Kristen 5 évvel első interjúi után visszatért ugyanabba a közösségbe, és 13 korábbi interjúalanyával újra beszélgetett. Az érdekesség, hogy közülük többen is identitást váltottak: leszbikusból biszexuálissá vagy aszexuálissá lettek, illetve volt, aki leszbikusnak definiálta magát ugyan, de férfival élt. Ami még érdekesebb: ezeket az identitásokat többségük a közösségben nem vállalta fel, hanem hagyta, hogy továbbra is leszbikusnak gondolják. Mondjuk ez annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy a korábban lelkes leszbikus aktivista és közösségszervező, miután felvállalta férfi partnerét, 3 évig kapta a névtelen gyűlölködő leveleket.
Már egy korábbi bejegyzésben (Arlene Stein: Sex and Sensibility) írtam arról, mennyire intoleráns az LMBT közösség azokkal, akik látszólag átléptek a "biztonságos" heteroszexualitásba. Pedig ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy otthagyják magát a közösséget. A párom és én továbbra is aktívan tevékenykedünk az LMBTQ közösségben (ő talán még aktívabban, míg azelőtt); viselünk olyan meleg jelképeket, amiket az öntudatos melegek jelentős része félne magára venni a nyílt utcán; és amennyire csak tudjuk, próbáljuk nem azt sugallni magunkról, hogy heteró pár lennénk. Tudatosan nem élünk olyan heteró privilégiumokkal, mint a házasság. De mások számára a történet egyáltalán nem erről szól. Ahogy Kristen egyik interjúalanyával történt: mikor pasival jött össze, mindenki elfordult tőle, amikor ismét nővel, hirtelen keblükre ölelték. Közben az aktivizmusa vagy a meggyőződése nem változott, tehát a közösségben tényleg csak az számított, kivel bújik ágyba.
A fent említett bejegyzésben felmerült filmmel kapcsolatban nemrég azt mondta egy leszbikus ismerősöm: jó, van ilyen is, de nem erről kell filmet forgatni, hanem az igazi problémáról, ami a coming out. Pedig egyre több fiatal meleg számol be arról, hogy heteró közössége lazán veszi az előbújását, és semmiféle hátrány nem éri emiatt. Sok heteró közegben már szó van a melegségről, míg meleg közegekben a biszexualitás vagy a nem kizárólagos szexuális orientáció továbbra is tabu. Mintha az LMBT közösség vette volna át azokat az előítéleteket és merev identitáskategóriákat, amelyek a heteróknak legalábbis bizonyos köreiben már lejárt lemeznek számítanak.
2012. augusztus 14., kedd
2012. augusztus 13., hétfő
Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle
Molly és Leroy unokatestvérek és legjobb barátok, együtt nőttek fel. Kamaszkorukban azonban Leroy furcsán kezd viselkedni: kritizálja Mollyt, amiért az fiús játékokat játszik és motorozni szeretne ahelyett, hogy a frizurája és a csinos ruhák kötnék le az érdeklődését. Molly nem érti a dolgot: miért zavarja Leroyt, hogy ő mit csinál? De Leroy megmagyarázza: „mert ilyen dolgokat a fiúk csinálnak, és ha te is csinálod, akkor honnan tudom, hogy én fiú vagyok?”
A feminista írónő gyönyörűen belelát abba, mi vezeti a társadalom hatalmon levő csoportjait más csoportok korlátozásához: ezzel akarják bebiztosítani saját ingatag identitásukat. (Leroyról hamar ki is derül, hogy szexuális identitása finoman szólva bizonytalan.) A férfiak azért akarják a nőket mindenáron visszaszorítani a feleség- és anyaszerepbe, mert a társadalom változásaival elbizonytalanodtak a saját szerepüket illetően. Nyugaton emiatt alakulnak sorra a férfi önismereti csoportok, amelyek egy része nyíltan antifeminista retorikával próbálja megerősíteni a résztvevők identitását, mások különböző beavatási szertartásoknak és bátorságpróbáknak vetik alá őket, amelyek után igazi férfinak érezhetik magukat (ezek aranyos paródiáját láthatjuk a Hálószobák és előszobák című filmben). És ugyanez történik akkor is, amikor a heterók mindenáron keretek közé akarják szorítani a melegeket, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy túlzottan hasonlítanak hozzájuk.
Persze queer szemmel nézve az ilyen stratégia enyhén szólva problematikus. Hiszen sem a férfi/nő, sem a meleg/heteró nem élesen elhatárolható és egymást kizáró kategóriák. De még ha valaki kizárólagosan az egyiknek vagy a másiknak gondolja magát, akkor is felmerül a kérdés: miért csak a másikkal szemben lehet meghatározni egy identitást? Egy férfi mondhatná például: én férfi vagyok, nekem ez ezt és ezt jelenti (pl. hogy szeretek motorozni, állva pisilek, nem szoktam sminkelni magam – hogy egy viszonylag sztereotip változatból induljunk ki). Vannak férfiak, akiknek férfinak lenni nem ezt jelenti, hanem pl. azt, hogy aktívak a szexben vagy kertészkedni szoktak. Én elfogadom, hogy ők máshogy állnak hozzá a dolgokhoz. Vannak továbbá olyan személyek, akik nem férfiak (nők, interszexuálisok, genderqueerek), nekik is van valamilyen elképzelésük arról, hogy számukra az ő identitásuk mit jelent. De nekem ez nem érdekes, mert ha mondjuk kiderül valakiről, hogy interszexuális létére nem sminkeli magát, attól még ő nem lesz a szememben férfi, és én sem leszek kevésbé az. Nem feltétlenül az a baj, hogy különböző identitáskategóriák léteznek, hanem hogy mindenképpen egymással ellentétesnek akarjuk látni őket. Ironikus ez egy olyan korban, amikor legalábbis a nem szélsőségesen rasszista gondolkodású emberek minden más szempontból az emberiség egysége mellett foglalnak állást.
2012. augusztus 4., szombat
Szövetség az ördöggel
Amikor Ruandában válságosra fordult a helyzet, Dallaire tábornok, a helyi ENSZ békefenntartók parancsnoka, megpróbált közbelépni. Felettesei azonban olyan parancsot adtak, hogy katonái nem avatkozhatnak be és csak önvédelemből lőhetnek. Így tétlenül nézték végig, amint a szélsőségesek átvették a hatalmat, kezdetét vette a polgárháború és a népirtás.
Miért nem lépett közbe az ENSZ? Nem biztos, hogy azért, mert csúnya gonosz vagy lusta emberek ültek volna benne, vagy mert, az újságírónő keserű szavaival, nekik ez csak "egy újabb afrikai balhé." Egyszerűen az történt, hogy azok, akik több ezer kilométer távolságban csak tévén követték az eseményeket, túl későn ébredtek rá, milyen mértékű a probléma. Dallaire ott volt, ő látta, de nem ő volt a főnök. Persze az ENSZ biztonsági tanácsa se lehet ott mindenütt, de az már más kérdés, miért nem bíztak annak az embernek az ítéletében, akit ők maguk küldtek el a helyszínre. A hierarchia és az, hogy a döntéshozók nem hallgatták meg az érintetteket, százezrek életébe került.
Ezek a problémák nemcsak ilyen szintű krízisekben jelentkezhetnek, és nemcsak egy nagy nemzetközi szervezetben. Dolgozom olyan civil szervezetben, ahol a vezetők mindenáron megpróbálják egy adott projekt résztvevőinek önálló döntéseit megvétózni, mert az ő irányításuk elleni lázadásnak értelmezik azokat. Pedig csak arról van szó, hogy akik a projektben dolgoznak, jobban látják, mire van szükségük vagy milyen stratégiák működnek náluk. Akármennyit javítunk a kommunikáción, aki nincs ott, sose fogja olyan részleteiben látni a dolgokat, mint aki ott van. A megoldás az lehet, ha megbíznak azok ítéletében, akik az adott helyzetet testközelből látják, és egyenrangú félként vonják be őket a döntéshozatalba - mindenféle hierarchiától mentesen.
Miért nem lépett közbe az ENSZ? Nem biztos, hogy azért, mert csúnya gonosz vagy lusta emberek ültek volna benne, vagy mert, az újságírónő keserű szavaival, nekik ez csak "egy újabb afrikai balhé." Egyszerűen az történt, hogy azok, akik több ezer kilométer távolságban csak tévén követték az eseményeket, túl későn ébredtek rá, milyen mértékű a probléma. Dallaire ott volt, ő látta, de nem ő volt a főnök. Persze az ENSZ biztonsági tanácsa se lehet ott mindenütt, de az már más kérdés, miért nem bíztak annak az embernek az ítéletében, akit ők maguk küldtek el a helyszínre. A hierarchia és az, hogy a döntéshozók nem hallgatták meg az érintetteket, százezrek életébe került.
Ezek a problémák nemcsak ilyen szintű krízisekben jelentkezhetnek, és nemcsak egy nagy nemzetközi szervezetben. Dolgozom olyan civil szervezetben, ahol a vezetők mindenáron megpróbálják egy adott projekt résztvevőinek önálló döntéseit megvétózni, mert az ő irányításuk elleni lázadásnak értelmezik azokat. Pedig csak arról van szó, hogy akik a projektben dolgoznak, jobban látják, mire van szükségük vagy milyen stratégiák működnek náluk. Akármennyit javítunk a kommunikáción, aki nincs ott, sose fogja olyan részleteiben látni a dolgokat, mint aki ott van. A megoldás az lehet, ha megbíznak azok ítéletében, akik az adott helyzetet testközelből látják, és egyenrangú félként vonják be őket a döntéshozatalba - mindenféle hierarchiától mentesen.
2012. augusztus 1., szerda
Vladimir Nabokov: Ada
A 12 éves Ada saját rendszere szerint osztályozza a dolgokat. A „valóságos dolgok” ritka és fölbecsülhetetlen értékűek; a szimplán „dolgok” az élet rutinszerű anyagát alkotják, a „kísértetdolgok” vagy „ködök” pedig negatív események, mint a betegség, csalódás vagy halál. Az egyazon időben jelentkező 3 vagy 4 ugyanolyan dolog „tornyot”, a gyors egymásutánban következők „hidat” alkotnak. Az élet legnagyobb gyönyörei tehát a „valóságos tornyok” és a „valóságos hidak”.
Mosolyoghatunk a naív bakfison, aki számára a szép dolgok valóságosak, a negatívak pedig csak ködök vagy kísértetek. De mi felnőttek észrevesszük-e a „valóságos dolgokat”? Meglátjuk-e a szépséget az egy időben vagy egymás után jelentkező apró örömökben – mint a virágillat, egy macska dorombolása, kedvesünk bőrének érintése vagy kedvenc számunk váratlan felhangzása a rádióban? Van, hogy jó hangulatunk lesz, de nem is tudjuk, minek hatására. Pedig én nem hiszem, hogy a tudatosság megölné a spontaneitást. Ellenkezőleg: ha tudatosul bennünk, mennyi minden okozhat nekünk örömet a környezetünkben, rögtön képesek leszünk a boldogságot valóságosnak, a szenvedést pedig meg-megjelenő, de elűzhető kísértetnek látni.
Mosolyoghatunk a naív bakfison, aki számára a szép dolgok valóságosak, a negatívak pedig csak ködök vagy kísértetek. De mi felnőttek észrevesszük-e a „valóságos dolgokat”? Meglátjuk-e a szépséget az egy időben vagy egymás után jelentkező apró örömökben – mint a virágillat, egy macska dorombolása, kedvesünk bőrének érintése vagy kedvenc számunk váratlan felhangzása a rádióban? Van, hogy jó hangulatunk lesz, de nem is tudjuk, minek hatására. Pedig én nem hiszem, hogy a tudatosság megölné a spontaneitást. Ellenkezőleg: ha tudatosul bennünk, mennyi minden okozhat nekünk örömet a környezetünkben, rögtön képesek leszünk a boldogságot valóságosnak, a szenvedést pedig meg-megjelenő, de elűzhető kísértetnek látni.
2012. július 24., kedd
Arlene Stein: Sex and Sensibility
A leszbikus feminista identitás kérdéseit jól példázzák a korabeli leszbikus lapok olvasói levelei. Arlene talált például t, amelyben egy nő félve gyónja meg, hogy olykor fantáziál férfiakról. A válasz (egy másik olvasótól): ne szégyellje magát emiatt, ez csak a heteronormatív társadalom kondicionálásának eredménye, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy „valódi” heteroszexuális vágyai lennének.
Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.
A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.
Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.
Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.
A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.
Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.
2012. július 14., szombat
Rikard Wolff: Stazione Termini
***SPOILER***
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
2012. július 9., hétfő
Felhőszakadás
Stella és Dotty 31 éve együtt élnek, ám Dotty családjának ezt hivatalosan sosem jelentették be. Ezért amikor Dotty balesetet szenved, unokája joggal hiszi, hogy ő az egyetlen élő családtagja, és beteszi egy öregek otthonába. Stella persze gyorsan megszökteti és kitalálja a megoldást is: ha majd Kanadában összeházasodnak, mindenki látni fogja, hogy egymáshoz tartoznak és Dotty felől senki nem dönthet az ő megkérdezése nélkül.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)