Egy apa és fia a fagyiról beszélgetnek. Egy férfi váratlanul kiszáll az autójából és elindul a tengerparti sétányon, hogy eggyéolvadjon a tömeggel. Egy halló szerelmespár jelnyelven beszélget egy kávézóban. Jelentéktelen epizódok egy ember életéből – az emlékezet játékai, amely számunkra olykor érthetetlen módon szelektálja ki, mely képek maradjanak meg élesen bennünk.
Andrásra gondolva számos ilyen hétköznapi jelenet villan be a közös történetünkből. Ahogy kitölt egy pohár fehérbort, én meg közlöm, hogy annyit nem iszom olyan italból, aminek a minőségében nem vagyok biztos (ez később bölcs döntésnek bizonyult, Zsolt ugyanis láthatóan bosszúnak szánta a folyékony búcsúajándékot). Ahogy ügyes ujjaival próbálja kihalászni a kapucnimba becsúszott zsinórt a Mala Mojstrovka csúcsán. Ahogy Csaba búcsúestjén a vállára borulva sírok, ő meg azt mondogatja: „nem tudok többet segíteni”. Ahogy Előddel, akár egy gengszterfilmben, egyszerre veszik fel a napszemüvegüket a Salamander Expresszen. Vagy ahogy az óceán partján a fűben fekve olvas és várja, hogy visszaérjek a futásból. Ő talán nem is emlékszik ezekre a pillanatokra (mondjuk az utolsóra azért talán igen), de bennem megragadtak.
Ma egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet a facebookon. Kiderült: egy iskolába jártunk, és annak idején megtalálta az irodalomkönyvemet, amibe verseket írtam. Annyira megérintették a verseim, hogy még ma is emlékszik némelyikre, noha én már rég elfeledkeztem róluk. Abból, amit életünk folyamán teszünk, sose tudhatjuk, mi marad emlékezetes számunkra – vagy akár mások számára. Egy egészen hétköznapi tettünkkel is hatással lehetünk valakinek az életére.
2011. szeptember 2., péntek
2011. augusztus 11., csütörtök
Lisszaboni történet
***SPOILER***
A rendező olyan filmet akar készíteni Lisszabonról, amely megmutatja, miért is szereti ő ezt a várost. Ezért hagyományos eszközökkel, kézi kamerával járja a várost, veszi fel az embereket, utcákat, villamosokat; mintha az elmúlt 100 év meg se történt volna és a filmezés hőskorában lennénk, amikor a képek még nem eladni, hanem üzenni akartak valamit. Mégsem elégedett a művével. Megpróbálja a hátára erősíteni a kamerát, így az olyannak láttaatná a várost, amilyen, nem amilyennek ő látni akarja. Ezeket a felvételeket azonban ő maga sosem fogja megnézni.
Ha az ember szeret valamit vagy valakit, mindig nehéz másoknak elmondani, miért teszi. Mindig kicsit félve viszek el embereket kedvenc helyeimre vagy játszom le nekik kedvenc zenéimet, hiszen ha nincs ugyanolyan hatással rájuk is, nem fogom tudni elmagyarázni, miért fontosak nekem. Ugyanígy nem tudok beszélni másoknak a párom iránti szerelmemről sem, még ha olykor jó is lenne megosztanom ezt az érzést valakivel. Carson McCullers nyilván ezért írta, hogy a szerelem magányos érzés.
A filmben a hangmérnök végül megtalálja a megoldást. Ha nem egy objektív képet próbálnask mutatni, hanem szeretetből filmezni, el fog készülni az az alkotás, amit akartak. És ez be is bizonyosodott, hiszen én ennek a Wim Wenders-filmnek a hatására szerettem bele látatlanban Lisszabonba. Csakhogy Wendersnek meg a filmbeli szereplőknek megvan az az előnyük, hogy ők művészek, különleges tehetségük van alkotásaikkal átadni az érzéseiket. Én pedig sajnos nem vagyok az. Megmaradok tehát az érzelmek kifejezhetetlenségének a börtönében.
2011. augusztus 5., péntek
Efrajim Kishon: Hajvédők
Noha a szatíra eredetileg az antiszemitizmust próbálja magyarázni (cseréljünk csak le egy betűt a címben), szerintem sokkal jobban ráhúzható a homofóbiára. Hiszen zsidónak lenni relatíve stabil identitás (legalábbis genetikai értelemben): akinek nincs zsidó felmenője, általában nem kell azon aggódnia, hogy hirtelen mégis lesz. Ezzel szemben a haj mennyisége ugyebár változhat, például életkori alapon - és a hajvédők talán azért is támadják olyan vehemensen a kopaszokat, mert félnek, hogy egyszer ők is erre a sorsra jutnak. Meggyőződésem, hogy a homofóbiát is áthatja az a félelem: mi van, ha egyszer erotikusan vonzódni fogok egy azonos neműhöz, vagy ha a haverom iránti ragaszkodás túllépi a barátság határait? Ráadásul a buziság bárkire ráhúzható akkor is, ha nem maradéktalanul felel meg a nemi szerep-elvárásoknak (ld. C.J. Pascoe), márpedig véleményem szerint nem sok férfi vagy nő van, aki ne érezné magát defektesnek a valóban irreális férfi- ill. nőideállal szemben. A buziság, akárcsak a kopaszság, mindenkivel megeshet, és pont ezért ilyen fenyegető.
2011. július 29., péntek
Ádám almái
***SPOILER***
Valószínűleg mindannyian egy kurva nagy almafával kezdjük, aminek a terméséből majd hatalmas almatortát sütünk és ezáltal jót teszünk egy csomó emberrel. Azután sorra pusztulnak az almák különböző okok miatt. Az a kisebbik gáz, ha megeszik őket, hiszen végülis erre valók; ezzel ugyan mi magunk nem profitálunk majd belőlük, de a magam részéről ezt az oldalát még el tudom engedni (ellentétben pl. a Gengszterek fogadója ide vágó szereplőjével, hogy más filmet is behozzak). Csakhogy ahogy csökken az almák száma, úgy tudatosul bennünk, hogy az a mi almatortánk egyáltalán nem lesz nagy. Lehet, hogy alig pár ember ehet majd belőle. És akkor senki más nem fogja tudni, hogy létrehoztunk valamit, vagy hogy egyáltalán léteztünk.
Persze én is örülnék, ha az almafámon sok alma teremne és nagy eredményeket érnék el velük. Például egy csomóan meghallgatnák az előadásomat a nagy feminista konferencián és leesne nekik valami, könyvet írnék, amit ki is adnának és egy csomó ember elolvasná, netán hozzájárulhatnék intézményes gyakorlatok megváltozásához. Nem tettem le teljesen ezekről az ambíciókról, de tudatában vagyok annak, hogy nem feltétlenül valósulnak meg. De akármilyen kicsi almatortát sütök is végül, valaki talán mégiscsak megkóstolja; mondjuk egy egyetemista, aki felfedezi a disszertációk porlepte polcán és pont ebben talál egy inspiráló gondolatot. Na és ne feledjük el azokat sem, akik a fa gondozásában segítettek (pl. az úgynevezett adatközlőket). Azt hiszem, ők is profitálhatnak valamit a folyamatból (a filmben mindenesetre ez történik). És akkor nem volt fölösleges az egész.
Valószínűleg mindannyian egy kurva nagy almafával kezdjük, aminek a terméséből majd hatalmas almatortát sütünk és ezáltal jót teszünk egy csomó emberrel. Azután sorra pusztulnak az almák különböző okok miatt. Az a kisebbik gáz, ha megeszik őket, hiszen végülis erre valók; ezzel ugyan mi magunk nem profitálunk majd belőlük, de a magam részéről ezt az oldalát még el tudom engedni (ellentétben pl. a Gengszterek fogadója ide vágó szereplőjével, hogy más filmet is behozzak). Csakhogy ahogy csökken az almák száma, úgy tudatosul bennünk, hogy az a mi almatortánk egyáltalán nem lesz nagy. Lehet, hogy alig pár ember ehet majd belőle. És akkor senki más nem fogja tudni, hogy létrehoztunk valamit, vagy hogy egyáltalán léteztünk.
Persze én is örülnék, ha az almafámon sok alma teremne és nagy eredményeket érnék el velük. Például egy csomóan meghallgatnák az előadásomat a nagy feminista konferencián és leesne nekik valami, könyvet írnék, amit ki is adnának és egy csomó ember elolvasná, netán hozzájárulhatnék intézményes gyakorlatok megváltozásához. Nem tettem le teljesen ezekről az ambíciókról, de tudatában vagyok annak, hogy nem feltétlenül valósulnak meg. De akármilyen kicsi almatortát sütök is végül, valaki talán mégiscsak megkóstolja; mondjuk egy egyetemista, aki felfedezi a disszertációk porlepte polcán és pont ebben talál egy inspiráló gondolatot. Na és ne feledjük el azokat sem, akik a fa gondozásában segítettek (pl. az úgynevezett adatközlőket). Azt hiszem, ők is profitálhatnak valamit a folyamatból (a filmben mindenesetre ez történik). És akkor nem volt fölösleges az egész.
2011. július 25., hétfő
Gillian Dunn, a leszbikus párok és a házimunka
***SPOILER***
Gillian kicsit aggódott, amikor elkezdte a kutatását arról, hogyan osztják el a leszbikusok a házimunkát. Hiszen ha kiderül, hogy itt is egyenlőtlenségek vannak, ahol pedig nincs nemi alapú elnyomás, baszhatjuk a feminizmust.
Függetlenül attól, hogy egyetért-e valaki ezzel a kitétellel (merthogy szerintem két nő közötti hatalmi különbség ugyanúgy eredhet a férfiuralomból), Gillian fellélegezhetett. A kutatásban részt vevő leszbikus párok dicséretesen egyenlő módon osztották el a házimunkát, odafigyeltek egymás igényeire, egyik sem helyezte magát a másik fölé. Azok, akik korábban éltek heteró kapcsolatban, mind azt mondták, hogy az sokkal korlátozóbb és egyenlőtlenebb volt, és milyen jó, hogy egy nővel nincs az a sok buta elvárás és teljesen szabadon alakíthatják ki a kapcsolatukat úgy, hogy mindkettőjüknek jó legyen.
Nekem kicsit gyanús ez az idealizált kép (amit megmagyaráz, hogy a párok saját beszámolóin alapszik, tehát senki nem figyelte, hogy tényleg mindkét fél ugyanannyit mosogat-e). Egyrészt látok rendesen egyenlőtlenségeket a környezetemben levő leszbikus kapcsolatokon belül. Sokan persze úgy magyarázzák, hogy megállapodtak (A jól keres, B munkanélküli, akkor A eltartja B-t), csakhogy a megállapodások nem mindig működnek maradéktalanul (amikor A otthagyta jól fizető állását egy számára nagyobb kiteljesedést nyújtó, ám rosszabbul fizető pályáért, B továbbra sem keresett állást és elvárta, hogy A eltartsa). Nem is szólva a nem házimunkán alapuló egyenlőtlenségeken, amikor például X elvárja, hogy Z részt vegyen az általa szervezett szabadidős programokon, viszont nem hajlandó elmenni a Z számára fontos eseményekre satöbbi.
Másrészt az ilyen kutatások mintha azt sugallnák, hogy két különböző nemű személy között nem lehet egyenrangú kapcsolat. Sokáig én is így gondoltam, de most azt hiszem, sikerült megtalálnom az ellenpéldát. Persze ez sokmindenen múlik. Az, hogy korábban mindkettőnknek meleg kapcsolataink voltak, biztos segít abban, hogy ne vegyünk magától értetődőnek semmiféle szerepleosztást. Ahogy minden tánc előtt megállapodunk, ki vezet és ki követ, ugyanúgy az olyan élethelyzetekben, ahol valamelyik félnek kellene kézbe venni a dolgokat (ki fizet az étteremben, ki foglalja le a szállást, akármi), közösen beszéljük meg, melyikünk legyen az. Lehet, hogy ez így fáradságosabb, viszont figyelembe veszi mindkettőnk igényeit. És persze tudatosságra is szükség van. Folyamatosan elemzem a saját viselkedésemet, nehogy magától értetődőnek vegyem a hagyományos női szerep elemeit. Ez nem azt jelenti, hogy an bloc elutasítom mindet, csak éppen nem gondolom, hogy a személy nemének korlátoznia kellene a viselkedését. Nem arról van szó, hogy sohase követnék, csak éppen ez egészen mást jelent egy olyan (tánc)partnerségben, ahol ugyanennyi erővel vezethetek is. Ha nem alapja egy kapcsolatnak a hagyományos férfi-nő leosztás, akkor egészen más jelentést kap, ha a gentleman karjában viszi át a hölgyet a vizes füvön, nehogy átázzon a cipője…
Gillian kicsit aggódott, amikor elkezdte a kutatását arról, hogyan osztják el a leszbikusok a házimunkát. Hiszen ha kiderül, hogy itt is egyenlőtlenségek vannak, ahol pedig nincs nemi alapú elnyomás, baszhatjuk a feminizmust.
Függetlenül attól, hogy egyetért-e valaki ezzel a kitétellel (merthogy szerintem két nő közötti hatalmi különbség ugyanúgy eredhet a férfiuralomból), Gillian fellélegezhetett. A kutatásban részt vevő leszbikus párok dicséretesen egyenlő módon osztották el a házimunkát, odafigyeltek egymás igényeire, egyik sem helyezte magát a másik fölé. Azok, akik korábban éltek heteró kapcsolatban, mind azt mondták, hogy az sokkal korlátozóbb és egyenlőtlenebb volt, és milyen jó, hogy egy nővel nincs az a sok buta elvárás és teljesen szabadon alakíthatják ki a kapcsolatukat úgy, hogy mindkettőjüknek jó legyen.
Nekem kicsit gyanús ez az idealizált kép (amit megmagyaráz, hogy a párok saját beszámolóin alapszik, tehát senki nem figyelte, hogy tényleg mindkét fél ugyanannyit mosogat-e). Egyrészt látok rendesen egyenlőtlenségeket a környezetemben levő leszbikus kapcsolatokon belül. Sokan persze úgy magyarázzák, hogy megállapodtak (A jól keres, B munkanélküli, akkor A eltartja B-t), csakhogy a megállapodások nem mindig működnek maradéktalanul (amikor A otthagyta jól fizető állását egy számára nagyobb kiteljesedést nyújtó, ám rosszabbul fizető pályáért, B továbbra sem keresett állást és elvárta, hogy A eltartsa). Nem is szólva a nem házimunkán alapuló egyenlőtlenségeken, amikor például X elvárja, hogy Z részt vegyen az általa szervezett szabadidős programokon, viszont nem hajlandó elmenni a Z számára fontos eseményekre satöbbi.
Másrészt az ilyen kutatások mintha azt sugallnák, hogy két különböző nemű személy között nem lehet egyenrangú kapcsolat. Sokáig én is így gondoltam, de most azt hiszem, sikerült megtalálnom az ellenpéldát. Persze ez sokmindenen múlik. Az, hogy korábban mindkettőnknek meleg kapcsolataink voltak, biztos segít abban, hogy ne vegyünk magától értetődőnek semmiféle szerepleosztást. Ahogy minden tánc előtt megállapodunk, ki vezet és ki követ, ugyanúgy az olyan élethelyzetekben, ahol valamelyik félnek kellene kézbe venni a dolgokat (ki fizet az étteremben, ki foglalja le a szállást, akármi), közösen beszéljük meg, melyikünk legyen az. Lehet, hogy ez így fáradságosabb, viszont figyelembe veszi mindkettőnk igényeit. És persze tudatosságra is szükség van. Folyamatosan elemzem a saját viselkedésemet, nehogy magától értetődőnek vegyem a hagyományos női szerep elemeit. Ez nem azt jelenti, hogy an bloc elutasítom mindet, csak éppen nem gondolom, hogy a személy nemének korlátoznia kellene a viselkedését. Nem arról van szó, hogy sohase követnék, csak éppen ez egészen mást jelent egy olyan (tánc)partnerségben, ahol ugyanennyi erővel vezethetek is. Ha nem alapja egy kapcsolatnak a hagyományos férfi-nő leosztás, akkor egészen más jelentést kap, ha a gentleman karjában viszi át a hölgyet a vizes füvön, nehogy átázzon a cipője…
2011. július 15., péntek
Kowalsky mega Vega: Otthon, édes otthon
http://www.youtube.com/watch?v=wgg6mfGssEc
Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.
A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.
Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.
Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.
Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.
A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.
Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.
Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.
2011. július 12., kedd
Tuesdays with Morrie
Morrie, a haldokló öreg prof (Jack Lemmon utolsó szerepe)filozófiai okfejtéseit önéletrajzi elemekkel illusztrálja. Elmondja: miután anyja meghalt, apja sose ment haza, amíg ő le nem feküdt, inkább kint várt az utcán és olvasta az újságot. Nem mert olyan helyzetet teremteni, hogy kommunikálnia kelljen a fiával, nehogy az elhunyt szóba kerüljön. Morrie pedig egész életében haragudott ezért az apjára. Csak mikor már sok évvel később a holttestét azonosította a hullaházban, akkor ugrott be neki: hiszen ő is megtehette volna az első lépést. Ő sem közeledett apjához, nem próbálta megtörni a csendjét, és ami még rosszabb: nem bocsátott meg neki, csak amikor már túl késő volt.
Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.
Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)