A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.
Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.
Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.
Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.
A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése