Lainey Molnar mémsorozatában párokban vagy hármasával kis képecskék illusztrálják, hogy a nők sokszínűek, sokfélék a céljaik és sokféleképpen érhetik el azokat, mint például:
Amikor egy feminista Facebook-csoportban valaki megosztotta ezt a képsorozatot, a legtöbb képecskére pozitív volt a reakció; maximum ilyeneket kifogásoltak, hogy a fejkendő és a csöcspóló között nem igazán jelenik meg középút az öltözködéssel foglalkozó darabon, vagy hogy túl sok képen fogyaszt a szereplő alkoholt (de mikor kiderült, hogy ír az alkotó, ezt sokkal jobban elfogadták). Egyetlen összeállítás verte ki a biztosítékot, mégpedig ez:
Pontosan az történt, mint régen egy másik Facebook-csoportban egy hasonló kép kapcsán, amiről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/05/meghan-trainor-all-about-that-bass.html. Jöttek azok a szövegek, hogy a 3. képen szereplő nő "kórosan elhízott", és ezt nem kéne reklámozni, a kövérség igenis nem egészséges és nemár.
Nem állíthatom, hogy nagyon meglepődtem. Nemcsak azért, mert két éve már végigasszisztáltam egy hasonló kommentháborút, hanem mert ez az attitűd nagyon is ismerős volt Magyarországról. Az, hogy a nőket a külsejükre vonatkozó elvárásokkal korlátozzák, az egész nyugati világban probléma (Naomi Wolf: A szépség kultusza című könyve erről szól), és úgy látom, a testsúllyal kapcsolatos elvárások ezek közül talán a legerősebbek. Vannak mindenféle kutatások, hogy Amerikában az óvodások hány százaléka nagyon nem akar kövér lenni. Magyarországon nem tudok ilyen felmérésről, de az én (természetesen nem reprezentatív) tapasztalatom azt mutatja, hogy még rosszabb a helyzet. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem folyamatosan kövéreztek. 165 centisen és 44 kilósan súlyosan elhízottnak tartottam magam és XL-es ruhákban jártam, hogy mások ne lássák az undorítóan kövér testemet. Amerikában tapasztaltam meg először, hogy nem modellalkatú lányok is mernek sortban vagy feszes pólóban mászkálni, ott vettem először egyenes szárú farmert. És ez a rendszerváltás körüli években volt, amikor Magyarországra még csak kezdett betörni a fogyasztói kultúra (igen, a poén szándékos). Pár évtizeddel később már ott tartottunk, hogy a nyelviskolánk tanulmányi igazgatója egy bulin azt találta mondani: számára a legnagyobb sikerélmény nem a szakmai előmenetel vagy a gyereke jó teljesítménye, hanem az, ha belefogy a tavalyi farmerjába. Az edzőtermek öltözőjében pedig csontsovány lányok vekengenek azon, hogy milyen nagy a seggük. Azok közül az országok közül, ahol eddig életemben jártam (és mondjuk értettem a nyelvet meg vegyültem a helyiekkel), Magyarországon tapasztaltam a legdurvább testszégyenítést - és ez a beszélgetés is ezt igazolta.
Ilyenkor szoktak a kommentelők azzal védekezni, hogy itt nem a szépségideálokról van szó, hanem az egészségről, hiszen az elhízás betegség. Ezt az érvet viszont olyan emberek esetében is felhozzák, akik - mint a 3. képkockán látható nő - igen messze vannak az orvosilag is betegségnek számító elhízástól. Amúgy meg az ilyen vitában előkerülő érvek kísértetiesen hasonlítanak azokra, amelyeket homofóbok a melegekkel szemben szoktak felhozni a múltban és az elvetemültebbek még ma is. "Márpedig ez betegség", "bárki lefogyhat/átváltozhat heteróvá, csak meg kell találni a megfelelő módszert", "biztosan ő sem boldog így", "ő a hibás, mert túl sokat eszik/nem próbálkozik eléggé". És persze előkerül az "én örülök, ha így elégedett magával, de reklámozni mégse kéne az ilyesmit". Egy feminista csoportban ma már felzúdulást keltene, ha valaki ilyesmiket mondana a melegekkel kapcsolatban, de a túlsúlyos embereket simán alázzák velük. Ami nekem azt súgja, hogy mégse vagyunk annyira nyitottak, mint amilyennek képzeljük magunkat. Épp csak megtanultuk, kikről nem oké rosszat mondani - de amint egy olyan csoporttal találkozunk, akik nem esnek a hivatalos politikai korrektség alá, ismét felszínre törnek az előítéletes, kirekesztő érvek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése