Jézus Krisztus Szupersztár

 

(Kép: Jesus Christ Superstar Zone)

Amikor ez a film kijött annak idején, hatalmas felháborodást váltott ki keresztény körökben - nem elsősorban a képen látható Heródes dala miatt, hanem mert felháborítónak találták, hogy valaki Jézus életéről rockoperát ír. Hiába védekezett Webber és Rice, hogy de hát ők csak közelebb akarták hozni a Bibliát a fiatalokhoz, a rockzene akkoriban lázadó, polgárpukkasztó műfajnak számított, ami sokak szerint alapvetően szemben állt a hagyományos keresztény értékekkel. Ma már szinte elképzelhetetlen ez a felháborodás, hiszen azóta a rockzene a mindennapok részévé szelídült, a plázák háttérzenéjétől a politikai kampányok felvezetéséig mindenhol ott van, és megszületett a keresztény rock műfaja is. Vagyis ahogy egyre többen kedvelték a rockot, az egyházak is rájöttek, hogy öngólt lőnek, ha szembemennek a társadalmi trendekkel.

Mi ebből a tanulság a párizsi olimpia nyitóképét illetően? Nem arról fogok írni, hogy az Utolsó vacsora vagy valamely más festmény volt-e a megjelenített élőkép alapja, mert sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy belelátok az alkotók fejébe. És nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ha többségi nemi identitású és nemi önkifejezésű emberek jelenítették volna meg bármelyik keresztény vagy egyéb tematikájú festményt, senki sem zúgolódott volna. Ahogy ma már a mainstream keresztény köröknek nincs problémája a Jézus Krisztus Szupersztárral, a mélyen dekoltált és csábító pózban heverő reneszánsz Madonnákkal vagy akár a Brian élete című filmklasszikussal, amelyben egy Jézushoz gyanúsan hasonlító figurát (aki ugyan váltig erősködik, hogy nem ő a Megváltó) egy nyíltan meleg színész, Graham Chapman játszik. Vagyis akiknél a rockzene, a kereszténység (nő)alakjainak szexualizálása vagy a melegség simán belefér (ez utóbbi persze csak korlátok közt), a drag queenek továbbra sem.

És ezzel van a fő probléma. Épp ezért nem az a megfelelő irány, ha bizonygatjuk, hogy de nem is az Utolsó vacsorát jelenítette meg az élőkép, mert ezzel kvázi azt sugalljuk, hogy azért azt tényleg nem kellett volna drag queenekkel. Az se feltétlenül hasznos, ha rámutatunk, hogy sok más műalkotásban, a Dr. House-tól a rajzfilmekig, megjelenítettek már Utolsó vacsora jellegű jeleneteket, mert a lényeget azzal is elkenjük. Hogy tudniillik azok az egyházak, amelyek szerint elvben mind Isten gyermekei vagyunk, és szeretnünk kell felebarátainkat, megkülönböztetik az embereket aszerint, hogy megfelelnek-e a hagyományos nemi normáknak. És amint valaki ezeket bármilyen módon megszegi, akkor már nem érdemes arra, hogy részesüljön a kereszténység kulturális örökségéből és megjeleníthesse azt. Mindez persze nemcsak a tiltakozó keresztény csoportokra és közszereplőkre igaz, hanem azokra a magánemberekre is, akik amúgy a hétköznapokban valószínűleg kevés dologgal kapcsolatban mérlegelik, hogy az megfelel-e a Biblia előírásainak, de most az Utolsó vacsora szentségére appellálva (ami nincs neki, hiszen ez nem egy ikon vagy más szentkép, csak egy keresztény témájú festmény) tiltakoznak a párizsi olimpia élőképe ellen, mert az "ez sérti a vallási meggyőződésemet" elfogadhatóbb ellenérv, mint az "ez engem azért sért, mert transzfób és szexista vagyok".

Szóval ne azzal érveljünk, hogy de ez nem is keresztény témájú kép, meg mások is lekopizták már, hanem azzal: és ha keresztény témájú képet drag queenek jelenítenek meg, az miért probléma?

Annak, aki végigolvasta, jutalmul idelinkelem Heródes dalát, hogy vidámabb napja legyen: https://www.youtube.com/watch?v=NEmScsUkbo4&ab_channel=Movieclips

Antonio López Ortega: Los oyentes, avagy a provincialitás kérdése

***SPOILER*** 

A regény hősei a 70-es évek elején tinédzserek, és bolondulnak a klasszikus rockzenéért. Órákig hallgatják az angol nyelvterületről érkező zenéket és kedvenc lemezlovasuk, Ivan rockzenei műsorát a rádióban. Ivant valósággal bálványozzák, és legmerészebb álmuk, hogy találkozhassanak vele és odaadhassák neki a "mesterkazettát", amelyre saját kommentárjukkal vették föl a rock legnagyobb klasszikusait; úgy vélik, igazi hírnévre tennének szert, ha Ivan lejátszaná ezt a szalagot a műsorában. Végül egy iskolatársukon keresztül ténylegesen sikerül találkozniuk Ivannal és odaadni neki a mesterszalagot (amiről kiderül, hogy a másfajta technológia és a rossz minőség miatt nem lehet lejátszani a rádióműsorban), viszont az osztálytárs apukája értetlenül áll lelkesedésük előtt. Közli velük, hogy Ivan egy középszerű, provinciális alak, akinek a műsorát amúgy néhány hozzájuk hasonló tökkelütöttön kívül senki nem hallgatja.

Amikor Tenerifére költöztem, budapesti értelmiségi és művészetrajongó barátaim sajnálkoztak, hogy milyen provinciális helyre kerülök, ahol biztos nincs kulturális élet, színház meg koncertek meg ilyenek. Azon túlmenően, hogy nem mindenki számára a művészeti alkotások a legfontosabbak az életben, illetve egy csomó művészeti alkotás elérhető az interneten (oké, nem ugyanaz, de az alapgondolat ideális esetben átjön), a "provincialitás" fogalma is eléggé relatív. Egyrészt a világ végén is lehet pezsgő kulturális élet, ha hagyománya van és az önkormányzatok támogatják; néha azt gondolom, hogy városunk minden tősgyökeres lakója tagja valamilyen zenekarnak vagy kórusnak, ellenkező esetben a lakosság számát figyelembe véve nem jön ki a matek. Nyilván az a probléma fennáll, hogy kevesebb emberből valószínűleg kevesebb tehetséges; a garachicói kamarakórusnak az az egyetlen mentsége, hogy a városka kevesebb mint 5000 fős lakosságában gondolom egyetlen olyan tenort találtak, aki egyáltalán akar énekelni, mert ami a produkcióját illeti, még Foxi Maxival is jobban jártak volna. Ugyanakkor a világ távoli szegleteiben is születnek zseniális tehetségek, elég olyan világsztárokra gondolni, mint Kiri Te Kanawa. Másrészt Tenerife talán a világ vége ugyan, viszont sok nemzetközi produkció eljut ide, spanyolországiak pedig még inkább. Spanyolország lakossága csaknem 48 millió, tehát ha számokban mérjük a dolgot, elvileg csaknem ötször annyi tehetséges ember van, mint Magyarországon, és nem 10 millió, hanem 48 millió embernek (mármint ezeken belül a művészetrajongók - tételezzük fel, hogy ugyanakkora arányt kitevő - táborának) kell bizonyítani ahhoz, hogy valaki híres legyen. Ily módon ha egy gitárkvartettet Spanyolország legjobb gitáregyüttesének választanak (őket hallgattuk meg decemberben), az nagyobb eredmény, mint Magyarország ünnepelt színésznőjének lenni. Akárcsak a Los oyentes venezuelai fiataljai, a magyarok saját közegüket elhagyva (például külföldre utazva) könnyen szembesülhetnek azzal, hogy az általuk bálványozott művészeket ott nemcsak nem ismerik, de a produkcióikat megtekintve vagy meghallgatva nem tartják őket különösebben nagy számnak. Néhány kivételtől eltekintve Magyarország (főleg az utóbbi időben) nem sok világhírű művészt adott, és ennek nem feltétlenül csak a nyelvi nehézség az oka. Egy nagyobb országból nézve a magyarországi művészet az, ami provinciális, és bár ez nem feltétlenül jelent minőségi értékelést (ld. fent), azért arra sem ok, hogy a budapestiek lenézzék a világ távoli szegleteiben élők kulturális életét.

A Széchenyi-kilátó és a Spittelau erőmű

 

Amikor Budapestre megyek, általában Bécset is útba ejtem. Nemcsak azért, mert oda olcsóbb a repülőjegy, hanem mert három évig éltem Bécsben és saját magam meglepetésére megszerettem ezt a zöld, élhető, gondoskodó várost. Azt szoktam mondani, hogy Budapest egy kultúrsokk, Bécsbe viszont hazamegyek, de ez nem teljesen igaz. Bécsben is ér olykor kultúrsokk, például amikor részeg magyar és lengyel hajléktalanok tántorognak a 6-os metró állomásai mellett. Ugyanakkor Budapestnek vannak olyan (többnyire külső) részei, amelyekhez elsősorban pozitív emlékek fűznek. Amikor most egy tematikus városnéző sétán felmentünk a Széchenyi-kilátóhoz, eszembe jutottak azok a téli délelőttök, amikor a zöld jelzésen futottam le a Normafától a Költő utcán keresztül a Márton-hegyre, mert a hó és a sár miatt az erdei futás nem volt opció, így viszont mégiscsak a természet közelében, a hegyen voltam. Ezt az épületet ugyanolyan (bár régebbi) kedves ismerősként üdvözöltem, mint Bécsben a Spittelau szemétégető erőművet, amelyről a többségnek csak Hundertwasser színes képei jutnak eszébe, de működése és a fenntartható energiatermeléshez való hozzájárulása legalább ilyen érdekes (aki még nem tette meg, annak javaslom, hogy jelentkezzen be egy vezetett túrára). Mindkét városhoz fűződnek jó emlékeim (és rosszak is, bár azok inkább Budapesthez), mindkét helyen vannak barátaim, aktivista múltam, kedves erdőim, parkjaim és épületeim. Az általam ismert városrészekben habozás nélkül útbaigazítok bárkit, és a vonatból kiszállva magabiztosan indulok el a legközelebbi buszmegálló vagy élelmiszerbolt felé, és ottani barátaimmal lelkesen és minden értetlenkedés nélkül tárgyalom meg a városvezetés legújabb intézkedéseit.

Mit jelent otthon lenni valahol? Sok külföldre költözött magyar úgy beszél budapesti utazásáról, hogy „hazamegy”. Én kerülöm ezt a kifejezést, mert számomra az az otthon, ahol lakom és lakni szeretek. Ugyanakkor azok a helyek, ahol eddigi életem során éltem (és kérdőjellel és megkopva bár, a fentiek mellett egy iowai kisváros is ott kullog a lista végén), mindig visszaidéznek egy kis otthon-érzést. Nem tartom magam digitális nomádnak, mert nem célom, hogy az egész világon mindenhol és egyben sehol sem legyek otthon. Ha minden jól alakul az életemben, soha többé nem költözöm el tartósan a szigetről. Mégis a szívemben három hely verseng az „otthon” titulusért, és helyzettől függ, hogy éppen melyik a győztes (Budapesten az otthon-érzést erősíti mondjuk egy svábhegyi séta, de gyengíti az, amikor rekkenő hőségben a Nyugatiban egy konténerben zsúfolódnak össze a jegyet venni kívánó utasok). Lehet, hogy a szexuális vonzalmakhoz hasonlóan a helyekhez való érzelmi kötődés is lehet fluid vagy akár poliamor, és szükségtelenül bekorlátozzuk az embereket, ha elvárjuk tőlük, hogy egyetlen helyet tekintsenek az otthonuknak.

 

A Kung-fu Panda két apukája

 

A harmadik részben (SPOILER a 3. részhez!) Po megtudja, hogy örökbe fogadták, és meg is találja vér szerinti apját. A 4. részben örökbefogadó és vér szerinti apja együtt dolgoznak és vándorolnak, és visszatérő poén, hogy mindketten Po apjaként mutatkoznak be és ez folyamatos értetlenséget vagy gyanakvást szül.

Van az a magyar mondás, hogy "csinálja az, akinek két anyja van", azt sugallva, hogy senki nem fogja megcsinálni (de én biztos nem). Pedig elég sok gyereknek van két apukája vagy két anyukája. A szivárványcsaládokon kívül ilyenek lehetnek például a mozaikcsaládok, ha a gyerek az őt nevelő mostohaszülőt ugyanúgy apának vagy anyának tartja, mint elvált vér szerinti apját vagy anyját. Nem kizárt a Kung-fu Pandás változat sem, vagyis hogy egy örökbefogadott gyerek mind vér szerinti, mind nevelőapját apának tekinti, de az sincs kizárva, hogy egy hivatalosan nem örökbefogadó, viszont a gyerekről gondoskodó felnőtt (keresztanya, nagybácsi vagy akár idősebb testvér) tekintődik szülőnek. És bár pár éve hatalmas felháborodást váltott ki a pride-on az a tábla, hogy "Jézusnak is két apja volt", ez technikailag igaz. A szülőség kultúránkban egyaránt jelenti a vér szerinti kapcsolatot és a szülői szerepet (pl. gondoskodást), és a kettő nagyon gyakran különválik - mellesleg nemcsak napjainkban, hanem már évszázadok, sőt évezredek óta, hiszen örökbefogadás az emberiség hajnala óta létezik, és régen, amikor sokkal több gyereknek halt meg valamelyik szülője (a nők jellemzően szülésben, a férfiak háborúban), elég gyakori volt, hogy a megözvegyült szülő újraházasodott. Történészek és mesekutatók rámutattak: az, hogy milyen sok mesében szerepel mostohaszülő, szintén tükrözi, hogy az ilyen típusú mozaikcsalád már évszázadok óta a kultúra része.

A szivárványcsaládoknak (Magyarországon különösen, de valamennyire más országokban is) még mindig küzdeniük kell a láthatóságért és azért, hogy elismerjék a családformájukat, és ne kérdőjelezzék meg folyamatosan, hogy lehet-e egy gyereknek két anyja vagy két apja. Ha viszont társadalmi szinten is tudatosabbak lennénk azt illetően, hogy a szülőség fogalma több mindent jelent, kevésbé döbbennénk le a szivárványcsaládokon, és nem mellesleg a vér szerinti szülőkből és gyerekeikből álló nukleáris család ideálját is tudnánk annak tekinteni, ami: a számos lehetséges családforma egyik változatának.