A Széchenyi-kilátó és a Spittelau erőmű

 

Amikor Budapestre megyek, általában Bécset is útba ejtem. Nemcsak azért, mert oda olcsóbb a repülőjegy, hanem mert három évig éltem Bécsben és saját magam meglepetésére megszerettem ezt a zöld, élhető, gondoskodó várost. Azt szoktam mondani, hogy Budapest egy kultúrsokk, Bécsbe viszont hazamegyek, de ez nem teljesen igaz. Bécsben is ér olykor kultúrsokk, például amikor részeg magyar és lengyel hajléktalanok tántorognak a 6-os metró állomásai mellett. Ugyanakkor Budapestnek vannak olyan (többnyire külső) részei, amelyekhez elsősorban pozitív emlékek fűznek. Amikor most egy tematikus városnéző sétán felmentünk a Széchenyi-kilátóhoz, eszembe jutottak azok a téli délelőttök, amikor a zöld jelzésen futottam le a Normafától a Költő utcán keresztül a Márton-hegyre, mert a hó és a sár miatt az erdei futás nem volt opció, így viszont mégiscsak a természet közelében, a hegyen voltam. Ezt az épületet ugyanolyan (bár régebbi) kedves ismerősként üdvözöltem, mint Bécsben a Spittelau szemétégető erőművet, amelyről a többségnek csak Hundertwasser színes képei jutnak eszébe, de működése és a fenntartható energiatermeléshez való hozzájárulása legalább ilyen érdekes (aki még nem tette meg, annak javaslom, hogy jelentkezzen be egy vezetett túrára). Mindkét városhoz fűződnek jó emlékeim (és rosszak is, bár azok inkább Budapesthez), mindkét helyen vannak barátaim, aktivista múltam, kedves erdőim, parkjaim és épületeim. Az általam ismert városrészekben habozás nélkül útbaigazítok bárkit, és a vonatból kiszállva magabiztosan indulok el a legközelebbi buszmegálló vagy élelmiszerbolt felé, és ottani barátaimmal lelkesen és minden értetlenkedés nélkül tárgyalom meg a városvezetés legújabb intézkedéseit.

Mit jelent otthon lenni valahol? Sok külföldre költözött magyar úgy beszél budapesti utazásáról, hogy „hazamegy”. Én kerülöm ezt a kifejezést, mert számomra az az otthon, ahol lakom és lakni szeretek. Ugyanakkor azok a helyek, ahol eddigi életem során éltem (és kérdőjellel és megkopva bár, a fentiek mellett egy iowai kisváros is ott kullog a lista végén), mindig visszaidéznek egy kis otthon-érzést. Nem tartom magam digitális nomádnak, mert nem célom, hogy az egész világon mindenhol és egyben sehol sem legyek otthon. Ha minden jól alakul az életemben, soha többé nem költözöm el tartósan a szigetről. Mégis a szívemben három hely verseng az „otthon” titulusért, és helyzettől függ, hogy éppen melyik a győztes (Budapesten az otthon-érzést erősíti mondjuk egy svábhegyi séta, de gyengíti az, amikor rekkenő hőségben a Nyugatiban egy konténerben zsúfolódnak össze a jegyet venni kívánó utasok). Lehet, hogy a szexuális vonzalmakhoz hasonlóan a helyekhez való érzelmi kötődés is lehet fluid vagy akár poliamor, és szükségtelenül bekorlátozzuk az embereket, ha elvárjuk tőlük, hogy egyetlen helyet tekintsenek az otthonuknak.