Günter Grass egyedi módon mutatja be Németország 20. századi történelmét: minden évet más ember szemszögéből láttat és egy-egy eseményt emel csak ki. A megszólalók között van egy-két ismert személyiség, de többségük átlagember, akik azonban valamilyen formában közvetlen kapcsolatba kerültek a történelemmel. Megszólal a lebombázott Berlinben romokat eltakarító asszony, a nagy írók beszélgetését kihallgató bölcsész, az Eichmannt a tárgyalásán védő kalitkát legyártó üveges vagy éppen az a munkáslány, akiről a Kövér Berta ágyút elnevezték. Míg néhányuk (mint a bölcsészhallgató) csak szemlélője az eseményeknek, mások nagyon is aktív szerepet vállalnak azok alakításában. Hiszen a romeltakarító asszonyoknak köszönhető, hogy Berlin újra lakhatóvá vált (és, mint a narrátor megjegyzi, a férfiak ebben a munkában nem vettek ám részt), és Eichmann ellen csak azért sikerült szimbolikus jelentőségű ítéletet hozni, mert a golyóálló üvegkalitka megakadályozta, hogy valaki személyes bosszút álljon rajta a tárgyalás során. A megszólalók büszkék arra, amit elértek, még ha az nem is több, mint egy újság verspályázatának első díja.
Az iskolában a történelmet a nagy emberek nagy tettei jelentették, amiket én mindig is unalmasnak találtam. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta történelmet, amely elismeri, hogy az átlagember is alakíthatja a világot. Erre pedig ma is számtalan eszköze van, a politikai graffititől (vagy éppen blogbejegyzéstől) a civil szervezetekben való munkáig vagy azok segítéséig. Sőt, ennél sokkal spontánabb lépések is sokat jelenthetnek. Ma láttam a neten a videót arról a svéd lányról, aki nem volt hajlandó leülni a repülőgépen, ezzel akadályozva meg, hogy pár afgán menekültet visszatoloncoljanak az országukba. Ez a lány nemcsak azon a néhány menekülten segített, hanem a neten megosztott videó nem-menekült nézőinek példát és módszert mutatott az igazságtalanságokkal szembeni kiállásra, menekült nézőiben pedig megerősítette, hogy nincsenek egyedül, és a gazdag országok polgárai nem mindig értenek egyet kormányuk menekültellenes döntéseivel. Kedvenc Tóra-idézetem – „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg” – konkrét valósággá vált az internet hatalmán keresztül.
Tény, hogy az emberek egy csomó fölösleges és érdektelen dolgot posztolnak a neten. Azonban azt gondolom: sosem fölösleges azt posztolni, hogy tettünk valamit, amivel befolyásoltuk a történelmet. Nemcsak azért, mert ilyenkor joggal vagyunk büszkék magunkra. Hanem azért is, mert megmutathatjuk másoknak az egyénben rejlő erőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése