***SPOILER***
A regény hősei a 70-es évek elején tinédzserek, és bolondulnak a klasszikus rockzenéért. Órákig hallgatják az angol nyelvterületről érkező zenéket és kedvenc lemezlovasuk, Ivan rockzenei műsorát a rádióban. Ivant valósággal bálványozzák, és legmerészebb álmuk, hogy találkozhassanak vele és odaadhassák neki a "mesterkazettát", amelyre saját kommentárjukkal vették föl a rock legnagyobb klasszikusait; úgy vélik, igazi hírnévre tennének szert, ha Ivan lejátszaná ezt a szalagot a műsorában. Végül egy iskolatársukon keresztül ténylegesen sikerül találkozniuk Ivannal és odaadni neki a mesterszalagot (amiről kiderül, hogy a másfajta technológia és a rossz minőség miatt nem lehet lejátszani a rádióműsorban), viszont az osztálytárs apukája értetlenül áll lelkesedésük előtt. Közli velük, hogy Ivan egy középszerű, provinciális alak, akinek a műsorát amúgy néhány hozzájuk hasonló tökkelütöttön kívül senki nem hallgatja.
Amikor Tenerifére költöztem, budapesti értelmiségi és művészetrajongó barátaim sajnálkoztak, hogy milyen provinciális helyre kerülök, ahol biztos nincs kulturális élet, színház meg koncertek meg ilyenek. Azon túlmenően, hogy nem mindenki számára a művészeti alkotások a legfontosabbak az életben, illetve egy csomó művészeti alkotás elérhető az interneten (oké, nem ugyanaz, de az alapgondolat ideális esetben átjön), a "provincialitás" fogalma is eléggé relatív. Egyrészt a világ végén is lehet pezsgő kulturális élet, ha hagyománya van és az önkormányzatok támogatják; néha azt gondolom, hogy városunk minden tősgyökeres lakója tagja valamilyen zenekarnak vagy kórusnak, ellenkező esetben a lakosság számát figyelembe véve nem jön ki a matek. Nyilván az a probléma fennáll, hogy kevesebb emberből valószínűleg kevesebb tehetséges; a garachicói kamarakórusnak az az egyetlen mentsége, hogy a városka kevesebb mint 5000 fős lakosságában gondolom egyetlen olyan tenort találtak, aki egyáltalán akar énekelni, mert ami a produkcióját illeti, még Foxi Maxival is jobban jártak volna. Ugyanakkor a világ távoli szegleteiben is születnek zseniális tehetségek, elég olyan világsztárokra gondolni, mint Kiri Te Kanawa. Másrészt Tenerife talán a világ vége ugyan, viszont sok nemzetközi produkció eljut ide, spanyolországiak pedig még inkább. Spanyolország lakossága csaknem 48 millió, tehát ha számokban mérjük a dolgot, elvileg csaknem ötször annyi tehetséges ember van, mint Magyarországon, és nem 10 millió, hanem 48 millió embernek (mármint ezeken belül a művészetrajongók - tételezzük fel, hogy ugyanakkora arányt kitevő - táborának) kell bizonyítani ahhoz, hogy valaki híres legyen. Ily módon ha egy gitárkvartettet Spanyolország legjobb gitáregyüttesének választanak (őket hallgattuk meg decemberben), az nagyobb eredmény, mint Magyarország ünnepelt színésznőjének lenni. Akárcsak a Los oyentes venezuelai fiataljai, a magyarok saját közegüket elhagyva (például külföldre utazva) könnyen szembesülhetnek azzal, hogy az általuk bálványozott művészeket ott nemcsak nem ismerik, de a produkcióikat megtekintve vagy meghallgatva nem tartják őket különösebben nagy számnak. Néhány kivételtől eltekintve Magyarország (főleg az utóbbi időben) nem sok világhírű művészt adott, és ennek nem feltétlenül csak a nyelvi nehézség az oka. Egy nagyobb országból nézve a magyarországi művészet az, ami provinciális, és bár ez nem feltétlenül jelent minőségi értékelést (ld. fent), azért arra sem ok, hogy a budapestiek lenézzék a világ távoli szegleteiben élők kulturális életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése