SPOILER
Ebben az ökothrillerben a szuperhősök tudósok, akik az ökokatasztrófa után egy zseniális ötlettel próbálják megmenteni az emberiséget, már ami maradt belőle. Ám amikor már majdnem véghezvitték a tervet, egyikük hirtelen elbizonytalanodik. Van értelme annak, amit csinálnak? Ha újból létrejön az emberi civilizáció, vajon nem fog ismét olyan módon viselkedni, ami súlyosan károsítja a környezetet, és nemcsak az emberek, hanem más fajok túlélését is veszélyezteti? És miközben a bomba ketyeg (szó szerint), és Európában percenként emberek tömegei fagynak meg, a két tudós elméleti vitát folytat arról, megérdemli-e az emberiség, hogy megmentsék, tanul-e vajon a környezeti katasztrófából, képes lesz-e környezettudatosabban élni.
(A kép forrása: National Geographic Magyarország, és nem spoilerezek tovább, de köze van a regényhez.)
Egy ilyen környezeti antiutópiáról már írtam itt a blogon (és minő véletlen - illetve valószínűleg nem az - azt is finn szerző követte el: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html). A kérdés azonban általánosítható is: megérdemlik azok az emberek, akik saját maguk nem tesznek a helyzetük javításáért, hogy mások meg minden energiájukkal az ő megmentésükön fáradozzanak? Ahogy Susan és Pierre szó szerint az életüket kockáztatják olyan embertársaikért, akik megmenekülve (ha megmenekülnek) esetleg ugyanolyan környezetszennyező életet fognak folytatni, sok magyar politikus vagy politikailag aktív ember érezheti úgy, hogy hiába töri magát, ha pont az érintettek nem fogják fel, hogy őnekik próbál segíteni. Egy eklatáns példa volt annak idején a rabszolgatörvény, amely ellen mi is kimentünk tüntetni, noha vállalkozókként nyilván nem kellett attól tartanunk, hogy a főnökünk irreális mennyiségű túlórát sóz a nyakunkba. Voltak ott jónéhányan mások is, akiket személyesen nem érintett ez a törvény - viszont ahhoz képest, hány alkalmazott él az országban, a tüntetés nagyon kis létszámú volt. Magyarán nagyon sokan nem jöttek el olyanok, akiknek szó szerint a bőrére ment a dolog. És ilyenkor fölmerül a kérdés: akarunk mi fogadatlan prókátorok lenni?
Nyilván többféle magyarázat van arra, hogy az emberek miért nem állnak ki olyan politikai döntések ellen, amelyek az ő számukra hátrányosak, illetve miért támogatnak olyan politikai szereplőket, akik az ő érdekeik ellen cselekszenek. Egy bécsi ismerősöm multicégének Magyarországon is van telephelye, és ő mesélte, hogy a magyar dolgozók nagyon is lelkesen vállalják az irreális mennyiségű túlórát, azon lelkendezve, hogy így több pénzük lesz. Mások azzal védték a rabszolgatörvény ellen nem tüntetőket, hogy hiszen függő helyzetben vannak, nem cselekedhetnek szabadon, mert mi van, ha a főnökük megtudja, hogy kimentek tüntetni. Igazából mindkét esetben azonos a probléma gyökere: az emberek nem gondolkodnak távlatokban. Az első típusú ember esetleg megkeres egy csomó pénzt, de ha erre rámegy az egészsége, akkor pár év múlva ez már nem tűnik majd olyan jó ötletnek. A második típus pedig csak erősíti saját függő helyzetét azzal, hogy nem áll ki magáért. De ugyanez vonatkozik persze azokra, akik egy zsák krumpliért olyan pártra szavaznak, ami kivérezteti az országot, vagy akik tovább szennyezik a környezetet, hogy ne kelljen saját kényelmükről lemondaniuk.
Gyakran hangsúlyozzák a tudatosítás, az edukáció szerepét abban, hogy az emberek politikailag vagy környezeti szempontból helyes döntéseket hozzanak. Nyilván fontos az információ átadása, de nem minden. Hiszen egy csomó gyakorlatról, a húsevéstől a mindenhova autóval járásig, már elég köztudott, hogy környezetszennyezők. Rengetegen vannak azonban, akik ennek tudatában is folytatják, és persze mindig van jó ürügyük rá, hogy miért ("de én csak a magyaros ételeket szeretem, és azokban mind van hús, és húspótlóból nem jó, azt nem ugyanaz"; "de hát olyan ritkán jár a busz, ha azzal mennék dolgozni, félórával korábban kéne indulnom"). Van, aki vállat von: ő már valószínűleg nem éri meg az ökokatasztrófát, ez legyen a további generációk gondja. Valószínűleg olyanok is sokan vannak, akik azért nem álltak ki például a tanárok mellett, mert ők már nem járnak iskolába, minek foglalkozzanak ezzel? Az emberi önzés könnyen felülírja a társadalmi vagy környezeti tudatosságot. Hiába vannak esetleg egyre többen, akik például igyekeznek környezetbarát életmódot folytatni, és a könyvbeli ökokatasztrófa esetleges túlélői között talán még többen lesznek ilyenek; biztosan akadnak majd olyanok is, akik nem azért nem hagynak fel környezetkárosító viselkedésükkel, mert nincsenek tisztában annak hatásaival, hanem mert szimplán nem érdekli őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése