, nem úgy alakítja a magánéletét, nem azt a vallást vagy politikai irányzatot követi, mint amit azok elképzeltek számára. Az ilyen fiatalokban sokkal több a közös az LMBTQ emberekkel, mint gondolnák. És a lecke a szülők felé mindegyik esetben ugyanaz: ha képesek elfogadni a különbözőséget, azzal nemcsak megtarthatnak egy számukra fontos emberi kapcsolatot, hanem kinyílhat előttük a világ és olyan tapasztalatokra is szert tehetnek, mint a saját kis világukba bezárt emberek sohasem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)