Marsha P. Johnson, a new yorki LMBTQ közösség ikonikus figurája és a Stonewall-lázadás egyik résztvevője tisztázatlan körülmények közt halt meg 1992-ben. A film főszereplője, egy idős transz aktivista, visszavonulása előtt meg akarja oldani az ügyet, és krimiszerűen fordulatos nyomozást folytat az AVP, vagyis Anti-Violence Project kötelékében, amely egy gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozó civil szervezet. Közben megismerjük az AVP néhány más ügyét is, amelyekben szintén a transzfób erőszak láthatóvá tételéért, illetve az elkövetők jogi felelősségre vonásáért küzd.
Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?
A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).
Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).
Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése