Egy fantasztikus nő

***SPOILER***

„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.

Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).

Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.

Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.